A Viktoriánus Kensington House tele volt „régi” magyarokkal, akik 1947–48-ban emigráltak Angliába, még a hazai kommunista hatalomátvétel előtt, és Berényi Iván kivételesen szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezen a napon talált ismét elmenni a menekült centrumba.
Bár pénzhez most nem jutott, mert a recepció túlzsúfolt volt, belebotlott viszont egy végtelenül segítőkész 35 körüli Apponyi báróba, aki hozzá hasonlóan a Sárospataki Angol Internátus alumnusa volt, és lelkesen szárnyai alá vette. Így először felhívta a British Council for Aid to Refugees segélyorganizációt, amely a magyar menekült táborokat menedzselte Angliában, és elintézett neki egy tolmácsi állást.
Azután a World University Service-nek telefonált, ahonnan az egyik titkárnő, a pici, de rendkívül vonzó kínai Jeanny Wong átjött velük találkozni a Kensington House-ba, amire a báró meghívta őt és Ivánt ebédre a méregdrága, elegáns Simpsons vendéglőbe a Strand-en, a Savoy Hotel szomszédságában.
A Simpsons inkább francia kosztot prezentál ugyan, mint angolt, de mégis egyike annak a maroknyi londoni vendéglőnek, ahol egyáltalán angol konyha kapható, ami elsősorban a pub-okra jellemző. Így Iván először evett egy igazi – és nagyon finom – angol ebédet roast pork (pirított disznóhús) és Yorkshire puding formájában. Ezt válogatott, kivételesen jó minőségű zöldségekkel szolgálják fel egy olyan magas szintű étel emporiumban, mint a Simpsons, bőségesen nyakon öntve gravy-vel.
A Yorkshire puding nem egy édesség, mint sokan hinnék felületesen, hanem egy tészta készítmény, ami mágába szívja a gravy-t, vagyis a sós, ízekben gazdag marhahúsból készített szószt, és – bár az angol konyha egy világszerte lenézett, szimpla dolog – ez a legtipikusabb angol étel valóban egy élmény.
A báró nagyon szórakoztató, érdekes történetekkel és remek viccekkel bőségesen rendelkező raconteur-nek bizonyult, nem utolsó sorban bőkezű vendéglátónak, és ami növelte a színvonalat mindkét vonatkozásban, az az volt, hogy egy lelkes nőcsábász is volt és erőteljesen érdeklődött a kis kínai szépség iránt, amit az viszonzott. Így a beszélgetés mindig magvas és magával ragadó maradt. Iván sem ült ott kukán. Olvasottságát enyhe elismeréssel fogadták, mikor könyvekre terelődött a szó.
Miss Wong sajnálattal közölte Ivánnal, hogy semmit nem tud tenni az elvesztett oxfordi hely visszaszerzése érdekében. Ehelyett viszont szerzett neki egy karácsonyi meghívást a legfelsőbb körökhöz tartozó Barnes családtól, és annak fejétől, az országszerte jól ismert Lord Gorell-től. Időpont: december 21. 17 óra.
A meghívásban szerepet játszott, mint ezt Miss Wong meg is említette, Iván érdeklődése az irodalom iránt és a feltételezés, hogy ezen a téren elszenvedhető beszélgetőpartnernek bizonyulhat.
Másnap azután Iván korán elment a BCAR központba a déli Victoria kerületben, ahol azonnal kapott egy állást, mint tolmács a Thornypitts menekülttáborban, a nyugat-angliai Bath város közvetlen szomszédságában, kb. 160 kilométerre Londontól. Rögtön adtak neki pénzt is, hogy vonattal leutazhasson és közölték, hogy azonnali szükség van tolmácsokra, így már aznap menjen, ha lehet.
