Már kissé fáradó lábakkal lassabban gyalogolt a párocska, sötétedés után. Ismét beszélgettek, amikor egy fénysor közeledését észlelték a távolból, Budapest felől.
Kiszaladtak vagy 200 méterre az útról és az ugarra hasalva lefeküdtek. Iván örömmel fogadta, hogy végre vízszintes testhelyzetbe kerültek, és megpróbálta lerángatni a lány bugyiját, de az erőteljesen védekezett és nem hagyta magát, megjegyezve, hogy még nem ismerik egymást eléggé.
Közben velük egy szintbe ért a ruszki tanksor, előttük egy teherautó, állványra emelt fényszóróval, amivel a környéket pásztázták. Azonnal észrevették őket, a levegőbe lőttek, és a kettős kelletlenül előmászott. Ivánt felrakták a teherautó sofőrje mellé, a hármas ülésre, a lányt meg behúztak a kocsi ponyvával takart hátuljába, a nyolc ott utazó ruszki közé, semmibe véve mindkettőjük vehemens tiltakozását. Biatorbágyon rakták le őket az állomás közelében.
Miközben jegyet vettek és felszálltak a vonatra, ami tovább indulásra csak három órával később volt hivatva, Iván elmondta, hogy csak félútig tudnak elmenni a vonattal Csorna felé, de onnan majd gyalog folytatják. Kerülgette a kérdést, mint macska a forró kását, de végül nem tudta megállni.
– Rendben vagy? Mi történt veled a teherautó hátuljában?
A lány visszakérdezett.
– Mégis mit gondolsz, mi történhetett? Lefogtak, lerángatták a ruhámat és mind a nyolcan megkeféltek. Rohadt egy érzés, de nem szokásom nyafogni a megváltozhatatlannal kapcsolatban. Ezután persze nem fogok finnyáskodni, ha pénzre van szükségem – pl. az amerikai repülőjegyhez. Majd bedobom magam, és kész.
Iván nyomorultul érezte magát. Feladatának tartotta, hogy megmentse szegény lányt az erkölcsi lesüllyedéstől. Hogy átsegítse a történtek megemésztésének nehéz periódusán és odahasson, hogy visszanyerje eredeti énjét, temesse el önmagában, előhozhatatlanul, amiről nem tehetett. Még élt benne a „minden napra egy jótett” cserkész jelszó, amit farkaskölyök periódusában sulykoltak bele, és szinte lángolt benne a segíteni akarás, a vágy, hogy jót tegyen.
– Nézd, Záli – mondta neki. – Most érthetően kész vagy arra, hogy eldobd a viselkedési kódot, amit a szüleidtől kaptál, közvetlenül egy ilyen esemény után. De erősnek kellene lenned ehelyett. Egy értékes, kivételesen intelligens és művelt személy vagy, aki egy felső középosztálybeli egzisztenciára van predesztinálva. Nem szabad mindezt félrerúgnod egy teljesen véletlen, ad hoc esemény miatt, bármennyire lehangoló és lealacsonyító is volt az. Az idő mindent megold.
– Jót akarsz és jó gyerek vagy, Iván – mondta a lány. – De leginkább az osztály beszél belőled. Az öröklött normáknak, a középosztály elvárásainak megfelelni akarás, amik egy letűnt éra követelményei és nem részei a mai világnak. Itt azt kell tenni, amit a körülmények követelnek, tétovázás és vacillálás nélkül, és később le kell tagadni hihetően, ami árt az image-nek. Te is be fogod ezt látni majd, kiscserkész.
A vonaton velük utazott egy vidéki vagány csapat, fegyveresen és egy 40 körüli, fekete bőrkabátos figura, akire valamelyikük úgy emlékezett, hogy valaha látta ÁVÓ-s uniformisban. Bizonyíték nem volt, és Ivánnak úgy tűnt, hogy az ÁVÓ-sok által közkedvelt fekete bőrkabát volt a gyanú fő oka. Mindenesetre, amikor a vonat a nyílt pályán megállt mozdonyjavítás céljából, a bőrkabátost lerángatták és agyonlőtték.
