Hárman üldögéltek a Szentkirályi utcai fin-de-siècle ház koszos udvarán, a kukák szomszédságában, már egy jó órája. Nem ismerték egymást, és nem is tettek kísérletet eme állapot megváltoztatására. Csak feszülten hallgattak maguk elé meredve.
A kapu előtt verődtek össze nemrég, amikor menedéket keresve hatalmas dörömbölést és üvöltözést rendeztek, mert úgy nézett ki rövid ideig, hogy az ÁVO-sok esetleg kirajzanak büntetőakciókra a Rádió épületéből, ami rávette az ellenséges, elsősorban a ház biztonságát őrző, bajuszos, kopasz házmestert, hogy jobb belátása ellenére beengedje őket.
– A Bajusz be van rezelve – közölte a viharkabátos, kalapos, harminc körüli, melós külsejű férfi, a legidősebb a trióból. – Már azon töri a fejét, hogy mit fog jelenteni a zsaruknak.
– Nem kéne megverni meg összerugdalni egy kicsit a büdös parasztot? – érdeklődött a Micisapkás kültelki lumpen, nem több, mint 17 éves. – Biztos javítana a magatartásán…
Valóban, a 40 körüli, tanyai jellegű házmester a kopott birkaprémgalléros kabátban, ki-be rohangászott a földszinti szolgálati lakásából, összehúzott szemmel mustrálgatva a hármast és kivehetően azon tanakodott, hogy miként tudna megszabadulni tőlük, visszaállítva a ház függetlenségét az utcán kifejlődő pokoltól. De a szembekerülést nem merte megkockáztatni.
A legmagasabb és legkajakosabb a befurakodottak közül, az utolsóéves egyetemista
Berény Iván továbbra is csöndesen ücsörgött két téglán, számba véve aznapi teljesen váratlan tapasztalatait, és azt latolgatva, hogyan is tudna megszabadulni a róla véres, cafatokban lógó ruhájától, ami könnyen azonnali kivégzéséhez vezethet.
1956. október 23. úgy köszöntött rá, mint bármelyik egyszerű hétköznap. Egy hetet lógott az egyetemről előtte, vízilabda karrierjét próbálva feléleszteni és a havi 512 forintos kalóriapénzt újraindítani, sikertelenül, majd félig részegen töltve az utolsó két napot lerobbant haverok társaságában. Így fogalma se volt arról, hogy valami szokatlan lenne készülőben, hullafáradtan átaludta az első előadást és még bambán csatlakozott, mikor az egész egyetem az aulába sorolt a második előadás helyett.
Itt az ébresztette rá, hogy új szelek fújnak, amikor évfolyama egyik leggyűlöltebb pártkatonája fenyegető beszédbe kezdett egy asztal tetejéről, de lecibálták onnan és megpofozták, -rugdalták olyanok, akiknek a kommunista rendszerről alkotott ellenvéleményéről addig halványlila elképzelése sem volt.
Még az összegyetemi gyülekezőn, a Bem szobor előtt is kornyadozott, miközben a maradék alkoholgőzök elpárologtak, de az azt követő felvonulás eufóriájából először tágra nyílt szeme józanította ki, majd az részegítette meg ismét, de másképp, amikor a mellette vonuló, komcsinak vélt csoportvezetője az elsők között fogott bele a “ruszkik haza” kántálásába, de torkaszakadtából.
Egy, a sokszor önveszélyességig szókimondó, családi és egyéni meggyőződésből egyaránt velejéig rendszerellenes fiatalt, akiről ezt káderesek mitigáció és kivétel nélkül megállapították, osztályidegenként és diverzánsként, de ugyanekkor veszélytelenként osztályozták, mivel semmiféle politikai aktivitásban soha nem vett részt. A sport, a haverok, a lányok és a Fradi töltötték ki az életét, jó tanuló, de meglehetősen infantilis volt.
