Az oxfordi napok kellemesen suhantak tova, miután sikerült letudnia a legutóbbi Home Office találka keserű utóízét. Panorámikus ősi pub-ok teraszain ülve almabort szopogattak nagy zöld rétekre nézve és meghitt, kis kávéházakban dumcsiztak vég nélkül a nyelvkurzus előadásai után olyan elengedettséggel, ahogy csak emigránsok tudnak, felelőtlen távolban hazulról.
Iván időt kerített rá, hogy PPE előadásokat látogasson, amik színesek és nagyon élvezhetőek voltak, de kénytelen volt önmagában elismerni, hogy az angol középiskolai előkészítés nélkül legtöbbször jóval a feje fölött jártak. Jobb híján abban bízott, hogy koncentrációja javulni fog és megértése apránként növekszik, ha megkapja a lehetőséget, hogy PPE-t „olvasson” az angol értelmezésnek megfelelően, valamint a helyét is elfoglalhatja a St. John’s College-ban.
Eljött a megbeszélt találkozás ideje az utóbbi vonatkozásában a prefekt irodájában, és hárman vettek részt ezen az első megbeszélésen, Iván, a prefekt és egy tutor a kollégiumból, aki maga PPE diplomával és azt követő mesterdiplomával rendelkezett, és aki többek közt Iván útját is egyengetni volt hivatva heti kétszeri „tutorial” együttlét keretei között, persze ha Iván helyet kap a kollégiumban.
Prof. Barna tanácsát követve, az applikáns elmondta, hogy kelet-európai témák előadói és írói szerepére felkészülést várt a PPE kurzustól, és egy magyar kormányban szereplést rezsimváltozás esetén, és hogy tíz PPE előadáson vett részt addig és nagyon élvezetesnek és informatívnak találta őket. Biztatást kapott mindkét beszélgető partnerétől, hogy tovább látogassa az előadásokat, továbbá megajándékozták egy közgazdasági könyvvel Pigou-tól, hogy olvassa el a következő találkáig, vagyis június elejéig.
A magyar emigráns diák közösséget Oxfordban mélyen megrázta az ifjabb Zádor testvér öngyilkossága. A briliáns agyú, jóképű, de labilis lelkületű Andris túladagolt altatóval egy félreértés miatt. Mindenki ott volt a temetésén, ami megértette velük, hogy nemcsak egy kalandban vesznek részt, hanem az angol fázis az út végét is jelentheti.
Iván Londonba is felruccant időnként, hogy egy-két ismerőssel találkozzon még a Gorrell-Barnes időkből, és egy alkalommal összeakadt a földalattin Csákó Jancsival, a volt középiskolai osztálytárssal még a Petőfi Gimnáziumban, a Tabánban. Jancsi egy nagyon kedves, rendes, alacsony növésű gyerek és kitűnő tanuló, Dél-Londonban élt és a londoni egyetemen készült mérnöki tanulmányokra. Jancsinál aludt egy éjjel a karosszékben, és másnap Dél-Londoni túrára indultak a volt osztálytárs 125 köbcentis motorján, ellátogatva Horváth Adélhoz többek közt, aki Richmond-ban lakott a nagynénjénél.
Adél nagyon megörült Ivánnak, talán mert egy kicsit el volt szigetelve egy idősebb angol közösségben, ahol a nagynéni, Ágota férje, Richard volt a helyi konzervatív klub vezetője, és a klubban volt a lakásuk is. Így Adél rábeszélte nagynénjét, hogy rendezzenek egy nagy bulit, amire látatlanban meghívták Iván oxfordi kurzustársait és Jancsit is.
Iván Lórival, akivel egy házban lakott, és annak a volt évfolyamtársával a szegedi egyetemről, Buzássy Pistával érkezett a banzájra, ahol Csákó Jancsi is megjelent. Sok szendvics és ital volt, és jelentős helyi részvétel. A fiúk rendesen berúgtak, és jól érezték magukat, de Lórinak egy váratlan húzása megzavarta az estét.
