Az 1876-ban alapított Bristoli Egyetem a hatszázezres nyugat-angliai kikötőváros legdivatosabb körzetében, Cliftonban van, a meredek Park Street tetején és a Black Boy Hillhez vezető Whiteladies Road alján, ahová legnehezebb bekerülni állítólag a provinciális ‘vörös téglás’ egyetemek közül.
Mindig is Nyugat Anglia fő tanítási és kutató centruma volt, és büszkeségei közé tartozik, hogy Winston Churchill is itt volt dékán, és hogy több Nobel-díjas koptatta padjait. Diákjainak száma kezdettől rohamosan növekedett, akárcsak a vonzó, kedves vidéki város maga.
Már megemésztve előző angliai ballépéseit, és feldobódva a kalandos vakációtól, Iván azonnal megkedvelte Bristolt, de ugyanez nem volt elmondható a kurzusáról, az évfolyamáról vagy a szálláshelyéről. Az accounting (könyvelés) volt mikro-közgazdaságtani kurzusának a legfontosabb tárgya, mondhatni a szíve, amit kezdettől bágyasztóan unalmasnak talált, bár a definíció Angliában egy szélesebb, sokkal felelősebb témakört takar.
De mégis csak egy piszlicsáré kirakós játék számokkal, szabályokkal, jogokkal és szokásokkal, egy sziszifuszi munka, a kevésbé kötött formákat, kreativitást kereső elme számára, mint az övé is, gondolta nagyképűen. Továbbá Angliában ugyan egy busásan megfizetett foglalkozás azok számára, akiknek korán igazgatói kinevezést biztosító helyük van rokonok cégeinél, de nem egy magyar menekültnek, akire a könyökvédős kuli szerepe vár. De Ivánnak nem voltak mikro-közgazdaságtani ambíciói sem. Már csak egy egyetemi diplomát akart.
A “hozzávetőleges tudomány”, az elméleti mikro-közgazdaságtan volt a kurzusában gyakorlati szempontból a legjelentéktelenebb, de mégis a legérdekesebb, legvonzóbb tárgy, amelyben az előadások jegyzetelése kidobott idő volt.
A siker és jó vizsgaeredmények titka a sztárközgazdászok – Keynes, Pigou, Davidson, Friedman, etc. – kiadott műveinek a gondos elolvasása volt. Erre hamar rájött Iván is.
De persze a mondás igaz, mondta magának, hogy “minden Charlie, aki nem tudja eldönteni, hogy mit tanuljon, közgazdász lesz”. Ez egy fejtágító tárgy, ami iránt az elvont akadémikus típusok lelkesednek leginkább, akik élvezik a vég nélküli kereslet/kínálat, marginális költséggörbe, stb., argumentumok, labirintusok kavalkádját.
Évfolyama 90%-a viszont könyvelői pályára készült, és grammar school-t végzett, provinciális idegengyűlölő redneck – vagyis bunkó – volt. Reggelente bunkóék lelkes, egyénhez címzett, hivatali hangnemű “Morning, Jeffrey” és “Morning, Anthony” kiáltásokkal üdvözölték a hasonszőrűeket, észre sem véve az idegeneket, akikből mindössze három volt, és nem lehettek volna kevésbé egyívásúak. Egyik volt a csendes, hangyaszorgalmú tajvani Chen; másik a csinos, okos, kicsit felsőbbrendűsködő trinidadi fekete arisztokrata, Claudette Charles; a harmadik pedig Iván.
Oxfordi malőrjének híre követte Ivánt Bristolba, így a szállásrendező osztály, amely fenntartotta a jogát, hogy az elsőévesek elhelyezését uralja, gondosan egy nagyon fegyelmezett környezetet keresett számára egy ex-törzsőrmester családjánál, ahol nem volt ellentmondás vagy ételben válogatás és ahol este tízkor kapuzárás és villanyoltás következett.
Ivánnak, aki este olvasni szeretett, ha már kijárni nem tudott, kezdettől problémái voltak a villanyoltás témában a vasvilla-bajuszú, zsarnok természetű egykori őrmesterrel, és amikor egyszer 11-ig kimaradt, mert talált egy bokrok közt hancúrozni szerető, au pair lányt Svájcból, kitört a forradalom.
A ház ajtaján kopogtató diáknak leüvöltött a házigazda az egyik emeleti ablakból, hogy kint kell aludnia és másnap be lesz jelentve. Na jó, mondta a hirtelen haragú Iván, akkor berúgja az ajtót, majd nekirohant és be is rúgta. Azután félrelökte a bejáratot védő, 25 évvel idősebb vitézt, és lefeküdt.
Másnap az egyetemi irodán folytatódott a diskurzus, és Iván egy nagycsaládos, nyugdíjazott biztosítási ügynöknél kapott szállást, ahol hasonlóképpen szigorú szabályok voltak. Iván egy dorgálásban részesült.