Káder szempontból a legelítélendőbb cikk a még igencsak kezdeti élmény tárházából az volt, hogy bejárt az amerikai követségre filmeket nézni és az újságokat olvasni. Angolul folyékonyan és jól beszélt, miután az akkori nyolcból az első három gimnáziumot a sárospataki angol internátusban járta ki, ahol született angol és amerikai tanárok tanították, és később is magas szintű angol különórákra járt.
A parlament előtti csalódást keltő esti csodavárás követte a megrészegítő felvonulást, ami után Berényi egy túlzsúfolt kisteherautón találta magát a rádió felé menet, ahol a 60 ‘hering’ azt üvöltötte fenyegetően, hogy ‘vesszen Gerő’, a kommunista miniszterelnök, amit az utca megbabonázott népe földbe gyökerezett lábakkal, hitetlenkedve nyugtázott.
Ekkor a tragacs túl élesen vett egy kanyart, felborult és a 60-as csapat saját hangjától és az utcai reakciótól megtáltosodva annyifelé repült, ahányan voltak. Iván 10 métert is szárnyalt, térdén a gatya szétfoszlott, de annyira túlfűtött volt érzelmileg, hogy nem érzett semmi fájdalmat a zuhanás következményeként.
Rövidesen a Bródy Sándor utcához érkeztek égő kocsik közt landolva, és alighogy lekászálódtak a jobb napokat látott járgányról, egy kb. 30 fős ÁVO-osztag kanyarodott ki a kiskörútra, egyből kétsoros tüzelőállásba szerveződött és több sortüzet adott le a fegyvertelenül menekülő civil tömegre. Pillanatok alatt szanaszét heverő hullák tarkították az utcát.
Berényi idejében ocsúdott fel es azonnal iszkolni kezdett, legalább tízet lehagyva, és az Istituto Italiana kapujába esve konstatálta, hogy egy szitává lőtt honfitárs élettelen teteme alatt fekszik vértől csöpögve, akire emlékezett a lehagyottak között. A következő két órát vállakra emelve töltötte, miközben cipelői azt ismételgették, hogy “testvéreink vére”. Félve, hogy előbb utóbb kilövik a Rádió ablakaiból az egyre izgatottabb ÁVO-sok, csak hosszas kunyerálás után sikerült lekecmeregnie az utca szintjére, ahogy a feldühödött tömeg éppen puskákhoz jutott a köztük elvegyülő, pofozógépként használt sorkatonáktól, és lőni kezdett az ÁVO-sokra.
Ekkor még jelentős fegyveres fölényben, a belügyes gyilkosok egyszer csak váratlanul megint kimerészkedtek a Rádió épületéből a Bródy Sándor utcába, amit gépfegyverrel végigpásztáztak a Szentkirályi utca felé. Ismét rohanás következett, halottak hevertek mindenütt. Az utca kövén, a saroktól pár méterre egy diáklány feküdt, tüdőlövéssel, panaszosan kérve barátját, hogy segítsen. A fiú megpróbálta a lehetetlent, a tömeg kórusban kérte, hogy kegyelmezzenek meg a fiatal párnak, de a könyörtelen ÁVO-sok kivégezték őket.
A megjósolható következmény a társadalom minden rétegéből összetevődő sokaság vérszomjas fenyegetései voltak. Berényi eddig jutott a történtek felidézésében, hosszan eltűnődve kivételes mázliján, ahogy a kiskörúti sortüzeket megúszta, mikor a ház kapuja felől mennydörgésszerű dörömbölés töltötte be az udvart, majd két lövés zaja, mire a dekkoló házmester nem volt hajlandó reagálni. A zárt lőtték szét, és pillanatokon belül egy kőkemény pesterzsébeti vagány galeri jelent meg, fegyverekkel megrakodva, amiket a Kilián laktanyából zsákmányoltak. Már 24-e hajnal felé járt, és a forradalom új fázisába érkezett.