Csorna felé menet egy hatos csoportba verődve gyalogoltak. Záli lába kezdte felmondani a szolgálatot a sok talpalástól, és így helyenként Iván cipelte a lányt a hátán. Megható volt, ahogy a lakosság kinn állt, az út mellett, és integetve, könnyezve búcsúztatták a távozókat, akik a lábukkal szavaztak a kommunista rendszer ellen.
Csornán a főtér valóságos zsibvásár volt. Több száz jármű és lovas kocsi tulaja ajánlotta a határhoz szállítást. Egy busszal vitték a párt fejenként 800 Ft-ért, a határtól kb. 3-4 km-ig, és a vezető elmagyarázta, hogyan jussanak el a sötétben a „tudós” házáig, aki majd némi pénzért megadja a további utasításokat. Így is lett. Sokan mentek tovább együtt, némi vizeken átgázolva imitt-amott.
Nagy sokára feltűnt a határt jelző tábla, és Iván ceremonikusan megevett egy marék földet a tábla magyar oldalán, így búcsúzva a hazától. Könnyezve imádkozott is egy kicsit, és a maradék forint érméit szétszórta, Megilletődve mentek tovább, és egy jó félóra múlva egy átmeneti osztrák táborban találták magukat, ahol kb. 500 menekült aludt a földön. Nagy kefélés zaja töltötte be a sötét termet, és reggel megjöttek a motoros bécsi magyar stricik, legtöbbjük James Dean göncökben, és elvitték a hajlamos csajokat – köztük Zálit is – pénzt keresni. Érzelmesen búcsúztak egymástól, és Iván sok szerencsét kívánt a lánynak.
A többség az eisenstadti táborba került, ahonnan Ivánt egy nap után tovább vitték Bécsbe tolmácsnak, egy Caritas heimbe, miután a szüleinek egykor három sváb szobalánya volt és közepesen értett németül. A buszon egy menekült magyar tornászcsapat brillírozott a kor nagy táncszámának az ütemére. Bill Haley zenekar „One o’clock, two o’clock” száma jóformán az egész út alatt szólt, és a tornászokkal együtt ugrált, egész ügyesen egy egyetemista lány, bizonyos Nagy Nelli, aki nagy érdeklődést tanúsított Iván iránt.
Bécsbe érve egy Coca Cola stand mellett állt meg egy pillanatra a busz, és mindenki rohant, hogy megihassa első kóláját. Kommunista országban nem volt akkoriban erre esély, miután a Coca a gyűlölt kapitalizmus legprominensebb termékének számított.
Iván Caritas otthona, ahol 25 magyar menekült kapott kényelmes szállást és remek kaját, a Hernalsban volt, a 17. kerületben, és sok barátot szerzett a három hét tolmácsoskodás alatt, a végtelenül barátságos egykori császárvárosban.
Közben három egyetem Bécsben tartózkodó képviselőihez nyújtott be felvételi kérvényt és mind a három egyetem – Oxford, Philadelphia es Heidelberg – el is fogadta. Iván személyesen Angliát favorizálta, miután a sárospataki angol internátusban töltött pár év után angolul már igen jól beszélt, de azért felhívta édesanyját, aki először csak azt kérte, hogy maradjon Európában, majd a tanácsával megerősítette az oxfordi opció választásában.
Oda londoni géppel és busszal vitték az elfogadottakat, de erre várni kellett volna még
egy-két hetet. Ekkor azonban megtudta, hogy Sheffieldbe busszal visznek acélmunkásokat öt országon át, és ennek nem tudott ellenállni. Úgy gondolta, kihasználja az addig nem látott országok megnézésének a lehetőségét, de az európai ‘túra’ után Angliába érve majd átsorol oxfordi diáknak.