Tudott pár kis apróságot is vásárolni – egy táskát, inget, törülközőt, szappant, fogkrémet, fogkefét, zoknikat és alsónadrágokat – és kora délutánra már ott is volt a táborban, ahol egy háromágyas, tolmácsoknak fenntartott szobában kvártélyozták el. A nagyon szimpla kis szobában volt egy háromfiókos sublód, és mind a háromban volt valami cucc. Iván kiürített egyet, amiből a dolgokat a sublód tetejére rakta, majd az üres fiókba beletette a saját kis vackait.
Utána elfoglalta az íróasztalát a tábori irodában, bemutatkozott az irodafőnöknek, Dános
Viktornak, akin keresztül megismerte a két szobatársát is, a kb. 35 éves Kohnert Ervint és 40 körüli Szabó Jánost, akik már 8-9 éve Angliában éltek. Bemutatkozáskor Dános viccesen próbálta elmondani, hogy Berényi Iván kevesebb, mint egy hete van csak az országban, de ugyanannyi fizetést kap, mint a többi tolmács, mert a sárospataki angol internátusban tanult, így az angolja jó, és az oxfordi egyetemre készül.
Kohnert egyszerű bérszámfejtő volt, Szabó fizikai melós, és mindketten munkanélküliek. Iván tisztán észlelte, hogy máris kivételesen negatívan viszonyultak hozzá. Megpróbált beszélgetni velük és kicsit barátkozni, de siker nélkül, főleg miután a forradalomra sodródott a szó, és a kettős szélsőséges baloldalinak, jóformán kommunistának bizonyult.
Ez, sajnos, nem egy túl előnyösen indult kezdeti viszony, jegyezte meg magában Iván, de a továbbiakban nem gondolt rá, mert régi ismerősökre bukkant, meg egy vonzó 30 körüli, elvált, Olga nevű tolmácsnőt is megismert, és ez lefoglalta. Az ismerősök Tüsped és Masped, két vízilabdás az uszodából, valamint a házmesterék két fia, Pista és Tibi voltak.
A vacsora után a két vízilabdás szobáját látogatta meg és elbeszélgetett velük. Kiderült, hogy Maspedet be akarták húzni. Egy lány Bathból, akit csak két napja ismert, hazacipelte a családi házba, hirtelen levetkőzött, és mikor nekiláttak egy kis kefélésnek, váratlanul megjelent a papája és két bátyja, mire Masped az irodavezetőnek panaszkodott, azt gondolva, hogy a lány biztos terhes és az ő nyakába akarják akasztani a felelősséget.
Iván nevetségesnek találta a Dánoshoz rohanást, és őmaga sem azt a megoldást választotta, mikor kilenc után keveredett vissza a szobájába és összeveszett a két szobatárssal. A fiók helyett a dolgait a földön találta, mikor a szappant és a törülközőt kereste, és a két bunkó csak feküdt az ágyán és olvasott, mintha semmi közük se lett volna ehhez.
Iván, aki világ életében hirtelenharagú és meglehetősen verekedős volt, úgy vélekedett, hogy a felmerülő problémákkal legjobb azonnal szembenézni. Így kivette a szobatársak cuccait a sublód fiókjaiból, az ablakhoz sétált velük, kinyitotta, és kidobta őket. Ezután a saját dolgait visszatette a legfelső fiókba, és egy szó nélkül lefeküdt az ágyára.
A kis dagadt Kohnert trágárságokat kezdett üvöltözni, a colos, egyszálbélű Szabó meg fenyegetően Iván ágyának a végéhez állt, és azt rázni kezdte. Iván felkelt, két nagy fülest becsavart a meglepődött Szabónak, majd belerúgott egyet. Azután a dagit lecibálta az ágyáról és lefejelte, majd visszafeküdt az ágyára.
További üvöltözés következett, de Iván csak fölényesen kinevette boldogtalan szobatársait, maceszgombócnak és madárijesztőnek titulálva őket, majd azt ismételgette, hogy három fazon egy szobában, három ágy, három fiók, mindegyikből mindegyiknek egy jár. A másik kettő csak nem akart elcsendesedni, mire Iván megtöltötte a kancsót vízzel és leöntötte az ágyukat. Erre aztán beállt a csend.