A közismert galeri vezére, egy Pest-szerte félelmet keltő vagány, először a reszkető házmestert vette elő, akit ketten fogtak, míg ő püfölte és cikizte vészjóslóan.
– Mi van, te tanyáról behozott, gondosan szelektált rendőrségi spicli, mint minden nagyobb bérház házmestere? Zsaruk szeme és füle, ugye nem mozdultál, mikor kopogtattunk, azt hitted, hogy majd lefalcolunk, ha kussolsz, és majd egy hősi bejelentést tudsz benyújtani a góréidnak? Most meg be vagy sinyózva, félted a piszkos, nyomorult kis csótány életedet! Kinyírunk, te köpedék…
A házmester rémülten vinnyogott, szekrény alakú neje könyörgött, amíg az egyik gyereke hangosra nem csavarta a rádiót a szolgálati lakásban. A regime által favorizált, valóban népszerű rádiós sportriporter, Szepesi György beszélt a kormánybunkerből, bejelentve, hogy kb. 900 fegyveres ellenforradalmár támadta a népi demokráciát a Rádió közelében. De a karhatalmi erők már körülfogták őket, és két órán belül eliminálva lesznek.
A házmestert még agyalták egy ideig, majd a galerifőnök Berényihez fordult colosnak titulálva és utasította, hogy másszon fel a tetőre egy ‘ugató’-val, és nyírja a szomszédos Rádióépület ideiglenes lakóit. Mikor ezt kategorikusan megtagadta, azzal ijesztgette, hogy akkor főbe lövik, de a vakmerő kis micisapkás srác önként magára vállalta a nem túl irigylésre méltó feladatot, és szétlőve, haldokolva hozták le öt perc múlva.
Rövidesen a Rádió udvarán találta magát a ‘colos’, fegyverrel a kézben, kb. ötvenedmagával nyílt terepen, a kémények és ablakok fedezékéből lövöldöző ÁVO-sokkal egyenlőtlen tűzpárbajban.
Egy első világháborús egylövetű Mannlichert töltögetve puffogtatott, jó 40 percig állta a sarat, miközben hullottak körülötte a harcostársak, mint a túlérett gyümölcs, és a kapualjakba húzták őket felületes kezelésre frissen kinevezett, minden gyakorlatot nélkülöző felcserek által, mert orvos nem állt rendelkezésre.
Mikor a tőle két méterre álló jobboldali szomszédját fejlövéssel a boldogabb vadászmezőkre relegálták, az volt az utolsó szalmaszál. Letette a fegyvert és rohant a hátsó fal felé. Két lövéssel búcsúztatták a saját oldaláról, de egyik sem találta el.
Attól tartott, hogy ÁVO-sok sortüze fogadja majd a fal mögött, de nem volt választása és gyorsan átmászott rajta. Meglepetésére az utca népe hömpölygött ott, amiben egyből elvegyült. Egy körúti cukrászda volt a következő állomása, ahol egy kb. fél méter magas, vastag betonfal mögött kuporgott, ami megvédte a fel-alá csámborgó szovjet tankok kartács sorozataitól, és fel-felnyúlt egy süteményért a szünetekben.
Éppen visszatért a Rádió elestéhez dél körül, ahol 300 ÁVO-s tűzte ki a fehér zászlót, miután röpke öt perccel előbb lekaszabolták a legbátrabbak rohamát, kb. ötven tetemet terítve ki ezzel a lépcsőkön és jelentősen növelve a támadók haragját. Volt is nesze neked, mikor a lelombozódott belügyesek kezdtek kiszivárogni, bár kéznél lévő, szégyentelenül könyörgő rokonai elég sok gyilkos bitangnak megmentették az életét.