Talán azért, mert a nősülés határán állt és úgy érezte, hogy ez fickós évei végét jelenti, Lóri egy üveggel szétvert egy drága csillárt az alagsorban, majd lelépett, mikor a gyanú ráterelődött. A huszárcsíny igen felkavarta a háztulajdonosi kedélyeket, amíg ki nem derült, hogy a biztosításuk fedezi az ügyet.
A férj eltűnt valamerre az éjszakában, Jancsi hazament és Iván, Pista meg néhány más vidéki bulizó mind a nagynéni hatalmas földszinti hálószobájában helyezkedett el éjszakára, különböző alkalmatosságokon. Pistát, aki még szűz volt és madár a nőkhöz, erősen felizgatta, hogy a 45 körüli, de formás Ágota egy lenge, átlátszó hálóingben kétszer is átlibbent a szobán vécére menet, és egy laza dumával megközelítette az ágyában, de elzavarták.
– Most mit tudok csinálni? – érdeklődött Ivántól, aki azt javasolta, hogy menjen vissza és erősködjön. Így is tett, de erre kapott egy pofont, és ismét visszajött megkérdezni a lehetőségeket. Iván ugyanazt tanácsolta, de Pista kapott még egy pofont. Most már az egész szoba hangosan röhögött, és Iván úgy érezte, hogy fordított cserkész korszaka megkezdődött.
Adél, akinek a szobája az első emeleten volt és nem volt az éjjeli hancúr résztvevője, pár nappal később úgy határozott, hogy meglátogatja Ivánt Oxfordban és megnézi a várost. Levélben jelezte jövetelét. Iván az állomáson várta. Kora délutáni érkezése után rengeteget sétáltak és csókolóztak, egy indiai vendéglőben vacsoráztak és 10 után kerültek Iván szobájába.
Közben a kedves, művelt kislány, még szűz és teljesen érintetlen, félreérthetetlenül Iván tudtára adta, hogy vele szeretne maradni Oxfordban, másnap megírva elhatározását Ágota néninek. Iván azonban komolyan elgondolkozott a dolgon, és arra a konklúzióra jutott, hogy neki még messze túl korai lenne a nősülés, már pedig elvenni Adél szüzességét és beleegyezni, hogy maradjon, csak úgy lenne tisztességes, ha hajlandó lenne elvenni is.
Iván így az ágyat Adélnak hagyta, de levette róla a matracot és ő azon aludt. Reggel pedig felpakolta a kislányt, vonattal hazaküldte Richmondba, ő meg befejezte a Pigou könyvet, amivel addigra félúton járt.
Adél írt egy aranyos levelet, megköszönve a vendéglátást és jelezve, hogy szeretne ismét látogatóba jönni ősszel, mire Iván megírta neki, hogy szívesen látja majd, ha még Oxfordban lakik és kívül a kollégiumon, mert ott nem lehet lányokat éjszakára vendégül látni.
Oxfordban járt egy hazai matematika tanár, és híre ment, hogy fontokat szeretne kapni, amiknek otthon kifizetné az ellenértékét forintban a rokonoknak. Ez egy kihagyhatatlan alkalom volt Iván szemében, hogy pénzt tudjon hazaküldeni. Így felkereste a tanárt és átadott neki 150 fontot.
Közben eljött június eleje és a második találkozás ideje Smallwood prefekt irodájában. Most négyen voltak, mert a prefekt meghívott egy látogató közgazdaságtan professzort is a találkozóra, és ez alkalommal intenzív kérdezgetés alá vonták Ivánt, főleg a három témához való hozzáállását próbálva bemérni. Kevésbé sikeres volt a szereplése, mint az első alkalommal, részben mert a trió erős osztályszemléletet vélt felfedezni a gondolkozásában.