Másnap Dános előtt folytatódott az ügy, aki meghallgatta mindkét oldalt és elsősorban Ivánt hibáztatta azért, mert kezébe vette az igazságszolgáltatást. Kohnert az egy szem tábori rendőrt is előkerítette, aki jegyzőkönyvbe vezette a történteket, és figyelmeztette Ivánt, hogy ha még egy ruházkodásba keveredik, abból bíróság lesz.
Iván átköltözött a vízilabdázok szobájába, de egy alkalmat sem hagyott ki, hogy az exszobatársakat cikizze és ijesztegesse. Rosszal kezdtek, mert a vérében volt a basáskodás, és már a pataki angol internátusban is megkeserítette a “dormitory szomszédjai” életét. A vízilabdázók is, akikkel kezdetben remekül kijött, bánni kezdték, hogy beengedték, mikor két egymás utáni éjszakán Olgával aludt, majd egy éjjel az elvált úszófeleség, tömör-gyönyör Eszterrel vendégszerepelt, nagy zajt csinálva a szobájukban.
Egyik nap azután, Dános Ivánt és Olgát együtt jelölte ki, hogy begyűjtsenek a repülőtérről és a táborba visszahozzanak egy bejövő csoportot. Egy 30 körüli újonnan jött ügynök típus nagyon aktívan legyeskedni kezdett Olga körül, akinek ez nem volt teljesen ellenére. Iván azonban hamar türelmét vesztette, és megalázta meg levakarta a fickót, aki viszonzásként bejelentette, hogy Ivánt ÁVÓ-s tiszti ruhában látta Pesten.
Dános nevetségesnek találta a vádat, de tábori rendőr, Brian Pigden nem, mikor Kohnert és Szabó azt jelentették, hogy Berényi feljegyzéseket csinál táborlakókról egy fekete, keményfedelű betűrendes jegyzettömbben és jelentéseket küld vissza Budapestre, hogy a disszidensek családjait zaklatni tudják. Pigden letartóztatta Ivánt, bekasztlizta a tábor egyetlen cellájába és éjjel is ott tartotta, hogy következő nap a Home Office-tól (belügy) érkező nyomozók vallathassák.
Iván rettenetesen dühös volt és rossznéven vette az igazságtalan boszorkányüldözést, különösen miután elmagyarázta, hogy valóban van egy fekete, keményfedelű betűrendes füzete, de más célra. De nem hittek neki. Elmondta, hogy abba új ismerősök címeit és telefonszámait írja, mivel egy lelket sem ismert az országba érkezésekor. Azt is közölte, hogy tanúi vannak a táborban, akik Pesten hosszú évekig ismerték, de még Dános is úgy döntött, hogy maradjon a dutyiban a Home Office látogatást követően is.
Ezzel együtt, az irodavezető behívatta először a vízilabdázókat, akik igazolták, hogy Berényit több, mint öt éve ismerik. Egyetemre járt, ahonnan két másik vízilabdás évfolyamtársát is ismerik és hogy vagy három évig elsőosztályú játékos volt, aki ezért rendszeres kalória pénzt kapott, bár csak ritkán került be a csapatba. Utána a házmester gyerekeket is meghallgatta, akik elmondták, hogy anyjával es nagymamájával lakott, egyetemista és részt vett a kommunista rendszer elleni forradalomban. Dános közölte Pigdennel az eredményt, és figyelmeztette, hogy semmi alapja nincs annak, hogy ÁVOst vagy kémet sejtsenek benne.
Pigdent azonban nem érdekelte a valós helyzet. Egy a nyugdíjkorhatárhoz közel járó közrendőr volt, aki egy kicsit beszélt franciául és ezért kapta a tábori rendőrfőnök kinevezést – hosszú szolgálati éveinek első és egyetlen kiemelt pozícióját. Semmilyen „esete” nem volt, amíg a Berényi ügy – amit nagy örömmel fogadott – nem került napirendre, és miután felsőbbrendű angolként látta magát, méltóságában mélyen sértette Berényi lekezelő magatartása és gúnyos megjegyzései. Pigden mindent hajlandó volt megtenni azért, hogy Berényit börtönben tartsa.