Iván kettőbe további két napot töltött kalandozva a pesti utcákon, kapualjakban szundizva. Ekkor már egy dobtáras, 71-lövetű ruszki géppisztoly képezte fegyvertárát, meg egy 9 mm-es szolgálati revolver. Különböző tűzharcokba keveredett ad-hoc csoportok tagjaként, amik közül egy kilőtt ruszki tank legénységével lefolytatott félórás matek volt a legkomolyabb, aztán az ÁVO-sokkal egy jó órás ütközetet vívott a Szent István körúton. Úgy saccolta két sikeres találata volt.
A harmadik nap a budai egyetemista kilencedmagával húzódott meg az orvosi egyetem csonttárában, nagyobb ÁVO-s egységek jelenlétéről hallva a környéken. Mint önjelölt parancsnok, Berényi arra utasította csapatát, hogy pihenjenek és semmi életjelt se adjanak a külvilág felé sötétedésig, amikor majd óvatosan kimozdulnak és egy biztos menedékhelyet keresnek a veszélyes környéken.
De egy 13 éves kisgyerek egy légpuskával, akinek az édesanyját aznap reggel lőtték ki a kenyérsorból, alaposan felborította a tervet. Rálőtt egy hirtelen felbukkant, 30 körüli, portyázó ÁVO-s különítményre, ami hirtelen felbukkant, és ezzel egy parázs csihi-puhit indított el.
Kettőt elég komolyan megsebesítettek a kilences kontingensből, amely röpke félóra után kezdett kifutni töltényekből. A helyzet kritikus volt, de rövidesen egy szedett-vedett, de nagyszámú szabadcsapat jelent meg a színen, és elűzte a karhatalmistákat.
A kis csapat azonnal bevette magát a közelben felfedezett kórházba, ahol ételt adtak és éjjeli szállást egy használaton kívüli nagyteremben, amit vagy 40 egyéb utcai harcossal és 30, bosszútól remegő, fegyvertelen kékpaszományos ÁVO-ssal osztottak meg.
Iván egy meglehetősen cudar, 40 körüli bányarém mellé telepedett, és habozás nélkül a szoknyája alá nyúlt villanyoltás után, ahol a nő másik oldalán ülő pacák kezét találta. Felváltva ölbe véve megosztoztak az aprópénzt követelő macán, aki megfelelt a sötétség leple alatt, majd továbbadták más érdeklődőknek. Közben a kék ÁVO-sokat egy copfos, 20 körüli csinos örömlány vette száj-kezelésbe nagy buzgalommal… Az egyetemista keserűen konstatálta az igazságtalanságot a nemzeti oldallal szemben.
Elégedetlen hangulatba keveredve rögtön előjött vesszőparipája, hogy a Nyugat többszörösen vesztes lapokat osztott szegény Magyarországnak, kezdve azzal, hogy az 1848-as forradalomban Ausztria behívta segítségül a hatalmas cári hadsereget, amely vérbe fojtotta a nyerésre álló magyar függetlenségi harcot. Az első világháború befejeztével Trianon következett, ahol példátlanul a vesztes oldalon végző Magyarország területének kétharmadát és lakossága felét elcsatolták a szövetségesek, majd a legrosszabb jött.
A második, szintén vesztes világháborút követően koncként odadobták a nyugatiak az országot a sztálinista hordáknak. Ha erre gondolt, Berényi elvesztette minden önuralmát és józan ítélőképességét, és kész volt akár tömegeket kiirtani, vagy etnikailag tisztogatni. Honfitársai közül számosan gondolkoztak ugyanígy, ha a kommunistákról esett szó.
Mint egy agyonhasznált lemez, amiben egy mély barázdában megakad a tű, most is világosodásig átkozta a Nyugatot a magyarokkal szembeni következetes igazságtalanságokért. Csak akkor tért vissza teljesen a hétköznapok világába, amikor az élet megindult körülötte.