Már csak pár napnyira volt az indulás Sheffieldbe, amikor Iván véletlenül összetalálkozott egy belvárosi utcán Nagy Nellivel, aki rögtön felcipelte a neki otthont adó bécsi politikusnő elegáns lakásába, főzött neki, majd váratlanul megjelent ruha nélkül, így egy teljes randit hozva létre. Még két légyottjuk volt, és a független-szellemű Ivánt némileg nyugtalanította, hogy Nelli túlzottan lelkesedett iránta a rövid és többé-kevésbé jelentéktelen kapcsolatuk viszonylatában, és azt mondogatta, hogy követni fogja Angliába.
Útközben Iván kénytelen volt belátni, hogy messze túlértékelte az ötországos túrát. Sok katedrálist láttak és történelmi nevezetességet a kényelmes tempó mellett, a kaja jó volt, és városközponti, többcsillagos hotelekben kaptak egyedi szobákat, de összességében nem volt egy nagy durranás az egész. A várva várt első találkozás a tengerrel tűnt úgy előzetesen, mint a mogyoró a torta tetején, de a kompút Calais-ból Doverbe azután egy katasztrófa lett. 9-es széllel hajóztak, ahol bútorok kaptak szárnyra és mindenki tengeri beteg lett, kihányva a lelkét is.
A másfél órás út felén túl már mindenki úgy vonult a hajón, mint egy májbeteg csimpánz, és Iván kezdett büszke lenni magára, hogy ő tartotta a frontot és biztos végig ki fogja húzni anélkül, hogy a tengeri betegség elérje. De hirtelen ő is megkapta a nyavalyát, és rohangászni volt kénytelen az ablak melletti ülőhelye és a W.C. között. Nem volt menekülés. Egy újabb roham jött, ahányszor tudatossá vált benne, hogy a hullámok galád súrlódását hallja.
Közben, hogy elvonja a figyelmét a kellemetlen helyzetről, megpróbálta feltérképezni a helyzetét, mint bevándorló a büszke Albionba. Vajon úgy érkezik, mint egy kívánatos emigráns a házigazdák szempontjából? Vagy inkább, mint egy Senki Alfonz az elfelejtettek földjéről, akitől az az univerzális elvárás, hogy kezeit összetéve alázatosan köszönje meg az egeknek, hogy luk van a fenekén? És a befogadó országának, hogy egyáltalán emberszámba veszik? Inkább az utóbbi volt az olvasata a státusáról, és ezt alapvetően igazságtalannak ítélte meg, bár volt rálátása bizonyos negatívumokra.
Jogosan, vagy nem, a nemzeti múlt függvényében nem lesz ideális bevándorló, aki olyan csomag nélkül érkezik, ami lehúzza a befogadók szemében. Inkább egy olyan emigránsnak számít majd, aki egy nem kívánt hátizsákot cipel. Ha le is vetkőzi magyarságát, hogy elfogadják, mint másodosztályú angolt, a stigma rajta marad. Egy sértett világképpel, berzenkedési hajlammal és old-country revansvágyakkal érkező emigráns stigmája, aki egy, az országának szovjet kézben felejtése miatt a Nyugat által a szabályok félresöprésére feljogosítást érző potenciális bajkeverő.
Ehhez járult, be kellett ismernie, hogy a kinti élettel kapcsolatos határozott tervei nem voltak, és olyanok végleg nem, amikkel honorálná a befogadását, hanem csak olyan önző aspirációi, hogy sokat utazhasson és világot láthasson, úgy élhessen, mint egy vég nélküli vakáció résztvevője.
De ha ezek a feltételezett negatívumok angol szempontból nyilvánvalóak, tanácsos lenne őket elkendőzni vagy tudatosan minimalizálni esetleg… Úgy, hogy kevés kapcsolatot tart az anyaországgal, nem említi, csak ha muszáj, nem jár haza, mikor ez már lehetségessé válik, nem veszi körül magát magyar barátokkal és végül is integrálódik? Hogy angol nőt vesz feleségül és angol gyerekeket nevel?
