A hó csak karácsony után esett, ami általános elégedetlenséget szított a mindig fehér karácsonyról álmodozó angol lakosság körében, bár az ritkán jött be. Az angol telek legtöbbször enyhék a Golf áramlat miatt, és gyakran átvészelhetők kis kabátban, télikabát nélkül.
Ez alkalommal viszont kivételesen sok hó hullott, és az olvadás sem állt be hosszú ideig.
A Westbury Downs elegáns bokrain csillogott a zúzmara, a fűrengeteg fehéren vakított egy mesebeli tájat varázsolva a Carisbrooke 3-as számú, utcai-emeleti lakása lakóinak a szeme elé, akik a hatalmas ablakokon keresztül bámulták a varázst.
Hat lakó volt. Iván és Vicky a legnagyobb szobát, és Auntie Mabel a valamivel kisebb, ugyancsak a Downs-ra néző, szomszédos szobát foglalta el. A drámát és franciát ‘olvasó’ Cs. Kovács Andor, röviden Csé, volt a baloldali szomszéd házra néző, hosszúkás szobában, míg a hátsó udvari parkolóra néző, tágas, négyszögletes szobák bérlői tornász Ormay Csaba és gyakorló könyvelő Chagan Bakarania voltak.
Iván heti öt guinea-t, vagyis 5.25 fontot fizetett a bérleményért és átlag négy további fontot a házadóért, vízért, villanyért és gázért. Az utóbbi magába foglalta a vízmelegítést, a konyhai gáztűzhely fogyasztását és télen a központi fűtést. A lakóktól ugyanakkor a főbérlő heti 15 fontot szedett be. Ez havi 24 font profitot hozott neki, jelentős extra jövedelmet a havi 32 font ösztöndíjához hozzáadva.
A szobák között, a lakás közepén egy csaknem 110 négyzetméteres nappaliként felhasznált terület volt TV-vel, kisasztalokkal, puffokkal és az egyetlen telefonnal, és ebből nyílt rövid folyosókon át az egyik oldalon a konyha és a fürdőszoba, a másikon a földszinti lakáskijárathoz vezető lépcső. A telefonszámlát közösen fizették, a használatot egy füzetbe írták.
Auntie Mabel egy alacsony, kövér és csúnya aggszűz volt egy középosztálybeli családból, akiknek a tulajdonát két nagy tengerparti hotel képezte Penzance-ben. Fiatal korában úgy tűnt, hogy koncertpianista lesz, de sokat betegeskedett a tüdejével, nem is volt kellőképpen ambiciózus és versenyszellemű, és végül zongoratanár maradt, aki oxfordi női kollégiumokban tanított évekig és újabban egy gazdagok lányiskolájában Long Ashtonban.
Saját kocsija volt, és havonta egyszer pár napra hazament Penzance-be a családhoz. Kedves és udvarias természetű volt, jó viszonyt tartott fenn a fiúkkal, de Vicky-t nem szerette.
Auntie Mabel haragudott, ha valaki a konyhát vagy a fürdőszobát piszkosan hagyta hátra, és sokat zongorázgatott a szobájában. Kedvence a Rachmaninov Prelűd volt, amitől már mindenkinek borsódzott a háta.
Csé, akinek Londonban elő édesapját, Lászlót a kor legnagyobb elő magyar költőjeként tartották számon, filmrendezőnek készült, a francia kultúra szerelmese volt és vad Fradi drukker, akárcsak Iván. Magas, kreolbőrű, szemüveges fickó volt, udvarias és nagyon jó modorú, de a szerénység nem tartozott karakterproblémái közé, ami abból is kitűnt, hogy gyakran „fekete isten”-nek hívta magát.
Vakációk alatt és az egyetem mellett is a sportot csinálta a BBC magyar osztályán Londonban, és kivételes tehetsége volt a nők civilizált bolondításához. Így egyszerre négy angol lánnyal tartott fenn titkos, hosszú távú viszonyt a BBC-ből, akik jól ismerték egymást és mind fülig szerelmesek voltak bele. Ezek szinte szünet nélkül jöttek-mentek egymás után, anélkül, hogy a turpisság kiderült volna.