Reggeli után rögtön elhatározta, hogy nem húzza tovább az időt és megkockáztatja a rizikós átkelést – ahol sokat letartóztattak – az egyik hídon a budai oldalra, és végre hazamegy a Moszkva téri családi fészekbe, ahol szerető édesanyja, Nóra, és anyai nagyanyja, Leonka mama már nyílván aggódva várták, napok óta nem tudva, mi van vele egy halált osztó forradalom közepette.
Átadta a géppisztolyt és a pisztolyt, elbúcsúzott a csapattól és megindult gyalog, miután a közlekedés nem működött. Lelkileg már otthon volt szerettei között, mikor a Margit híd felé kanyarodva az ÁVO-sok berángatták egy kapualjba a Pozsonyi úton, össze-vissza verték és rugdalták, vallatták majd elvették a személyi igazolványát.
A püfölés nem zavarta különösebben; úgy érezte, hogy többet kapott egy átlagos pólómeccsen. Elmondta kínzóinak, hogy a vér a Rádiónál került a ruhájára, de a végsőkig tagadta, hogy fegyvere lett volna, bár érezte, hogy nem hisznek neki. Akkor engedték el, mikor egy évfolyamtársát húzták be, aki jelzése ellenére ráköszönt.
A hídon és a másik hídfőnél azután nem bántották, és tíz perccel később már az Anna udvarban volt, a Postapalota mellett, ahol a háromszobás, 150 négyzetméteres lakásuk volt a félemeleten.
Remélte, hogy véres ruhájában észrevétlenül tud a házba beosonni, de ahogy ez lenni szokott, ez nem így történt. A bejáratnál beleütközött Fodor bácsiba, a rendes házmesterbe; a lépcsőn Domány Laciba, a tömbbizalmiba és a félemeleten Nádler Franciba, akit főállatnak becéztek a háta mögött, miután egykor az Állatkert igazgatója volt. Kétség nem férhetett hozzá, hogy a ruhája állapota egy jelentés része lesz majd…
Anyu Nóra és Leonka nagymama, akik már a legrosszabbakat sejtették, örömteli kiáltásokkal, félig önkívületben üdvözölték, össze-vissza csókolva a koszos arcát. A viszontlátáson túlesve egy forró fürdőben hentergett több mint egy órát, majd kedvenc ételéből, a rakott krumpliból kapott egy nagy lábassal, és degeszre ette magát. Pár otthon töltött boldog nap után Berényi bement az egyetemre, belépett az egyetemi hadseregbe, és útellenőrzési kommandókban szolgált. Egyszer került sor lövöldözésre, mikor egy ÁVO-sokat szállító Volga figyelmeztető lövésekre sem állt meg.
Felbosszankodva a karhatalmisták kezdeti hektorkodó magatartásán, a hirtelen haragú Iván le akarta lőni a legtökösebbet közülük, de elhibázta. A belügyes jegyezte a valós helyzetet viszont, rögtön visszafogta és társaival együtt megadta magát, amit követően az egyetemista szégyent érzett, hogy puszta indulatból majdnem életet oltott ki.
Tudva, hogy a Móricz Zsigmond körtéren át jönnek majd be a ruszkik, ha a Budapestre való visszatérésükre sor kerül, komoly egyetemi erőket koncentráltak a térhez közeli Agráregyetemen, a Villányi úton. Ötszázan is voltak egy időben, honvédtisztek parancsnoksága alatt, és úgy adódott, hogy a megbízhatónak tartott Berényit nevezték ki, hogy az átküldött fegyvereket és lőszert lajstromba véve aláírjon. A létszám állandóan csökkent, ahogy egyre többen hazaosontak.
Mikor a ruszkik visszatérése biztossá vált, és Nagy Imre nemzetközi segítségért folyamodott, november 4-én már csak 25 fegyveres volt az egyetem üresen kongó épületében, akik viszont nagyon fogadkoztak, hogy a végsőkig kitartanak. Az alkalom a hősi ellenállásra előbb jelentkezett, mint gondolták. Aznap estére kirendelték őket, további egyetemi egységekkel együtt a Körtérre, hogy a beözönlő szovjet tankok és a gyalogságot szállító katonai járművek áradatát tartsák fel. Lőszerrel bőségesen ellátva a nagy bérházak tetején és kapualjakban készültek az összecsapásra.