Iván viselkedése nem segített. Hektorkodó természete nem hagyta nyugodni. Pigdent, aki jóformán állandóan ott legyeskedett a cella körül, tehénszar sheriffnek becézte gúnyosan kukorékoló hangon, meg falu bolondjának, Kohnert-et pedig birsalma kóbinak. Azt is kiabálta, hogy Pigdent kőbölcsőben ringatták, és hogy Kleinnek, az ügynöknek, körülmetélés helyett a farkát vágták le.
A tábori rendőr már a városi rendőrséget is kihívta Bath-ból, akik kérdezgették Berényit, de nem voltak hajlandók vádat emelni ellene. Mikor a három belügyi detektív megérkezett, Pigden teljes gőzzel belevetette magát Iván vallatásának az előkészítésébe, és a folyamat alatt is ki-be rohangászott.
Az irodavezető tanúkihallgatásairól Pigden mélyen hallgatott, és általában mindent megtett, hogy meggyőzze a belügyes kopókat a fogoly bűnösségéről.
A detektívek eredményért jöttek, egy vallomást akartak, és egyre keményebben kérdezgették Ivánt, aki eleinte udvariasan és részletesen válaszolt kérdéseikre, de apránként begorombult és egyre lakonikusabb, durvább válaszokat adott. Ahogy a vallatás második órája is még érezhetően távol járt a befejezéstől, Iván ellenségesen kihívó magatartást adoptált. Végül közölte velük, hogy a legtöbb bolondok háza Magyarországon tele van olyan arcokkal, mint az övék. Mikor azután közölték, hogy befejeződött az “interjú”, szó nélkül felállt és faképnél hagyta őket.
Pigden bent akarta tartani még Berényit a cellában, de Dános végül kiabált vele, hogy azonnal engedje ki, különben megszabadul tőle az erőszakos ostobasága és inkompetenciája miatt. Pigden erre engedelmeskedett. Iván kisétált a cellából, és csak átnézett rajta.
Már december 20-a volt. Iván átment a tábori irodába, felvette a még neki járó pénzt, megköszönte Dánosnak a munkát és a segítséget, és megkérte, hogy hívja fel a Gorrell-
Barnes-ékat, hogy aznap érkezne hozzájuk, ha ez megfelel. Igenlő válasz jött, így a kora délutáni vonattal Londonba utazott és még jó időben, vacsora előtt ott volt Barnes-ék 400 éves, patinás Kensington Square-i házában.
A 70 év fölötti özvegy lord fogadta, akiről kiderült, hogy egy munkáspárti főnemes, a brit írószövetség ex-elnöke, egykori légügyi miniszter és a néhai USA elnök, Teddy Roosevelt kebelbarátja volt, aki több mint féltucatszor lakott a házban Londonban jártában. Iván megismerte a lord 31 éves, szuper-intelligens és nagyon kedves lányát, Rosemary-t is, aki szintén a házban lakott és jóformán csak a jótékonyságnak élt.
Iván a harmadik emeleten kapott egy kis szobát, a házvezetőnő, Mrs. Thompson szobája mellett. Lezuhanyozott, de átöltözni nem tudott, mert nem volt mibe, csak megborotválkozott és inget cserélt, és máris kongattak vacsorára, amihez a földszinti ebédlőben gyülekeztek, antik mahagónibútorok között… Erősen zavarta, hogy mindenki makulátlan, remekül szabott ruhákat visel, ő meg kifejezetten topis, agyontisztított és -vasalt, sok viszontagságot meglátott galambszürke ruhájában feszít, amin helyenként kopásnyomok mutatkoztak.
A lord 28 éves, még nőtlen katonatiszt fia, Sandy, aki Windsorból látogatott ide, és két, ötvenes irodalomkritikus volt még jelen. A vacsora csodás ízű volt, az asztal körüli hangulat viszont feszélyezett.