Mindezzel együtt Ivánnak sikerült többé-kevésbé távol maradnia az egyetemi hatóságok szankcióitól egészen decemberig, amikor elvetette a sulykot. Az írott angol jogi történelem harmadévi (term) vizsgája volt az alkalom. Ez egy nehéz tárgy volt a külföldiek számára. A ‘bennszülöttek’ tanultak angol történelmet hosszú évekig, ők nem, és így nekik problémás volt a különböző jogi mérföldköveket történelmi kontextusba helyezni.
Iván átfutotta Churchill vaskos fóliánsát, az Angol Népek Történelmét, de ez nem segített tetemes hátránya csökkentésében, és így egy régi hazai húzáshoz folyamodott.
Puskákat csinált, és ezeket egy értelmező szótárba ragasztva bevitte a vizsgára. A szótár használatát bejelentette a profnak, aki ellenőrként volt a teremben, ahol kétszemélyes padokban egyesével ültek a vizsgázók.
Minden ment, mint a karikacsapás. Bele-belepillantva a különböző puskákba írta, amit kellett, amikor az előtte ülő figura sandán hátrapislogva kiszúrta ügyködését, és attól fogva felé fordulva ült. Iván kérte, hogy forduljon vissza, de a mószeroló nem követte a jótanácsot. Ekkor már a tőle balra ülő is csatlakozott a figyelmet ráirányító játékhoz, és a prof lassan hozzásétált, megnézte és elvitte a szótárt, és arra utasította, hogy maradjon a helyén, de ne írjon tovább, és a vizsga végén jelentkezzen nála. Ez megtörtént, és a prof közölte, hogy a dékáni testület fogja a fegyelmijét tárgyalni.
Ivánban szicíliai szintű bosszúálló lángok csaptak fel. Kiderítette, hogy az eredeti mószeroló bizonyos George Riley Shropshire-ből, akinek a szeme fénye egy vintage Bugatti, amit éjjelre a Whiteladies Road egyik mellékutcájában parkol késő este.
Több alkalommal ott ólálkodott, és végül elszánta magát és a remek kondícióban lévő, méregdrága kocsit miszlikekre verte egy nehéz kalapáccsal. Szerencséje volt, senki nem vette észre az akciót és azt, hogy este kiosont szállásáról. A rendőrség nyomozott és őt is kérdőre vonták, eredmény nélkül. Riley tudta, hogy ő volt a tettes, és más évfolyamtársak is gyanították. Iván úgy vette, hogy a tartozás ki lett egyenlítve.
A dékáni testület előtt a külföldiek hátrányát hozta fel enyhítő körülményként, de bocsánatot kért az érdemtelen előnykeresésért. Fegyelmit kapott, és nyakára küldték a fárasztó Dr. Fekete János docenst, aki öt kormány államtitkára volt otthon a háború előtt, hogy rendszeresen látogassa és küldjön róla jelentéseket.
Öten megbeszélték, hogy a kontinensre mennek három és fél hetes karácsonyi vakációra, így Iván lemondta a szállását és felvette a lakbért. Bögöly Lóri jött Londonból, aki ott az Orientális és Kelet-európai Iskola hallgatója volt, és három oxfordi, Búzássy Pista a Queens College-ból, medikus Albert Laci a Keble-ből és Ónodi Tomi, akinek a helyzete rendezetlenné vált, mivel lemondta bemutatkozó találkáját a kollégiuma prefektjével egy emigráns írói összejövetelre hivatkozva. Bár az ösztöndíjat tovább kapta, többé nem hívták és előadásokra se járhatott.
Az emigráció kezdeti, idealista korszaka már elmúlt. Ez egy kispénzű, de dörzsölt, szőrös fenekű társaság volt, blamálva a Nyugatot elárulásukért, kész majdnem mindenre, hogy költőpénzhez jusson. Párizsba stoppoltak, ahol Erdei Palinál kaptak helyet, és egy hét alatt megnézték a legtöbb nevezetességet, de a kis dohányuk hamar elfogyott.
Erre meglovasítottak egy bőrkötéses, értékes XVII. századbeli Villon kötetet egy könyvesboltban, a Boulevard St. Michel egy mellékutcájában, és remekül eladták egy másikban, a St. Germain de Pres környékén, ami rendezte az anyagiakat, és továbbálltak Louvainbe, majd Brüsszelbe, ahol Braun Pötyinél kaptak ingyen kvártélyt.
Mindent bejártak, megnéztek, megízleltek, és mikor már csak pár nap maradt a vakációból, órakat vettek a Rue Neuf-on – amik sokkal olcsóbban voltak Brüsszelben – angliai eladásra. Az utolsó éjszaka muris volt, mert Lóri – aki Iván mellett szunyált a szőnyegen – álmatlanul forgolódott, attól félve, hogy elkapják az angol vámnál, és olyasmiket suttogott, hogy “bűn és bűnhődés”. De nem volt probléma Doverben, és később a ketyegőket busás profittal elpasszolták.