Egyáltalán, milyen vonatkozásban lehet lényeges, hogy kívánatos bevándorlónak véljék? A hatóságok szemében? Vagy a munkaadókéban? Esetleg társadalmilag? Vagy talán nem számít az egész, ahogy esik, úgy puffan, és az lesz a fontos majd leginkább, hogy a foglalkozásában milyen sikeres és mennyi pénzt tud csinálni?
Mire ezeken a gondolatokon átzongorázott, elmúlt a tengeri betegsége és feltűntek Dover fehér sziklái. Konklúziókat nem ért el, de megegyezett magával, hogy – akárcsak otthon – tettetni nem fog, mert az nem természete. Feltette magának a kérdést, mennyire valószínű, hogy Angliában fogja leélni az élete további részét? Erős volt a honvágya már most, és határozottan érezte, hogy valamikor haza fog menni.
Ennél a pontnál rátalált a kis 18 éves Horváth Adél, akivel egymás mellett ültek a buszon és egy kis csókolózós romantika alakult ki köztük. Adél nagynénjéhez ment Dél-Londonba, de elfogadták az útra, mert nem akadt elég acélmunkás jelölt, aki aláírta volna, hogy Sheffieldbe megy. Aranyos kis csontszűz lányka volt, aki Doverben könnyes szemmel búcsúzott Ivántól, ahonnan ő vonattal ment tovább.
A busszal utazó csoportot a délnyugat-londoni Fulhamba vitték, és ott egy öreg kórházban, a St. Stephen Hospitalban szállásolták el. Este volt már, és lepakolás után rögtön az étkezőterembe vitték az éhes tömeget, amely kíváncsian várta az angol kaját.
Hát szó mi szó, az nem volt elkényeztetett magyar zabagépeknek való. Íztelen szeletelt, fehér kenyeret, dunsztolt halat, poached egg-et – vagyis vízben főtt, héj nélküli tojást – kaptak és feketére főzött angol teát, amihez tejet adhattak hozzá. Nem volt sehol semmi, ami sütve lett volna és kicsit is ízes, és egy elégedetlen morgás futott végig a termen, miközben sokan hangosan jelezték, hogy ők haza fognak menni.
Közben egy tolmács segítette acélgyári vezető áradozott Sheffield örömeiről és az acélgyár modernitásáról és munkalehetőségeiről, és a gyári fogadócsapat láthatóan csalódott volt, mert a bevándorló seregből senki sem figyelt oda, hanem még mindig a lelombozó kajatapasztalatot tárgyalták egymás közt hangosan és kivehetően panaszos tónusokban. Iván jókat röhögött ezen a muris tablón, és másnap reggeli után egy szó nélkül lelépett azt tervezve, hogy körülnéz Londonban és 1-2 nap után valahogy továbbmegy Oxfordba, ahol várhatóan majd ellátják mindennel.
Jó 12 órát csavargott össze-vissza, megcsodálva a csillogó üzleteket és elegáns házakat, és éjjel, már farkaséhesen, a Buckingham Palota holléte után kezdett érdeklődni, hogy előtte egy padon dobja be a hédert, romantikus körülmények közt töltve első angol éjszakáját. Mikor egy pub-ból kiszédülő, részegen dülöngélő járókelőtől érdeklődött, az csillogó szemekkel közölte vele, hogy “Böske ma este nem alszik otthon”.
Végül azután csak elérte álmai netovábbját, a palota előtti padot, de alighogy fázósan összehúzva magát elhelyezkedett rajta, két mogorva rendőr jelent meg és tovahessegették. November 30-ról december 1-re virradó éjszaka volt, úgy 2-3 fok, és a palotával szemben lévő St. James’ Parkban egy nyugágyon vacogta át az éjt. Nem volt egy romantikus tapasztalat.