A prefekt közölte Ivánnal, hogy hó vége előtt tudomására fogja hozni a határozatot, hogy elfogadják-e, vagy sem a PPE kurzusra, és megemlítette, hogy az igen vagy nem attól is függ majd, hogy hány saját költségeit ellátni nem képes kollégiumi jelentkezőt fog számításba venni a St. John’s pénzügyi tanácsa, ami évről évre változott.
A városban hatalmas hirdetések jelezték ekkor, hogy a Sadler Wells vándor opera társulat 12 előadással fog vendégszerepelni Oxfordban a hó folyamán. Iván éppen a Tosca előadására indult volna egy este Bögöly Lórival, mikor házuk ajtaján kilépve nagyszámú kofferbe és egy nőbe ütköztek. Nelli volt az, akivel utoljára Bécsben találkozott. Utána jött, mint előre tervezte, bejelentés nélkül.
Nem volt mit tenni. Lóri egyedül ment tovább az előadásra, és Nelli beköltözött Iván szobájába, aki tele volt ambivalens érzésekkel a fejleménnyel kapcsolatban és szidta magát, hogy erre lehetőséget adott.
Kiderítve, hogy a lány kinyomozta hollétét és direkt úgy lepte meg, hogy nem közölte előre érkezését, Iván kapásból elhatározta, hogy egy héten belül valahogy kipenderíti Nellit. De ideiglenesen kénytelen-kelletlen a házigazda szerepében találta magát.
A házban már úgyis feszültséget okozott a fürdőszoba használata reggelenként. Mindenki igyekezett bejutni reggeli mosakodásra vagy zuhanyozásra, fogmosásra, borotválkozásra, vécéhasználatra, mielőtt az indiai szikh bevette volna magát, mert ő ilyenkor kibontotta a turbán alatti több méter hosszú haját és megmosta, legalább egy órát maradva; az ezzel kapcsolatos viták nem vezettek eredményre. Lóri megjegyzése a jelenségre az volt, hogy a kígyókat mossa, amit a szikh visszahallott, és nem ujjongott miatta.
Az, hogy még egy nő gyarapította hirtelen a ház lakosságát, általános felzúdulást okozott, és elsősorban a földszinti lakrészt elfoglaló angol docens házaspár fellebbezését váltotta ki, akik már úgyis magyarmérgezésben szenvedtek, miután a faramuci Lóri, akit felbosszantottak uralkodni vágyásukkal az idősebb jogán és rendre utasító megjegyzéseikkel, azzal kontrázott, hogy éjjelente kinyitotta az összes emeleti csapot 2-3 percre, felébresztve őket a víz zuhogásával.
Nem lehetett tudni, hogy ki tett bejelentést, de nem volt meglepő, mikor Nelli váratlan érkezését követő harmadik reggelen egy tíztagú egyetemi vizsgálócsoport lepte el a házat. Azt jöttek kivizsgálni, hogy tartózkodik-e ott nő engedély nélkül, és hosszabb kutatás után megtalálták Nellit egy szekrényben kuporogva.
Az oxfordi egyetem fegyelmi bizottsága még aznap délelőtt tárgyalta az esetet, és Ivánt azonnali hatállyal ‘stande p’ kirúgták az oxfordi egyetemről, a St. John’s College-t is beleértve, és a bristoli egyetemre sorolták át, az országos egyetemi tanáccsal egyetértésben, a szeptemberben kezdődő egyetemi évtől. Az ösztöndíja folyósítását a hónap végéig meghosszabbították, és az oxfordi házban tartozódását egy héttel.
Iván Nellit vette kezelésbe haladék nélkül. Bár csökönyösen kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő pedig nem megy el, és hogy vegyenek ki együtt egy szobát, rávette, hogy azonnal Londonba távozzon és nyújtson be egy kérvényt az egyetemi helyre, a nemzeti egyetemi tanácshoz. Érzékeny búcsú következett, Nelli vonatra szállt csomagjaival, és helyhez is jutott a leeds-i egyetem textilmérnöki karán.