Nagy volt a kezdeti ruszki veszteség. Főleg a házak tetejéről a nyitott szállítókocsikra dobott Molotov-koktélok tizedelték a bejövőket, de a kapualjak koncentrált tüze is pusztított.
A Vörös Hadsereg azonban hamar előrukkolt egy hatékony ellenszerrel. Bérházanként tankokkal vették körül a terepet, tankágyukkal rombolva a házakat és beküldve a gyalogságot, hogy a férfiakat kihajtsák, akiket azután gépfegyverrel lekaszaboltak, akár ellenállók voltak, akár fegyvertelen civilek.
Az akció öt házra állt le attól a kapualjtól, ahol Berényi két társával együtt már majdnem egy órája azon filózott, hogy megkíséreljék-e a kockázatos menekülést hátrahagyva géppuskájukat és egyéb ismétlőfegyvereiket, és nagy megkönnyebbüléssel fogadták a deus-ex-machina megoldást, aminek nyomán egy kemény mag tovább haladt a város közepe felé.
Közben a kb.8,000 tankból és 5,000 szállítókocsiból álló járműoszlop dandárja röviden leparkolt a Körtértől pár száz méterre, majd újból nekiindult, most már többnyire zavartalanul söpörve a város különböző kijelölt részei felé. Egy-két szórványos lövés még imitt-amott eldörrent, de a nagyszabású ellenállás megtört.
Másnap a megmaradt egyetemi hadsereg harcosai kilátogattak a csatatérre, amit sok elesett ruszki hullája és kilőtt, kiégett szállítójárművek garmadája díszített, és csodálkozva nézegették és fogdosták a Molotov-koktélok által okozott tűzpokolban az uniformisukkal együtt játék-baba nagyságúra zsugorodott gyalogosok maradványait.
Mikor a szovjet gyalogság másodszor jelent meg az egyetem kerítésénél két egymást követő napon, először csak körülnézni, másodszor egy tizegynéhány fős csoporttal, egyórás tűzharcot provokálva, nagy paláver következett az egyetem épületében és belátva, hogy 1-2 napon belül kinyírnák őket, ha maradnak, a 18-tagú kontingens döntött.
Úgy határoztak, hogy további tétovázás nélkül menni kell, olajra kell lépni. A katedrák alá rejtették a fegyvereket, az amcsiktól érkezett sajttal és naranccsal megtömték a zsebeiket és a ruháikat az utcán rájuk váró szovjet katonaság részére, és kirajzottak abban reménykedve, hogy az ajándékok csillapító hatással lesznek.
A Villányi utat keresztbeálló ruszkik át is vették ezeket kellő érdeklődéssel, némi ütlegelés és rugdosás közepette, majd az út baloldalán közelítőket – köztük Berényit – tovább engedték, a jobb oldalán jövőket viszont teherautókra kényszerítették és állítólag a Szovjetúnióba szállították hadifogolytáborba.
Nem értve a differenciálást, akik olcsón megúszták, egy csoportban tovább bandukoltak és némileg filozofikusan arról povedáltak, hogy az amcsik legalább korszerű fegyvereket küldhettek volna sajt és narancsok helyett, ha már nem jöttek segítségükre és magára hagyták Magyarországot a ruszki medve ölelésében.
Azután szétváltak az útjaik, és Iván magában baktatott a Széna téren át a Moszkva tér felé, ahol hihetetlen látvány fogadta, amit erőszakos jellege ellenére humorosnak talált. A budai hegyekből kilőtt szovjet gránátok robbantak a már teljesen lepusztított téren szanaszét, de egy magányos kopasz futó bukdácsolt a tölcsérek között halált megvető bátorsággal, és a robbanások zaját túlkiabálva közölte vele, hogy van friss kenyér. Erre kapta magát, elment és vett két meleg veknit, és azokkal érkezett haza, nagy örömet okozva.