Másnap reggel azután, ahogy az utcák aszfaltját koptatta, kopogó szeme megakadt az elegáns Kensington High Street-en egy házra ragasztott táblán, amin az állt, hogy Hungarian Relief Centre, vagyis Magyar Segély Központ. Ezek a szívmelegítő szavak kapásból galvanizálták. Leporolta, húzogatta gyűrött ruhadarabjait, belőtte a frizurát egy kirakat előtt, és bement a Kensington House-ba, ahol tarhált egy fontot, kapott némi kaját és minden egyéb segítséget, jót is, rosszat is.
A jó az volt, hogy egy körtelefon után egy német diákszállóban szereztek neki egy szobát
Hampsteadben. A rossz viszont az, hogy acélmunkási cselezgetése és öt országon átvonuló túrája eredményeként elsinkófálta az oxfordi egyetemi helyet, amihez várnia kellett volna arra, hogy az egyetemi különgépen helyet kapjon.
Miután maga útját választotta Bécsből, és bejelentés nélkül eltűnt, egyszerűen kihúzták a nevét az oxfordi listáról. Próbálva viccesen felfogni a bánatos fejleményt, Iván azt ismételgette magában, hogy akár azt is gondolhatták, hogy elment az idegenlégióba.
London piszkos nagy. A diákszálló jó hat kilométernyi sétára volt, zuhogó esőben. De odaérve elégedetten konstatálta, hogy ez bőven megérte. Saját, tágas, szép szobát kapott, egy remekbe szabott hotelszintű házban, Hampstead gyönyörű északi negyedében, finom főtt kaját soron kívül és a kádban, egy modern fürdőszobában vacsoráig aludt, behozva az előző éjjel restanciáját.
A magas szintű diákszálló dugig volt menekült magyar diákokkal. A legtöbbjük már 2-3 hete ott tartózkodott, és így volt alkalmuk feltérképezni a helyi trükk lehetőségeket, csalhatatlan bizonyítékát adva az utánozhatatlan pesti újítókészségnek és bámulatosan agyafúrt találékonyságnak. A kiemelkedő produktumai a fenti varázslatos tulajdonságoknak elsősorban az ingyenes telefonálás és földalatti utazás voltak.
Az elsőre az adott lehetőséget, hogy a csinos, élénk piros, utcai kioszkokban elhelyezett nyilvános pénzbedobós telefon automaták rendszere, tipikus angolsággal, gyökeresen különbözött más országokétól. Így pl. a kagyló nem egy villán vagy két rugózó fémgumón nyugodott, hanem egy összefüggő, rugózó, kemény plasztik-csíkon, amin a tárcsázást kihagyva morzeszerűen be lehetett pötyögtetni a számokat, köztük egy ütemet kihagyva.
Így lehetett hívni Magyarországra, Amerikába, bárhova, és a honfitársak mind megtanulták a szükséges ti-ti-ti-tázás minden csínját-bínját, kedvenc magányos utcai kioszkjaik voltak, ahol nem volt tanúja a machinációnak és sokan napi tízszer hazatelefonáltak és néha félórákat is beszéltek megszakítás nélkül.
A másodikhoz a ‘kulcs’ az volt, hogy miután a londoni metróra, vagyis a „tube”-ra fel lehetett szállni jegy nélkül, csak az indulási és érkezési állomásokat feltüntetően előnyomtatott ‘leszálló’ jegy kellett, amit a kijáratnál le kellett adni. A magyar találmány leszálló jegyek biztosítása volt minden szituációhoz.
Ez úgy ment, hogy éjfél körül, mielőtt a metróállomások bezártak, még rengeteg eldobott jegy hevert a földön. Ezeket begyűjtötték, levágták a végüket úgy, hogy a kézzel odastemplizett dátum ne legyen kivehető, Az így megdoktorált jegyeket azután iskolafüzetbe ragasztott, átlátszó csíkok mögött rendszerezték, hogy könnyen lehessen a metró rendszerből való kijövetelkor a megfelelőt előszedni.