Iván rögtön felhívta Smallwood prefekt-et, aki másnap reggel fogadta fejcsóválva, és megjegyezte, hogy úgy látszik, az a sorsa, hogy a nőbolondsága áldozata legyen.
Mikor erre Iván röviden felvázolta a problémáit a Home Office-al, akkor azt mondta, hogy ezt kötelessége lett volna előbb tudatni, és hogy nyilván különleges képessége van arra, hogy ellenségeket szerezzen. Végül sok szerencsét kívánt neki Bristolban, Iván pedig elmondta, hogy fordított cserkész lett, és megköszönte a segítséget.
Sebaj, mondta Iván magának, most végre kedvére csavaroghat Európában, hiszen ez volt az igazi álma otthon. Volt még 35 félrerakott fontja, és két és fél hónapja erre, és a hontalan útlevelet – vagyis a Nansen Pass-t, amit a magyarok „nonsense pass”-nak hívtak – is megkapta.
Ruhák terén elég csehül állt, de Körmöci Gyuszi a nyelvtanfolyamról, aki egy nagyon jószívű, jóképű, kedves budai gyerek volt, egy szó nélkül kölcsönadta neki a sötétkék kötött kiskabátját, ami kevés helyet foglalt el a hátizsákjában és remekül kiegészítette szegényes ruhatárát.
Gyanította, hogy a pénze nagyon kevés az utazáshoz, de a szerencse korán rámosolygott. Dover felé utazva – autóstoppal természetesen – egy Cambridge-ben tanító görög professzor vette fel, aki igencsak érdeklődött, hogyan van eleresztve anyagilag az útra, és mikor hallotta, hogy mennyi áll a rendelkezésére felajánlotta, hogy ad neki még tíz fontot egy predatált csekk ellenében, amit Iván el is fogadott.
Belgiumban, Hollandiában, Németországban és Közép-Franciaországban stoppolgatva töltötte az első öt hetet, minden múzeumot és nevezetességet megnézve és bár kivétel nélkül youth hostelekben éjszakázott, jól kajált és a kis utazó büdzséjének a javát el is költötte, mire Marseille-be ért.
Ott egy berlini német diákkal állt össze, kihasználva az alkalmat, hogy a tűrhető németjét gyakorolja, és a Cote d’Azur felé vették az irányt, zsemléket és reggeli húsokat kajálva kizárólag, és a Mautnerben szunyálva. Ez kevésbé volt kellemes, mint az út első fele, de még majdnem 40 napja maradt, és ezt, ha kell nyomorogva is ki akarta használni.
A Cannes-i auberge de la jeunessben egy berlini társaságba botlottak, és Dieter nem is szólt Ivánhoz a továbbiakban. A nemzetközi kapcsolatokban csalódva, és a tönk szélén libikókázva stoppolt tovább Nizzába, ahol megismert egy francia egyetemista lányt, és együtt mentek fel busszal a város fölötti Haut Savoy hegyekbe, egy kiállításra.
Útközben új ismerőse összehaverkodott egy másik francia lánnyal, nagy ‘midi’ regionális duma alakult ki, amiből egy szót se értett. Így Iván sértődötten bolyongott a kiállításon, és egyedül találta magát egy teremben, ahol egy cizellált ezüsttel és féldrágakövekkel díszített 18-ik századbeli karabély volt a falon, amit hirtelen impulzusra megdöntött. Zsákmányával azután egyedül visszabuszozott Nizzába.
Röpke másfél órával később már Ventimiglia és Olaszország felé tartott és egy fürdőruhás egyed vette fel egy menő Testarossával. Egy olasz buzi volt, aki pár km után lehajtott egy útmenti parkolóba, és ott hirtelen nekiesett puszikat hintve.
A hazai mondás jutott eszébe, hogy a buzi verve és kopasztva jó, és bemért két gyors maflást, amit a fickó szó nélkül tűrt, bár elég vállas és izmos volt; és mikor a stoppos megérdeklődte, hogy hol tartja a dohányt, elővarázsolt 4,000 nyomorult lirát, de közölte rögtön, hogy ebből rendőrségi ügy lesz.