Az első év második term-je, vagyis harmada Ivánnak azzal kezdődött, hogy egy nagy „bed & breakfast”-ben szállásolták el a legfelső – harmadik – emeleten, ahol csak ő lakott egy kivételesen nagy, kényelmes szobában. Ez kényelmes helyen is volt, közvetlenül a University Union mögött, az egyetemhez közel, és itt kulcsot is kapott. Senki nem próbált beleszólni, hogy mikor jön és megy, és simán tudott vendégeket belopni, akár több napos tartózkodásra is, bár vigyázni kellett, hogy a tulaj harcias neje, a hirtelenszőke, 35 körüli Mrs. Jones ne lássa a vendéget reggel vagy este, amikor figyelte a jövés-menést.
Az egyetemen Ivánt a heti négy tutorial – kettő accounting és kettő közgáz – aggasztotta. Ritkán került rá a sor, hogy beleszólhasson az előadások anyagának az átfutásába, és úgy érezte, hogy tudatosan mellőzik, mint a hattagú csoportjában az egyetlen idegent. Az évfolyamtársak is kivehetően barátságtalanok voltak, ami ezeken a beszélgetés jellegű tanórákon sokkal inkább kifejezésre jutott, mint az előadásokon.
A tutorial, vagyis az előadások anyagának a korrepetálása a tanító személyzet egyik tagjával az angol egyetemek sajátossága. A formája ennek a tananyag jobb, mélyebb megértését célzó póteszköznek változik bizonyos mértékig egyetemenként. Általános szabályként annyi kijelenthető, hogy ‘oxbridge’ egyetemeken, vagyis az oxfordi és cambridge-i egyetemen a kollégium, ahol a diákok laknak történelmi környezetben, szolgáltat egy ‘don’-t a korrepetálásra egy diáknak. Minden diák részére kiterjed a szolgáltatás és minden tárgyra kiterjed heti kétszer/négyszer 2-3 szabadidő órát betöltve.
Ugyanekkor a provinciális vörös-téglás, technikai és egyéb egyetemeken a tutorial az egyetemi tanrend része és 5-8 diák vesz részt egy főtárgyra korlátozott kérődzésben heti egy-kétszer 1-2 órában, és a “tutor” a fakultási kar tanszemélyzetének egy tagja.
A bristoli egyetem közgazdasági karán a tutorial az elméleti közgazdaságtan és a gyakorlati accounting főtárgyakra korlátozódott heti kétszer egy órában, egy 5/6-tagú diákcsoport vett részt, és a tutorok docensek voltak, akik jelentést küldtek egyedi diákok vélt teljesítményéről, amik a végső osztályzatokat befolyásolták.
Így az egy kicsit szerencse kérdése volt, hogy egy diák melyik tutorhoz került, vagyis olyanhoz, akinél jó, vagy akinél rossz volt az általános elbírálása. Az egész lutri volt, egyoldalú besorolás apelláta és átirányítási kérés lehetősége nélkül. Iván a tutorait kivétel nélkül idegenellenesnek, kivételezésre hajlamosnak találta és antipatikusnak, de ezt természetesen próbálta nem mutatni.
Amit próbált viszont elérni, csalódást keltően sikertelenül, az az volt, hogy jobban elfogadtassa magát tutoraival és diáktársaival egyaránt, és a sikertelenség okának azt tartotta, hogy annyira kevés volt az idegen diák az évek átlagában, és hogy minden bizonnyal az évfolyama angoljai a szokásosnál provinciálisabbak voltak.
Próbálva pozitívumokat keresni az angoloknál, tiszteletreméltó angol diáktulajdonságnak találta, hogy a tanári seggnyalókat nem díjazták, hanem megvetették, és nyíltan “public weasel (nyilvános görény) №1, №2, stb. titulussal látták el, és sorszámozták. A seggnyalás kulturált angol neve különben a ‘brown-nosing’, vagyis barna orrozás leírás alatt jutott kifejezésre.
Másod- és harmadéves külföldiek, fakultásra tekintet nélkül, viszont kinevették Ivánt, amiért olyan jóindulatúan próbálta interpretálni a problémáit, és azt bizonygatták neki, hogy az angolok felsőbbrendűsködése – akár diákokról, akár tanárokról van szó – általános volt, és mint olyat kellett elfogadni, ellenségesen.
Valóban, a külföldiek külön ültek a menzán, külön sportoltak és buliztak, és a partijaikon azt az általános szabályt tartották be, hogy az angolok arányszámát soha nem szabad engedni 10% fölé emelkedni, és angol évfolyamtársaikról „angol buzi”-ként vagy angol „bastard”-ként (szó szerint fattyú, de értelmileg szarházi, rohadék vagy egyéb pejoratív titulus) emlékeztek meg.
A leglesújtóbb véleménye az angolokról a nemzetközi futballcsapat görög medikus kapitányának, a cerebrális, kivételesen nagy eszű George Sakalisnak volt, aki már középiskolába is Angliában járt és még az akcentusát se volt hajlandó módosítani angol fülek érdekében, hanem tudatosan vastag görög akcentussal beszélte a királynő angolját.