Az utóbbinak, Iván belátta, az ő folyékony, de nehéz akcentusú angolja volt a fő oka, és az, hogy míg udvariassági kényszerből az összes jelenlevők lelkesen faggatták a magyar forradalomról, a válaszai nyilvánvalóan nagyon mérsékelten érdekelték őket. Ezt észlelve, a menekült díszvendég próbált visszafogottan, és lehetőleg röviden válaszolgatni.
Leküzdhetetlen zavarát tovább fokozta, hogy érezte, már agyonmosott Sugár és Barna ingén a divatosan öltözködő Sandy szeme időről-időre megakad. Amikor egy tök kemény kis uborka megtagadta az engedelmességet, mikor megpróbálta elvágni, és tányérjából kiugorva úgy tíz métert elkacsázott a tükör sima parkettán egy értékes Chippendale karosszék mögé, zavara tovább fokozódott. Tervét, hogy utána kúszik szerencsére egy pillanat alatt elvetette, ahogy felötlött benne, hogy az angolok tradicionálisan ignoráljak, ami kis jelentőségű, de kellemetlen, ráadásul észrevette Rosemary tekintetén, hogy jegyezte a folyamatot… megkönnyebbüléssel fogadta gyors elhatározását.
Miután a teljesen Ivánra koncentrált beszélgetés túljutott a forradalom hosszadalmas témáján, az idős lord nyomatékosan megkérdezte, hogy ki a vendég kedvenc angol írója. Iván észlelte, hogy ez egy komolyan vett kérdés, amire az asztal körül mindenki érdeklődve várta a választ. Rávágta, hogy Somerset Maugham, és a lord arca elváltozott, mintha pofonvágták volna.
– Az a plagizáló, homoszexuális pletykagyáros? – kérdezett vissza a főnemes, és az asztal körül síri csend támadt. Mint később megtudta, Maugham és a lord a legádázabb ellenségek voltak, és rosszabbat gondosan keresve se tudott volna mondani. Iván próbált visszakozni, azt a vonalat követve, hogy csak egy pár könyvet olvasott angolul, nem magyar fordításban, és Maugham rövid novellái könnyebben olvashatók voltak az akadozó angoljával. De a faux pas korrigálhatatlan volt.
Lefekvéskor a kimerült vendég a szobája ajtaja előtt egy kis asztalon pizsamákat, ingeket és alsónadrágokat talált, feltehetően Sandy kiselejtezésre szánt ruhatárából. A figyelmesség meghatotta. Reggel, azután ahogy újonnan kapott, csíkos olajkirály pizsamájában a külön férfivécé felé igyekezett, az egyik oldalajtóból kilépett a lord, és mellette vonult üveges szemekkel. Tanakodott, hogy köszönjön-e, de ellene határozott.
A vécébe érve azonban meglepve észlelte, hogy a szokásos fal melletti pissoir helyett a szoba közepén volt két egymással szembeni vizelde, köztük egy kb. 1.30m magas, mindkét oldalán metlaki borította fallal, és így egymással szemben állva csöveztek a lorddal. Lehetetlen volt azt tettetni, hogy nem látják egymást, és így katonásan kipenderített egy “Good morning, Sir”-t. A lord egy erőteljes finggal válaszolt, és Iván sebtiben elkotródott…
A karácsony nagyon közel volt, és eljött az ideje a vásárlásoknak. Iván hozzányúlt gondosan őrzött megtakarított pénzéhez, vett egy készruhát, 2-2 cipőt, inget és nyakkendőt magának a közeli Barkers of Kensington áruházban, anyjának és nagymamájának küldött egy csomagot, és kezdett körülnézni lehetséges ajándékoknak a Barnes-Gorrell családnak.