Iván óvatosan, hátsó utakon dzsalózott tovább, időnként rendőrszirénát hallva és azon filózva, hogy három óra leforgása alatt sikerült egymás után két veszélyes, kockázatos őrültségbe keverednie minden komolyabb hosszú távú nyereség reménye nélkül, a morális oldalról nem is beszélve, és ha lebukna bármelyik kapcsán, szerencsés lenne, ha egy-két év dutyival megúszná. Nem ok, hogy kapott pár nem megérdemelt pofont a sorstól, és ideje volt visszafognia karakterének vad oldalát.
A mellékutakon gyér volt a forgalom, de ott is kapott pár rövid stoppot, amíg végül el nem álmosodott a sötétben poroszkálva, és egy lakatlan, újjáépítés alatti házban húzódott meg, ahol egy állványnak támaszkodva, állva szundizott egy sort. Arra ébredt, hogy valaki közelről mustrálja. Gondosan bemérte a fazont anélkül, hogy a szemeit észrevehetően kinyitotta volna, azt eldöntendő, hogy azonnal üssön-e, de ez elkerülhetőnek tűnt.
Egy kb. vele egyidős, sebhelyes arcú csavargó állt fél méterre tőle, és “kamerad”-nak szólítva németül figyelmeztette, hogy semmi elhamarkodottat ne csináljon, miközben a táskája szíját fogta. Most már tüzetesebben megvizsgálta a fickót, aki egy jól szabott, elegáns öltönyt viselt, amit két hatalmas késvágás ékesített, és nem volt rajta ing vagy harisnya.
Kiegyenesedett, amivel egy fejjel magasabb lett nála, és összeszorított fogakkal, fenyegetően megérdeklődte: “mi van, rövidseggű, diliházból léptél le?” Kamerad meghunyászkodott, nehezen követhető plattdeutschban előadott egy zavaros történetet és parancsára előtte menetelt. Egy jó óra múlva azután elköszönt és oldalra lefalcolt.
Pisában megállt négy napra, és a helyi diákszállóban meghúzódva és a létező legolcsóbban kajálva várta, hogy táviratára Ónodi Tomi, a magyar dalai láma, elküldi Oxfordból 11 font tartozását, de hiába. Így továbbstoppolt Róma felé, ahol volt egy vékonypénzű magyarok közt közismert utolsó mentsvár, a magyar római katolikus egyház segélyirodája, a Via Giulia 1. alatt.
Már egy árva kanyija se volt, mikor odaért, református lévén kicsit félve, hogy a vallási különbözőség kiderül megfelelő kérdezgetés esetén, de a helyi pap kedvesen fogadta, és egy tálca törpecsokival traktálta. Ezeknek a csomagolására írva az állt, hogy ‘donato il popolo Americano,” vagyis az amerikai nép ajándéka. Dögéhesen bezabálta őket.
Ezután új pártfogója apró, ősi Fiat Topolinójával cipelte össze-vissza, egyik az egyház által birtokolt menedéktől a másikig, míg végre egyben hajlandók voltak befogadni elcsigázott személyét, de valami minimálisat fizetni kellett.
Töredelmesen meggyónta, hogy egy fillére sincs, mire a pap szitkozódott megrökönyödésére, odavetve, hogy “a fene egye meg magát… becsapott”. Azért elintézte, hogy maradhasson három napot, ágyat kapott, de kaját nem, és köszönés nélkül otthagyta.
Estére piszokul megéhezett, amerikai csoki ide vagy oda. A karabély eladásához nem mert hozzáfogni egy déli országban, ahol a denunciálás közszokás, és így jobb híján kiballagott a városba, hogy dumáljon középiskolai latinra épülő, alapvetőnél gyengébb olaszával boldog, boldogtalanhoz, hátha szerencséje lesz. Talált is egy ötvenes, jóindulatú ürgét, aki elvitte egy olcsó kifőzdébe, ahol mindketten megvacsoráztak.