Különben Iván jobbhátvéd volt a nemzetközi csapatban, amely minden vasárnap más ellenfelekkel játszott és egy összetartó, minden nap találkozó, baráti társaságot alkotott. Sakalis volt a középcsatár, a libanoni Roger Mamou vagy Roro a jobbszélső, a norvég fogorvos Otto Tokvam a jobb bekk, az indiai szikh mérnök hallgató, Harcharan Singh a balösszekötő, az anglo-indiai Philip Kushal Singh a jobbösszekötő es Szabó-Tóth, alias Saber-Tooth (kardfogú tigris) a söprögető.
A húsvéti szünetben nagy akasztásra készült Iván és Lóri – vajcsempészéssel. Angliában a vaj feleannyiba került, mint Belgiumban ugyanis. Négy hatalmas koffert megpakoltak normál csomagolt vajjal, mind a sózott és a sózatlan fajtából, és elstoppoltak ezekkel némi nehézségek közt Doverbe, kompra szállva Ostende felé. Ekkor viszont súlyos problémák jelentkeztek. Az idő melegre fordult, és ez nagymértekben fokozódott, mire Brüsszelbe értek.
A vaj csorgott a kofferekből megállíthatatlanul, zsíros sárga nyomot hagyva nyomukban, mint mikor a Jancsi és a Juliska megjelölték erdei útjukat, hogy visszatalálhassanak, és bár sikerült úgy eladni csökkenő rakományukat, hogy az minden költséget (beleértve az utazást és a négy olcsó koffert, amiket ki kellett dobni) behozott, erről a vajas diliről egyikük se dicsekedett később.
Az első év alatt különben Iván többet ült az egyetemmel szemben levő többtermes, kellemesen régimódi és lerobbant, boltíves University Refectory-ban, ahol kávészag és laza hangulat uralkodott, meg a német és francia au pair lányokkal mindig telített Bali Restaurantban a Park Street közepén, mint az előadásokon. Ebben távolról sem volt egyedül a nálánál 4-5 évvel fiatalabb évfolyamtársak, és főleg a külföldiek közt, de tagadhatatlanul a legnotóriusabbnak számított.
Így talán nem volt csoda, hogy két tárgyból is hajszállal, de megbukott, ami évismétlést jelentett. Összesen öten voltak a közgazdasági karon az évfolyamában, akiket ilyen malőr ért, ami kifejezetten nehezen lemosható stigmát jelentett. A bristoli egyetemen azonban 13-an voltak magyar elsőévesek, és ezekből hat végleg kibukott. Ilyen szempontból átlagos volt a bukovári. Az egyéb külföldiek javarészt szintén bukdácsoltak.
A nyári vakáció új fejezetet nyitott, mert Iván jól fizetett tolmácsi állást kapott egy hónapra a brüsszeli világkiállításon, ami után Párizsban találkozott volt osztálytársakkal a Petőfi Gimnáziumból és egy kockázatos tervet is szőtt.
Még Londonban megismert egy lengyel emigráns minden-lében-kanál volt bombázó-pilótát, Val Czyzh-t, akitől azt az écát kapta, hogy a francia főváros közelében lengyel emigráns arisztokraták kitűnő minőségű hamis dollárokat fabrikáltak, amikből olcsón lehet venni különböző címletekben a Café de la Paix-ben egy Gaston nevű pincéren keresztül.
Az egész kihagyhatatlanul izgalmasnak tűnt a kalandokat kereső fiatal kvázi-lázadó számára, akinek még bőven volt tartaléka az előző nyári karabélyeladásból. Azt tervezte, hogy megkockáztatja 2,000 hamis dollár vételét $20 címletekben $240-ért.
Így elment az otthon Ady Endre által elhíresült irodalmi kávéházba, kiderítette, hogy valóban van egy Gaston, és közölte vele, hogy mi járatban van. Pár perc múlva egy elegáns, kulturált pár ült az asztalához és megkérdezték, hogy mit rendelhetnek neki.
Hennessy konyakot kért, de hirtelen inába szállt a bátorsága és szólt, hogy kimegy a mosdóba egy pillanatra. Ott azután agyalt kb. öt percet, tekintetbe vette az óriási kockázatot egy hosszútávon jelentéktelen nyereség lehetőségéért, és lelépett. A tapasztalat megvolt, nyugtatta magát, de lemenni egészen a drótig őrültség lett volna.
Egyik este 10 körül azután olcsó kis hotelszobája felé csattogott a bistoli diák a Boulevard St. Michele-en, mikor megakadt a szeme egy arany- és ezüstszínű kollekcióban stoppoló 30 körüli nőn, és viccesen megkérdezte tőle angolul, hogy az ékszerészek báljára készül-e. A nő megnézte, abbahagyta a stoppolást és karon fogta, majd behúzta egy asztalhoz a legközelebbi kávéházban.
Ott részletesen kikérdezte franciául, hogy ki, mi, elmondta, hogy ő egy sztár striptease táncosnő, átadta a Folies Fourieux bár kártyáját, és megkérte, hogy ott találkozzon vele másnap este, hogy megismerhessék egymást. Goldie ellentmondást nem tűrve fizetett a rendelésért közölve, hogy ebben a kapcsolatban mindig ő fizet.