Érdekes módon a fiúk már megoszlottak, a rövid Angliában tartózkodás ellenére, két,
többé-kevésbé kialakult csoportra, a „beilleszkedőkre” és a „lazákra” oszlottak: az előbbiek kifigyelték, és kapásból majmolták a legfeltűnőbb felületes angol szokásokat, az utóbbiak nem.
Az első kategória gondosan szem előtt tartotta az olyan civilizált normákat, mint tülekedés helyett a fegyelmezett sorban állás buszra és földalattira várva, az udvarias bocsánatkérés tüsszentés és hangos orrfújás esetén és az utcai hangoskodás kerülése.
Iván nem volt egy természetes beilleszkedő, de úgy gondolta, hogy a civilizáltság nem választás kérdése.
A német diákszállóban töltött pár kellemes nap után egyszer csak reggeli után megjelent egy kivételes eleganciájú, ékszerekkel teleaggatott, 60-as arisztokrata magyar hölgy, baronessz Ilona Strebel, aki hármukat választotta ki egy városnézési körútra Rolls Royce-ával. Kb. kétórás utazgatás után, miközben megnézték a Marble Arch diadalívet, a Hyde Park népligetet és a Nelson szobrot, a másik kettőt visszavitte Hampsteadbe. Ivánt magával vitte négyemeletes Knightsbridge-i palotájába, ahol, mint közölte, 90-es exdiplomata férje az utolsókat rúgja a felső emeleten.
Az antik bútoroktól hemzsegő, hatalmas nappaliban a földszinten leültek két Chippendale karosszékbe egy remek kondícióban tartott, 200 éves intarziás kávézóasztalhoz, és a baronessz – aki nem tartott állandó személyzetet – Iván elé tett egy egész dobostortát, és jelezte, hogy beszélgetni akar. Iván falni kezdett.
– Kedves Iván, valaha magam is egy budai úri kislány voltam, és így meg tudom ítélni.
Maga egy budai úri fiú benyomását kelti. Kérem, beszéljen a családjáról.
Iván elmondta, hogy csak édesanyja, aki a bécsi egyetemen végzett közgazdaságtan szakon, származik magyar nemesi családból az anyai oldalon és osztrákból az apain, míg apja egy több generáción keresztüli jogász családból jön. Anyja anyai oldalán bécsi udvarhölgyek voltak az endrédi Kissék között, valamint egy aradi vértanú és egy százados-pap, aki 12 évig rejtőzködött padlásokon a 1848-as forradalom leverése után.
– Jól van, Iván. Ne szólítson baronessznek, hanem Ilonának. Volna egy ajánlatom a számára. Szeretném, ha ideköltözne. Egy háromszobás lakást kapna a második emeleten használatra és egy tízéves Mercedes szalonkocsit, plusz egy teljes ruhatárat, ellátást meg egyhavi engedményt. A londoni egyetemre járhatna. Nem kellene mást csinálnia, mint az ezüstöt pucolni, és a heti kétszeri party-n, amiket a barátnőimmel rendezek, férfias feladatokat ellátni.
Iván eddig nem tudott megszólalni, mert a szája tele volt, de amikor az utolsó falat dobostortát leküzdötte és éppen elhatározta, hogy egy „igen ha” ígéretet fog tenni a mielőbbi kapcsolat felvevésre, de nem a beköltözésre, a baronessz kezét érezte a combján és rémülten észlelte, hogy az idős hölgy egyszerűen megfogta a családi kincsét. Ez durva volt, gondolta, és hirtelen egy szó nélkül felugrott és kirohant a frontajtón.
Sajnálta, hogy ilyen udvariatlanul kellett távoznia, de nem volt kedve ásni a mély avarban az erdő alatt és nem maradt más választása. Knightsbridge után Kensington következik a Hyde Park déli oldalán, és a Kensington House-t vette célba. Tarhálni készült egy kicsit.