Már éppen nyugtázta magában, hogy mégis vannak segítőkész, önzetlen emberek, mikor jótevője kocsijával felcipelte egy hegyre, és az alattuk elterülő városra mutatva megjegyezte, hogy “panorama”. Iván bólogatott, mire a combja mellé tette a kezét, jelezve, hogy elvárásai lennének. Még egy nyomorult buznyák, mondta magának, és ott ültek egy félórát a kocsiban, mozdulatlanul, a panoráma élvezetét színlelve. Békés, civilizált, kedves pacáknak tűnt azonban az ürge aberrációja ellenére is, és végül megkérdezte, hogy fáradt-e, amire Iván bólintott és megköszönte a vacsorát. Szótlanul visszavitte menedékéhez.
Végre egyszer jóllakottan, kellemesen álmos állapotban lépett be vélten saját szobájába, ahol hat ágy volt, de ő volt az egyetlen vendég. Korán örült. Az ágyán a 200 kilós szakács ült, előtte a táskájából kivett karabély, és a himbilijével jojózott nagy röhögve. A látvány nem volt lenyűgöző, és az még kevésbé örvendeztette meg, mikor a szörny üldözni kezdte, mint egy lepkére vadászó medve. Meg is fogta egy pillanatra, amikor kétszer tiszta erőből pofán csapta. Ezek szúnyogcsípések voltak a hatalmas baromnak, aki ekkor már hangosan hahotázott és folytatódott a vadászat, amíg Iván meg nem ragadott egy széket és ki nem vágta az utcára a csukott ablakon át. Ez hatott. Szó nélkül eltűnt, és többé nem látta.
Másnap felismerve, hogy valamit tennie kell, mert nem csóróskodhat tovább, átgondolta a lehetőségeket és oda jutott, hogy sajnos csak egy megoldás van, valamit lopni kell, amit nagyobb veszély nélkül el is lehet passzolni. De mit? Hosszabb tanakodás után arra a felvilágosult ötletre jutott délutánra, miközben az utcákat rótta és a boltokat figyelte vigyázó szemekkel, hogy drága művészeti könyveket lehetne megfújni, mivel sok használt könyvüzlet van, ahol adják és veszik az árut.
Besasszézott egy drága belvárosi könyvüzletbe, hogy foganatosítsa kidolgozott tervét, de az a tapasztalat hamar lehűtötte, hogy az eladók szemjárása gyors és ravasz. Ezzel együtt megragadott egy gyönyörű, remek színes képektől hemzsegő Tiziano könyvet, benyomta a kabátja alá, könyökével rögzítette, és lassan, kényelmesen mozogva kiballagott a boltból.
Felkészült lévén volt nála radír és golyóstoll. Egy kapualjban kiradírozta a könyvből a ceruzával belső oldalra írt árat és jeleket, angolul ajándékozási szöveget írt a helyükre. Kicsit bepiszkolta a könyvet itt meg ott, azután simán eladta 10,000 líráért a Via Veneto egyik mellékutcájában, ahol több használt könyvüzlet volt.
Pasta es spagetti Bolognese volt vacsorára, és kávét meg üdítőt is ivott jobb bárok teraszán ülve. Mikor a három nap lejárt a menhelyen, a Palazzo Farnesébe költözött át egy hétre, ahol csak napi 80 líra volt egy ágy.
Ez, elképzelhetően, nem egy luxusszálló volt, hanem egy lerobbant márványpalota egy nagyteremmel, amit kis hálófülkékre osztottak a plafonig nem erő, vékony plasztik elválasztókkal, és éjjelente ezt a monstrumot fülrepesztő horkolás és recsegő fingpárbajok zaja töltötte be. Mindent meg lehet szokni, ha muszáj, győzködte magát, a múzeumokat és képtárakat látogatva.