Másnap Iván kíváncsian megjelent a Boulevard d’Opera közeli bárban, észlelte, hogy a bár előtt hatalmas fotók fémjelzik a hölgy műsorát, majd besétált. Már tudtak róla, a pincér egy prominens asztalhoz vezette, pezsgőt hozott és rövidesen kezdődött Goldie száma. Jó teste volt, nagyon magabiztosan mozgott, és a befejezés után intett Ivánnak, hogy menjenek. Taxiba ültek, másik bár és szám következett, és ez megismétlődött kb. tízszer, miközben elmondta, hogy mások előtt angolul beszélő kísérőnek szánja.
Műsorai végeztével elment Iván hoteljébe, kifizette a számláját, begyűjtette vele a cuccát és egy négycsillagos hotelben parkolta le az Etoile közelében, ahol májer volt és előtte beszélte meg a recepcióval, hogy az ő vendége. De mikor a szobába invitálta, csak megrázta a fejét és játékosan nevetett.
Iván nem nagyon értette az egész ügyet, főleg azt nem, hogy egy ilyen pénzes menő miért stoppol haza, de nem kérdezősködött tovább egy-két kezdeti, megválaszolatlan próbálkozás után, és az esték hasonlóképpen követték egymást az elsőhöz, bár a hölgy azt is bevezette, hogy kis ajándékokkal látta el és a vacsoráiért is fizetett.
Egyik nap azután ebédre hívta, ahol egy ‘monsieur le ministre’-rel volt találkája. Ivánt, mint a férjét mutatta be, és lassan derengeni kezdett, hogy most már strici is lett, növelve erkölcsi süllyedésének portfólióját, amitől jó anyukája idegsokkot kapott volna.
De kiderült, hogy még mindig nincs tisztában azzal, miről is van szó, mikor a nő egyik este közölte, hogy válófélben van, és idővel majd esetleg hozzámegy feleségül és akkor együtt fognak lakni, de az egyetemet ott kell hagynia és Párizsba kell majd költöznie.
Itt Ivánnak elege lett a különös idillből. Összeakadt Oxfordból jogi posztgrad. Müller Dezsővel, aki arról volt híres, hogy minden oxfordi bárban és vendéglőben sáros volt. Együtt csattogtak egy délelőtt a Jardin des Tuileries parkban a Louvre előtt, és összeszedtek két csajt. A 20 éves kis német diáklány – csinos, de szűz – jutott Ivánnak, és a 28 éves művészettörténész hallgató Hamburgból, Dékány Györgyi Müllernek. A napot együtt töltötték és este a Cité Universitaire-be sodródtak, ahol távollévő magyar diákok lakását sikerült bitorolniuk. Ott Györgyi átpártolt Ivánhoz.
Pár nap után a Cité-ben elhatározták, hogy összerakják kis pénzüket és együtt lestoppolnak Svájcba és a francia délre vakációjuk maradékában. Györgyi egyedül stoppolt az út mellett, míg Iván a bokrok mögött rejtőzött a csomagokkal, és előrohant úgy időzítve, mikor a delikvens már megállt. Ez pimaszság volt persze, és sok egyedül utazó pasas nem szerette, de általában belenyugodtak a helyzetbe, és csak azt kötötték ki, hogy Györgyi elől üljön mellettük. Esténként kis városokban álltak meg, vendéglőkben vacsoráztak és jópofa kis szállodákban aludtak.
Néha baj lett. Így mikor harmadik napja voltak úton, egy nagy, bivaly pali láthatóan kéjes vigyorral, várakozásteljesen nézte a nőt, miközben a kocsiajtót nyitotta, és igen vörös lett a feje a hirtelen dühtől, mikor meglátta Iván délceg alakját és jegyezte alattomos lopakodását a kocsi felé a csomagokkal. Megpróbálta berántani Györgyit és Ivánt otthagyni, de a lány ügyesen visszahúzódott.
A hegyimóc még hangosan dúlt-fúlt egy ideig, de elindult, és miután indulatosan hallgatott, mint a sír vagy 30 kilométeren át, hirtelen kinyúlt a nagy mancsával és a lány combját kezdte fogdosni meg a lábai közé próbálta beerőltetni a kezét.
Bár nem volt egy zsugorodó ibolya, Györgyi megijedt a szokatlanul durva fellépéstől és sivítani kezdett, mint egy újévi malac, Iván pedig a lovagiasság mezejére lépett és jó erősen a móc feje búbjára nyomott egyet hátulról alkarral, hogy csitítsa. Felvevőjük azonnal megállította a tragacsát, és mint egy dúvad kit seggbe lőtt az ármány, kiugrott, hogy agyonvágja Ivánt, aki cukkolta, és elfutott előle.
Pont egy kies hegytetőn voltak, sehol egy kocsi az úton vagy egy lélek a környéken és már sötétedni kezdett. Iván egyre távolabb csalta és időnként rugdalta a lomha behemótot, míg Györgyi kivette a kocsiból és jó messzire elcipelte a csomagokat. Végül a masztodon feladta a háborút és elhajtott, a pár pedig a sötétben caplatott a csomagokkal, több mint egy órát, amíg egy jó szamaritánus fel nem vette és tovább nem vitte őket.