De a hazai napjai meg voltak számlálva. Háromszor keresték otthon a karhatalmisták, és kétszer a barátnőjééknél a Rózsadombon, szerencsére, mikor távol volt. Ideje volt elindulni az osztrák határ felé, mielőtt elkapják és hosszú évekre elítélik, vagy esetleg fel is kötik. Már Nórika és Leonka mama is elfogadták – ha nehéz szívvel is –, hogy mennie kell, és biztatták, hogy induljon.
Berényi Iván vonakodva vágott neki az útnak egy esős reggel, ezer forinttal a zsebében egy könnyes búcsú után, és első lépésként az amerikai követségre ment, hogy megpróbáljon felkéredzkedni az onnan több, mint 100 határ felé induló kocsik és dzsipek egyikére. Hely azonban nem volt sehol, és a követ maga jött ki a követség fegyveres tengerész-gyalogosok által keményen őrzött belső régióiból, hogy ezt sajnálkozva közölje.
Talált viszont egy másik csalódott Nyugatra készülőt, aki útitársat keresett. Ez egy Záli nevű, a legutolsó divat szerint öltözött tipikus Váci utcai, l7 éves zsidó lány volt egy gazdag családból, aki bátran vállalkozott a kockázatos kimenetelre azzal az elgondolással, hogy majd Amerikában fog találkozni hivatalos úton távozni készülő szüleivel, a belvárosi fogorvos papával és divatüzlet-tulajdonos mamával.
A kislány csinos volt, és zsenge kora ellenére érett, okos, intelligens és talpraesett. Pár perc alatt megegyeztek, hogy együtt masíroznak az osztrák határ felé. Irodalomról beszélgetve haladtak, és a fegyveres szűrőn Budaörsnél azzal jutottak át, annak ellenére, hogy Ivánnak nem volt személyije, hogy Szombathely a végcéljuk, ahol a nagyi haldoklik. Ezt Záli adta elő, meggyőzően és ügyesen.
Emil Zola Germinaljáról és Victor Hugo A nyomorultakról beszélgettek, és az írók társadalmi felelősségéről, majd összehasonlítottak két novellistát, Guy de Mauppassan-t és Somerset Maugham-ot, és kiderült, hogy Záli az eredeti franciában olvasta a két nehézsúlyú klasszikus nagy, mélyre nyúló, de némileg depresszív művét, meg hogy a franciája és angolja jóformán anyanyelvi szintű és fényévekkel jobb, mint Iváné.
A novellisták vonatkozásában vita alakult ki köztük. Míg Iván úgy érezte elég egyformák a szórakoztatásra hangsúlyt fektető szókovácsok, Záli szerint teljesen mások voltak: Mauppassant mélyebb, társadalmi összefüggéseket kereső, frappáns író, az irodalmi szalonok doyenje, míg Maugham egy pletykákat és ismerőseit felhasználó firkász, aki novelláival haragosokat hagyott maga mögött.
Biatorbágy irányában bandukoltak és Iván a viaduktrobbantó Matuska Szilveszterre terelte a szót, akit tudomása szerint a halottak között járkálva kaptak el, amint élvezte keze munkáját, és később azt állította, hogy a képzeletbeli “Leó” beszélte rá a tett elkövetésére.
Fejrázással jelezte a lány, hogy nem osztja az alkalmi útitársa által előadott beszámoló érvényességét és hogy tud egy másik, a valóságot tükröző változatról.