Még egy könyvtranzakcióra kellett sort kerítenie hazaindulás előtt, és ez esetben aránylag kényelmesen és jóllakottan stoppolgatott Genfig, ahonnan a környező francia hegyekben Col de Foucille-ig szállították tovább. Hamarosan felhők gyülekeztek közvetlen jövője egén, mert ahogy masírozott a lassan ereszkedő sötétedésben, három marcona marokkóit észlelt maga mögött talpalni kb 10-12 méterrel. Ha lassított, ők is ezt tették; ha gyorsított, ők is szaporábban taposták az aszfaltot.
Felmérése szerint semmi esélye nem volt velük szemben, és különben is az araboknál mindig van kés. Ekkor azonban egy motorbringás francia felvette nagy váratlanul, és a szája sarkából hátrafelé megjegyezte, hogy „az arabokkal legjobb vigyázni”. Lelkesen helyeselt. Mázlija volt vele egyébként is, mert elcipelte egészen a Champagne vidékig aztán szívélyesen elbúcsúzott.
Kellemetlen napok következtek viszont, ahogy Párizs felé araszolt a rekkenő augusztusi hőségben. A lé megint kifutott, és egyetlen üdítőre volt még elég a ‘tőke’, ahogy foszladozó cipőiben csak ment és ment, másfél napig nem jutva egyetlen ‘ride’-hoz sem. Külseje már ijesztő formát kezdett felvenni, és zsugorodó éléskamrája egyetlen maradéka egy szikkadt kenyércsücsök és egy fél csomag vaj volt, amikből egy remete fukarságával csak pár falatonként lakmározott.
A franciák végtelenül fösvények a pénztelen, ágrólszakadt idegenekkel szemben. Még vizet se voltak hajlandók adni, és Iván csak ledobta a rojtos gúnyáját egy-egy faluvégi patakhoz érve és ádámkosztümben pancsizott, meg folyóvizet ivott, miközben több tucat mogorva ‘frog’ (béka), ahogy az angolok a gallokat becézik, rosszallóan figyelte ténykedését.
Így ért el egy éjjel, ekkor már zuhogó esőben, Párizstól 250 km-re, és úgy érezte, eljött a kétségbeesett cselekmény pillanata. Az utat nagy, bazi kövekkel eltorlaszolta, és beállt a közepére, gondolva, lesz, ami lesz. Nagy, vadiúj sötétzöld Citroen állt meg csikorgó fékekkel, 30 körüli mogul tulaja vadul szidta, de felvette.
Párizs felé repültek, és a mogul megkérdezte, hova igyekszik. Tudatlanságát csillogtatva azt válaszolta, hogy a “boulevard”-ra. Olyan sok van, jegyezte meg a vezető némi undorral, és a kurvák-buzik-razzia Place Pigalle-on pakolta le, ahol már marcangolta a flamó és megindult igazi burkolnivalót szerezni.
Egy sikátorban egy burnuszos arabra bukkant, aki pornóképeket árult, és a tétova balfácánt meglátva buzgón integetett, kérdezve, hogy mit akar. Mondta, hogy az – különben igen vacak – óráját szeretné eladni. Hogy adja már oda, hogy megnézhesse. Ez megtörtént, mire egy hosszú halefet varázsolt elő a burnusza ráncaiból, az órát zsebre tette, és intett, hogy szívódjon fel.
Visszament a Pigalle-ra, és kiabálni kezdett: “vannak itt magyarok? Segítség kellene.” Pillanatok alatt öten vették körül, volt idegenlégiósok, érdeklődve, hogy „mi a baj, öcsi?’ Elmondta, és erre, hogy „hol az az arab?”, odasétáltak, és az arab sápadtan szabadkozott és az órát azonnal visszaadta. „Miért nem mondta, – kérdezte Ivánt – hogy magyar menekült?”
A legkeményebb arcélű, kopasz légiós rögtön leintette: „ne pofázz, arab, csak adj neki 10,000 frankot, amíg egy darabban vagy.” Szó nélkül adott, mégis kapott két óriási foglazítót. A honfitársakat nagy tisztelet övezte a téren.