Vasárnap délelőtt értek a svájci határhoz, vízumok nélkül, azt feltételezve, hogy ott tudnak vízumot kapni. Tévedtek. Megtudták, hogy vissza kell menniük 80 km-t, és másnap majd az ott lévő svájci kiskövetségen vízumhoz tudnak jutni. Iván még megpróbált érvelni a svájci határon, eredménytelenül, mire Moszkva téri dölyffel úgy határozott, hogy bemennek a rohadt Svájcba aznap a zöld határon át, ha törik, ha szakad.
Visszamentek fél kilométert, majd csomagjaikkal nekivágtak kb. háromszáz méter oldalra dzsalózás után a bozótos terepnek. Iván elől vonult egy nagy cserkészhaleffel vágva utat a vadonban és Györgyi egyre kevesebb meggyőződéssel követette, a szúrós növényzettől és csípős bogaraktól bömbölve egy idő után.
A fordított cserkésznek és a Nyugat számon kérő nemezisének egyre jobban tetszett a baromság, amibe a szegény, zsenge művészettörténész férfifalót belerántotta, és bősz Tarzanként haladt a dzsungelben, nem törődve azzal, hogy egy helikopter lebegett fölöttük félóra után és lehallgató készülékek recsegése volt körülöttük tisztán hallható.
Kb. egy óra után tisztásra jutottak és egy svájci jelölésű úthoz, de ekkor egy kb. tíztagú katonai osztag vált nyilvánvalóvá, rájuk szegezett fegyverekkel. Megbilincselve egy táborba szállították őket, ott bezárták egy cellába, csomagjaikat pedig tüzetes vizsgálatra vitték.
Komor tisztek jöttek megszemlélni zilált párosukat, majd fényképeket készítettek róluk és kb. egy óra után egy napszemüveges, napbarnított prézlifenegyerek érkezett a genfi kémelhárítóktól, aki egy vallatószobába vitette át veszélyes kommandó egységüket és pattogó kérdésekkel érdeklődött galád terveik felől. A vasárnapi szendergéséből felrázott rend országa összes futurisztikus kémelhárító csodafegyverét felvonultatta.
Végül a genfi Jean Gabin hasonmás összepakoltatta csomagjaikat, saját kocsiján kivitte a párt a francia határállomásra, ahol meghívta őket ebédre. A dossziéjuk tetejére azt írta, hogy „Les Amureaux”. Még közölte Ivánnal, hogy sok baja lesz a fafejűsége miatt.
Evianban béreltek egy roskatag, jobb napokat látott villát, és intenzív szerelmi párbaj következett hetekig, olykor a tóban fürdéssel tarkítva. Arra azért időt szakítottak, hogy a svájci vízumokat beszerezzék Chambery-ben, majd Svájcon át indultak hazafelé. Kölnben váltak szét. Egyik jobbra stoppolt tovább, másik balra.
Iván közvetlenül az egyetemi év kezdete előtt ért vissza Bristolba, és csak rövid ideig zavarta, hogy bukott szamárként kellett az első évnek ismét nekivágnia a mozgalmas nyár után. A nagyon kedves Bernard családnál talált szobát, új évfolyamtársaival összehasonlíthatatlanul jobban jött ki és most már otthon érezte magát a fákkal övezett bristoli utcák szép, Viktoriánus házai közt, amik állandóságot és nyugalmat sugároztak.
Bookmaker Maurice Bernard, neje Margaret és három gyermekük, Boris, Brian és Nicole családtagként kezelték, azt is eltűrve, hogy csajokat cipeljen haza, és az évfolyamtársak közt kapásból barátokra talált public school-t végzett, jobb családokból jövő diákokban, akikben nem volt idegengyűlölet.
Érdekes angol sajátság, hogy a public school – vagyis nyilvános iskola – a magasabb szintű és drágább, ahol a kicsit affektált „la-di-da” akcentust propagálják, „Nigel”-eket produkálva. A grammar school az ellenkezője, és a kettő termékei közt általában antagonizmus lappang, társadalmi feszültség van. A public school-t végeztek többnyire jobban kedvelik az idegeneket, mint a grammar school-ból jövőket, amíg a „büdös zoknisok” javarészt nacionalisták.
Sokkal többet ült bent Iván az előadásokon és tanult is, mint az előző évben, és megismert hamar egy 19 éves kislányt, Vicky Till-t Nyugat-Anglia másik nagyvárosából, Cheltenhamból, akivel együtt nekiláttak, hogy egy közös lakást keressenek. Járták az ingatlanügynökségeket, és már közel százat megnéztek, amikor rátaláltak egy csodálatos, ötszobás, bútorozatlan lakásra, amit fűzöld szőnyeg borított faltól falig.