Eközben a Barkers-nél egy dundi és nem túl vonzó, 30 körüli eladónő igen kamillázott felé, hallva, hogy magyar menekült, aki főnemesi szponzort talált. Meghívta egy kávéra az áruház cafetériájába és aznap vacsorára távoli, a Temzén túli, dél-londoni otthonába. Sokszor képtelen lévén a leggyengébb nőket is kihagyni, Iván elfogadta a meghívást, és ott is aludt Kathreennél, akit főleg a Barnes-Gorrell család megismerése érdekelt, bár tudta, hogy a nőt nem akarja még egyszer látni.
A kijáró viszonzás nem késlekedett. Még szent este előtt kapott a nőtől egy karácsonyi lapot, amely szerint „a jó Vencel király” együttérzéssel figyelte, hogy egy szegény ember rőzsét gyűjt, vagyis jótékonysági céllal kefélt a menekült csődörrel. Iván mérgesen elviharzott a részlegéhez és átadott borítékban egy fontot.
Hosszas keresgélés után egy curió üzletben, South Kensington-ban a lordnak vett egy szivardobozt a hét magyar honfoglaló vezér rézből öntött domborzatával és háromnak meg magyar témájú, angol nyelvű könyveket a Charing Cross-on talált antikváriumokból és a Foyles-tól. Így Rosemary kapott egy angolra fordított versantológiát, Sandy egy képeskönyvet Budapest nevezetességeiről és Mrs. Thompson egy könyvecskét a magyar konyháról. A legutóbbi egy receptgyűjtemény volt és mivel a könyvek mind tűrhető állapotban voltak, Iván dugipénze el is fogyott.
Ő hasznos ruhaféleségeket és piperecikkeket kapott, meg a lordtól egy általa írt könyv példányát, azzal a címmel, hogy „Egy ember, sok rész” (One man, many parts), amiben egy nagy fejezet csak a Somerset Maugham-mal való viszonnyal és levelezéssel foglalkozott. Enyhe kifejezés, hogy nem csípték egymást. Iván a könyvet hivalkodónak találta.
A karácsony-újév mozgalmas hete próbára tette Iván türelmét. Pohár gin-tonikkal a kézben, állva toporogtak hárman-négyen hapsik, férfias témákat tárgyalva kemény arcéllel, meg főleg a napi politikát és a társadalmi történéseket. Iván egy másik világból jött, a témákhoz hozzá szagolni se tudott, így helyeslő morajokkal tartotta a frontot.
Ami hirtelen izgalomba hozta, az volt, hogy karácsony másodnapját Boxing Day-nek hívják. Lelkesen érdeklődött, hogy a TV-ben lesz-e a bunyó, ami egyik kedvenc sportja volt. De hamar kiderült, hogy foci volt bőven, de bunyó egyáltalán nem. Mindenesetre furcsa ízlését finoman fintorogva fogadták a lord kivételével, aki egy kemény öreg fazon volt és maga is bunyózott valaha, még oxfordi egyetemista korában.
Bunyó helyett egy nagy ebéd volt, sok meghívottal karácsony másnapján, aminek a szociális töltetű fénypontja az volt, hogy míg Mrs. Thompson egy a konyhában elhelyezett karosszékben figyelte az eseményt, a lord egy kötényt kerekített maga elé és ő mosogatott, a törlést Rosemary végezte, és mögöttük a résztvevők láncba szerveződve egymásnak adták a tányérokat és eszcájgokat, amiket Sandy rakott vissza a konyhakredencbe a helyükre.
A sztárügyvéd Sir Robert Ewell QC, aki igen rezerváltan Rosemary-nek csapta a szelet és az exkluzív Jaguar Sportklubnak volt tagja, hallva, hogy Iván vízilabdázott otthon, a sport hazájában, meghívta a klubcsapat egyik edzésére. Ezen kiderült, hogy az angolok remekül úsznak, de labdázni nem tudnak. Bekerült a csapatba, de csak egy meccsre, mivel az ellenfél két játékosa is izgatottan panaszkodott a durvasága miatt. Otthon a bemutatkozás egy tökön rúgás és gyomorba könyöklés volt; angoléknál ‘how do you do’.