Nem véletlenül, mert ez egy kőkemény utcai kivégzőosztag volt, amit hamar megállapított Iván, mikor új pártfogóival kiültek egy teraszra és folyt a szöveg köztük, amiben a refrén az volt, hogy „a néprádiót haza kell vágni”.
Nem szeretett volna a néprádió bőrében lenni. Mindenesetre lenyomott egy steak poivre-t, finom francia hasábburgonyával, amíg egy új pisztoly járt körbe, csodáló dicséreteket aratva.
Nem engedték, hogy fizessen a kajáért, hanem a kopasz dellázott egy vastag bankókötegből, amit a belső zsebéből bányászott elő lazán, és utána hátba veregetve búcsúztatták. Jó magyarnak enni, konstatálta magában, azzal együtt, hogy tevékenységük nem lehet a hosszú élet titka.
A Pigalle közeli dzsumbujban egy meglepően jómódú villacsoportra bukkant, és bemászott az egyik szökőkúttal és nagy rododendron bokrokkal díszes parkba. Ott kipakolt a hátizsákból, szomorúan észlelve, hogy a vaj megolvadt és mindent zsíros, koszos bevonattal látott el. Nagymosást rendezett a szökőkútban, cuccait kiteregette a bokrokra és jóllakottan bevágta a hédert a füvön. Fényes nappal ébredt, de senki sem zaklatta. Tökéletesen elégedett volt a világgal.
Négy napig látogatta a főbb párizsi turistanevezetességeket, a Sacre Coeurtől a Notre Dame-ig, és a Rodin Múzeumtól a Louvre-ig, egy olcsó kis Rive Gauche hotelben ütve fel tanyát, majd egy nyíltszívű, könnyen barátkozó pénzes amerikai diákba botlott a Harvard Egyetemről, aki egy Mercedes Coupéval egyedül barangolt Európában, és megállás nélkül, egyenesen Kölnbe vitte.
Ott haladék nélkül nekilátott a karabély eladásának, nem merve megpróbálni, hogy beviszi Angliába, ahol a vám olyan alapos. Több kölni antik üzletbe bevitte a mordályt, és mikor kérdezték, hogy lopott-e, akkor igennel válaszolt. Végül 2,000 márkáért adta el, ami talán a valódi érték 15%-a volt, és azonnal egy négycsillagos hotelbe költözött, dőzsölni egy kicsit.
Stoppal Brüsszelbe érve egy jól öltözött úr vette fel egy elegáns kocsival, és hirtelen hozzáfordult azt kérve, hogy meséljen nyári szexuális kalandjairól. Közben a farkát is elővette, és várakozásteljesen játszani kezdett vele, de amikor Iván azt mondta, hogy semmi izgalmas nem történt vele, elpakolta, és azonnal kirakta.
Az út vége ismét rázós volt. Ostendéből komppal Doverbe érve, éjnek idején, egy 50-es tisztviselő típus vette fel öreg tragacsába, azt mondva, hogy Maidstone-ba igyekszik a londoni úton. Folkestone után azonban lefordult jobbra. Azt magyarázta, hogy egy csokor rózsát kell útközben kiszállítania. A csokor ott volt a hátsó ülésen, de reggel kettő volt, amikor ritkán visznek házhoz rózsákat.
Aggodalmának hangot adott, de a pasas csak hajtott, majd – kint a bánatosban – egy egyedülálló ház előtt megállt, és nagy vigyorogva előadta, hogy buzi, és azt szeretné, hogy nála aludjon.
Iván gondolkozott, hogy pofán üsse-e, de úgy határozott, hogy diákhoz és lerobbant csavargóhoz képest túl sok stekó lapul a zsebében, ami felkeltené az óberhé érdeklődését, ha balhé tör ki. Így szemen köpte, kétszer tiszta erőből a térdére vágott, majd kiszállt és gyalogolt vissza a főút felé a szemerkélő esőben.