Ez egy hatlakásos, száz évnél idősebb elegáns detached (különálló) épület, Carisbrook első emeletén volt egy fűrengeteg közepén a Cliftonnal szomszédos Westbury Park kerületben, és a hatalmas ablakai a többszáz hektáros gondozott, helyenként nagy szakértelemmel nevelt bokorcsoportokkal tarkított Westbury Downs rétre néztek. Ez egy mellékrétje volt Bristol zöld büszkeségének, a Blackboy Hill tetejétől a város fő turista attrakcióját képező függőhíd, a Suspension Bridge-ig terjedő tízszer nagyobb rétnek, a Downs-nak, és szebb környezetre bukkanni ennél nem lehetett volna hetedhét országban.
Így várhatóan a másik öt lakásban kizárólag nagypénzű, felsőrétegbeli bérlők laktak, és a feltételek ötszobás álmuk bérbe vételére húzósak voltak. Szükség volt impresszív írott referenciákra is és csak egy család kérvényezhette a hároméves lease-t, de annyira el voltak telve a varázslatos kéglivel, hogy nekifogtak a lehetetlennek látszó feladatnak – a feltételek biztosításának.
Először is mind a három kulcsot a lakáshoz az ügynökségnél Iván kézben tartotta haverok felsorakoztatásával, akik azonnal felkapták, amelyiket vissza kellett adni, úgyhogy más nem tudta megnézni se a lakást. Azután referenciákat kért Rosemary-től és Sir Robert Ewelltől, akikkel laza kapcsolatban maradt, és kezdettől azt hazudva, hogy Vicky-vel egy házaspárt képeznek, egy 50 körüli zongoratanárnőt, a hirdetés útján talált Auntie Mabel-t rekrutálták a családi kép kiteljesítéséhez, akiről az állították, hogy az anglo-burmai barátnő apai nagynénje.
Kéthónapos, sokszor kilátástalannak látszó csata után megkapták a bérletet és beköltöztek, árveréseken és részletre vett bútorokkal töltve ki a hatalmas szobákat, és a négy, még üresen maradtat azonnal kiadva diákoknak. Így szép summa maradt a havi bérleti díj és a számlák kifizetése után.
A hozd-a-saját-piád, hozz-egy-széket-és-hagyd-itt lakásavató bulin hatvannál többen vettek részt. Az alattuk levő lakás tulajdonosa – egy dúsgazdag ékszerész és a bristoli szabadkőművesek fősárkánya – azonnal telefonált fűt-fát ígérve, ha feladják a partikat, mert a velük járó zaj megzavarta a nyugalmát.
Közben október 23-ika második évfordulóján, az Eton Square-en 400 magyar gyülekezett nagy köveket cipelve válltáskákban a magyar követség elleni támadáshoz 1956 mementójaként. Harmincan átjutottak a rendőrkordonon, adtak is az épületnek, amíg a ‘fiúk kékben’ újra megindultak gumibotjaikkal és szétszórták őket.
Négyen, köztük Iván és az ominózus Gábriel Sanyi, egy a követséghez közeli „mews”-ba szorultak be a muníciójuk maradékával, és onnan bombáztak tovább, bár a követséget már nem látták.
A követség az arisztokratikus Belgravia negyedben van, ami – a Hyde Parktól délre, a Buckingham palota kertjeitől délnyugatra és Chelsea-től keletre – része a divatos West Endnek, tele rezidenciális terek körüli, XIX. századbeli, hatalmas épületekkel, vékony ún. városi házakkal (ahol a vidéki nagybirtokosok dekkoltak a téli színházi szezon alatt) és lovas kocsik részére zárt ún. ‘mews’ udvarokkal, ahol egykor a szolganép lakott az istállók felett. Ezek manapság az ingatlanpiac gyöngyszemei.
Ebben a sokarcú miliőben, a londoni követségek negyedében, védelmi szempontból a rendőrség dolga nehéz volt, mert sok átjáró volt az utcák között, és ezt jól ki lehetett használni a magyar követség elleni támadások alkalmával.
Gábriel Sanyi, akivel először találkozott Iván itt, egy filmfelvevő géppel jelent meg, elképzelhetően, hogy jelentéseket küldjön Pestre, mert egy igazi elvtelen briganti volt, aki mindenből pénzt próbált csinálni. Az angliai magyarság legismertebb orgazdája, akinek az Ecserin volt standja otthon, iskolázatlan, de meglepően olvasott kultúrkeselyű is volt, és a képek ismerője, aki lopott képekkel csinálta a már jelentős vagyona javát.
Benne volt a sportban is, ahol az egykori válogatott birkózó, Szakács Miklós pankrátori karrierjét irányította, és az ismertségét az emigráns magyarság körében elsősorban annak az eszméletlen húzásnak köszönhette, amikor eladta Éliást, a budapesti közgazdasági egyetem korábbi tanársegédjét, magyar sztárfocistaként a zürichi Young Boys-nak.
Ezek a magyar futball nagy napjaitól visszhangzó idők voltak még, és a furfangos Gábriel végigrohanta Nyugat-Európa legpénzesebb klubjait, ajánlva szolgálatait magyar focisták szerződtetésében. Ezekből – azt állította – egy egész csapatra való állt rendelkezésére, bár nem volt egy se.