– A tied egy leegyszerűsített verzió. Matuska tényleg ott bóklászott a halottak között, kikérdezték és a rendőrök fel is írták a nevét. De a zsidó Leipnik Márton volt az eredeti gyanúsított, egy zsidó kommunista összeesküvésről cikkezett a pesti sajtó és csak jóval később került Matuska Szilveszter a figyelem középpontjába, mikor kiderült hogy ekrazitot vásárolt mint bányatulajdonos a sikertelen vonatrobbantás előtt a németországi Jüterborgban, valamint hogy a biatorbágyi és a jüterborgi merényleteket politikai meggyőződésből fakadó eseményként feltüntetni akaró szövegeket író személy ugyanaz volt és az írás megegyezett Matuskáéval.
Iván meglepetéssel hallgatta Záli mondókáját, és megkérdezte, hogy miért tud a lány ilyen részletességgel a régi ügyről. A kérdezett nem késlekedett a magyarázattal.
– Az intelligens pesti zsidóság tud erről az ügyről mint a antiszemitizmusnak eklatáns példájáról.
Iván nyelt egyet és úgy határozott, hogy belevág a kivételesen eszes, művelt lánnyal a tabu téma, a zsidókérdés megvitatásába, de óvatosan és körültekintően, nehogy a vita elidegenedéshez vezessen és megtorpedózza a kellemesen fejlődő, bár feltétlenül mindkét oldalról ideiglenesnek szánt kapcsolatot.
Elmondta, hogy a családja erősen németpárti volt a háború alatt, de se ők, se ő maga nem voltak antiszemiták, bár a Tanácsköztársaság és a háború utáni Moszkva-nevelte, csaknem kivétel nélkül zsidó véres kezű kommunista vezetőket ‘bosszúálló zsidók’ gyűjtőnévvel látták el és gyűlölték. Mint taglalta, Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás (alias Róth Manó), Gerő Ernő, Apró Antal és sokan mások estek ebbe a kategóriába, a legádázabb magyarellenes csoportot alkotva, de ezt nem keverték össze a sok becsületes, dolgos magyar zsidóval, akiknek a beretvaeszét és sokoldalú tehetségét tisztelték és értékelték.
Záli csöndes maradt pár percig, de azután megszólalt.
– Szóval a komcsi zsidó elsősorban zsidó és csak azután kommunista? Nézd, ez nem az a téma, amihez valaha is hozzászóltam, és a Tanácsköztársaságról keveset tudok.
– De vegyük a mai komcsi vezetőséget és holdudvarukat. Sokkal több a nem-zsidó köztük, mint a zsidó. Jó, zsidók is vannak a csúcsán. De ezeket a szovjetek választották, és a szovjetek nem szeretik a zsidókat. Valószínűleg azért kerültek oda, mert több eszük van, agresszívabbak, ravaszabbak.
– Igazad van – válaszolt Iván kapásból. – De az egyik oldal, így pl. Nagy Imréék, javarészt nemzeti kommunista, és a másik egyáltalán nem az. Ez a nagy különbség.
– Nem csoda. Ne felejtsd el Mauthausent, Dachaut és a többi haláltábort meg azt, hogy a nyilasok a Dunába lőtték a teljesen ártatlan pesti zsidókat.
– Ezeket az atrocitásokat minden normális magyar elítéli – mondta Iván. – De a zsidóságnak, ha magyar földön él, a nemzeti érzése megkívánt. Részévé kell válnia a nemzeti oldalnak.
– Visszatérve a komcsi kérdésre, nemcsak a Goldbergerek, Weiss Manfrédok, és olyanok, mint a szüleim meg én, akik az USA-ba igyekszünk, de a magyar zsidóság óriási többsége se az. De legyünk őszinték. Egy rejtett antiszemitizmus átszövi a magyar társadalmat, és ha otthon maradtam volna, feltétlenül zsidóhoz mentem volna férjhez.
Semmi értelme sincs erről a témáról beszélnünk. Ez MTK–Fradi 1–1.
Szemerkélni kezdett az eső és egy szó nélkül, síri csendben caplattak tovább.