A Young Boys harapott. Látatlanban letett 5,000 svájci frank foglalót, de a jó Gábriel egyetlen valamire való focistát sem tudott találni, és így esett a választása Éliásra, akinek állítólag 10% járt a várt bevételből bátor részvételéért a látványos csalási kísérletben.
Éliás tűrhetően beszélt németül, vékony volt és gyors, de a fociról fogalma se volt, és a konyhában gyakorlatozott egy teniszlasztival, mielőtt egy négytagú csapat – Gábriel, Éliás, egy németül anyanyelvi szinten beszélő sváb és egy izomnyakú – átrepült Svájcba, ahol Gábrielnek sikerült kicsalni előre további 10,000 frankot a zürichi klubtól, de csak azon az alapon, hogy Éliás részt vesz egy próbajátékon.
Éliás, aki állítólag törött, és így felkötött karral érkezett, így kénytelen volt felölteni a Young Boys mezét és kifutni a pályára egy jó olasz csapat, a Torino elleni barátságos mérkőzés alkalmából, és az egész csapata rájátszott, neki passzolt, aminek eredményeként a közgazdász többször elbukott a labdában és hasra esett, egyszer az állítólagosan törött karját is használva a feltápászkodáshoz.
Gábrielnek sikerült a kétségbeesett Éliást lehozatni a pályáról az első félidő vége előtt azzal, hogy nagyon fáj a karja, miközben a dühös svájciak, akik már nem hittek a törött kar mesében, egy független orvosi vizsgálatot készítettek elő. A négytagú csapat azonban meglógott és egy magyarul beszélő, jugoszláv állampolgárságú sofőr vezette taxiban menekült össze-vissza Svájcban, valahogy sikerrel átjutva végül a francia határon.
A népszerű történet, ami talán nem volt teljességében igaz, futótűzként terjedt az angliai magyarság körében, Gábrielből és Éliásból legendás alakokat csinálva, pedig valójában Gábriel Sanyi kivételesen gyáva volt, mint ezt Ivánnak később alkalma volt kellőképpen tapasztalni.
A karácsony hetében egy tíztagú diákcsoport, amely az oxfordi nagypiacon mindenfélét összelopott, beleértve egy extra nagyságú vágott libát, először hallotta és élvezte a történetet Iván előadásában. Majd a csoport Bristolba helyezte át működési terét, Carisbrooke-ot használva fel bázisként, és tovább folytatták a legjobb kaják begyűjtését a szupermarketekből.
Búzássy, aki egy mama kedvenc volt, eredetileg Szlovák Battonyáról, egy kis felvidéki faluféléből jött, ami a háború vége óta Csehszlovákiához tartozott. Bár kivételesen ügyetlen volt és félénk, hirtelen begerjedt és túlzott önbizalommal, minden elővigyázat nélkül kezdett konzerveket pakolni a zsebébe. Ezt már észrevette az eladó személyzet és kettő közülük kirohant az utcára, és onnan figyelte Búzássy működését a boltablakon át. Albert visszaszaladt a boltba és figyelmeztette, hogy kiszúrták, kérve, hogy rakodjon ki azonnali hatállyal, de nem fogadott szót és így a többiek kintről nézték, ahogy megfogják.
Hatalmas karácsonyi kajálási orgia következett Carisbrooke-ban, Vicky-vel a főszakács szerepében, és teljesen kiütve, degeszre burkolva heverészett mindenki össze-vissza, Stan Kenton és Ahmed Jamal zenéjét hallgatva az ünnep utáni napokban, amikor a szél befújta Búzássy Pistát. Négy fontra bírságolta a magistrates’ court, ami jelentéktelen összegnek számított, és elengedték.
Csak az bosszantotta, hogy a Bristol Evening Post-ban egy cikkecske látott napvilágot a „Cseh éhes volt, kaját lopott” cím alatt. „Hiába magyaráztam nekik, hogy nem vagyok cseh, hanem magyar,” ismételgette panaszos csökönyösséggel, ámbár többen kísérleteztek a meggyőzésével, hogy ez így volt szerencsés.
Azután valaki hozzátette: „Hogy lehetsz ilyen óriási balfácán? Ugye, nem akarjuk, hogy rossz hírek terjedjenek a magyarokról? Ez nem olyasmi, amire büszke lehetsz, és így kevesebb az esély úgyszint, hogy Oxfordban, a Queens College-ban felfigyeljenek a dologra.” Ettől lecsillapodott, és nekiült zabálni.
Rövidesen befejeződött a dorbézoló menekült magyar diákok inváziója Auntie Mabel kitörő örömére. Vicky rendet csinált a csodalakásban és visszatértek a csöndes hétköznapok és nem sokkal később az egyetemi előadások.
A kis Vicky igazi otthoncsináló típus és remek szakácsnő volt, ha nem is egy lumen vagy az erkölcs paragonja. Ivánnak az egyetem sokkal könnyebben ment a megismételt első évben, jó első-term vizsgaeredményeket hozva. De a legfontosabb az volt, hogy – a kijövetel óta először – Ivánnak ismét volt egy saját otthona.