Ormay egy középmagas, kidolgozott testű, szemüveges vidéki úrifiú volt Pannonhalmáról, egy tanári családból. Ő maga tornatanárnak készült, hegedülni is tanult, és minden reggel kiment futni 4-5 kilométert. Nem volt világos a pályaválasztása, mivel mindig kitűnő rendű tanuló volt, és mint tornász középszerű.
Chagan egy nagybirtokos hindu családból jött Kelet-Afrikából négy éve, ahol a legmagasabb szinten krikettezett és egy évig a kenyai krikettválogatott kapitánya volt. Kicsi volt, de erőteljes és nőbolond, aki komoly kapcsolatokat ajánló hirdetések útján ismerte meg és falta az angol nőket.
Az egyik legnagyobb nemzetközi accounting cég alkalmazottja volt és egy kompetens profi, akinek az angol végső vizsgái még hiányoztak, és Ivánt korrepetálta a tárgyból, lakbércsökkentés ellenében.
A lakáson belüli társaság remekül kijött egymással, ellentét és jelentős vita nélkül. Csak Vicky lógott ki a sorból, aki csinos volt, kedves és szeretetreméltó, de teljesen iskolázatlan és ok nélkül sértődős. Amellett, hogy nem értették Iván ragaszkodását a más világhoz tartozó nőhöz, az érzékenységével mindenki tisztában volt, és gondosan kerülték, hogy okot adjanak a sértődésre.
Iván maga is kerülte a súrlódást és csak a legritkábban foglalkozott más nőkkel. Mikor Goldie írt Párizsból, hogy most már kész volna hozzámenni, nem használta ki a nyilvánvaló alkalmat, hogy vele aludjon egy-kétszer, csak egyszerűen azt válaszolta, hogy sajnos közben megnősült.
Györgyi átjött két napra Londonba minden előzetes bejelentés nélkül, és már a Kensington Hilton Hotelből telefonált, hogy találkozni kíván. Ez volt az egy alkalom, amikor Iván kivételt tett. Elment és tette a dolgát, de nem volt képes az előző nyár kedvencét a régi tűzzel fogadni, a kilenc évvel fiatalabb Vicky-hez lévén szokva, és Györgyi csalódottan ment el.
Az egyetemen minden jobb volt. Iván vadul belevetette magát a tanulásba az ünnepek után. Megvett egy tucat könyvet a legnevesebb közgazdászoktól, és falta őket. Be akarta biztosítani magát, hogy semmiféle meglepetés ne érje még egyszer, és biztosan menjen át a vizsgáin. A hatványozódott munka befektetés rányomta a bélyegét a tutorialokon nyújtott teljesítményére is.
Elsősorban magolás volt, ami csinált, mert a mikroközgazdaságtani téma iránt igazi vonzódást és így mélyebb intellektuális elkötelezettséget képtelen volt magában felépíteni. De ezzel apránként megbékélt, és az a határozott véleménye kezdett kialakulni, hogy feltétlenül több lelkesedést váltott volna ki belőle a makró – vagyis a nemzeti szintű – változat.
A másik főtárgy, az accounting, végleg nem motiválta a szürke agysejtjeit, de mégis jobban ment, mint az előző évben, első nekifutásra. Belátva, hogy nagyjából úgy viszonyul ehhez a tárgyhoz, mint a matematikához és a fizikához a középiskolában, amik mindig veszélyeztették jelesrendű átlagát, különórákra volt szüksége, és ezt Chagantól megkapta.
Az egyetemi miliő is sokat javult Iván körül. Igazi barátai lettek az évfolyamon, amire még nagy szüksége volt, mint aránylag friss bevándorlónak, mielőtt a bizonyított belső ereje a külsőségek iránt közönyösebbé tette volna. Anthony (Sam) Poole Jr. Chalfont St. Giles-ból és Brian Alexander Surbitonból – mindketten public school termékek – és walesi rögbisztár és grammar school termék John Charles volt a három barát, akik közül egyikkel vagy másikkal mindig együtt ült előadásokon.
Már minden kezdett rendbe rázódni Iván körül, de alighogy ezt elégedetten nyugtázta, a Home Office fáradhatatlan belügyesei ismét a nyakába lihegtek. Már azt hitte, megszabadult tőlük majdnem két év szünet után, de tévedett. Levélben hívták meg a Long Ashton Country Club-ba, ahol megint két rangos, idősebb hivatalnok várta vastag dossziékkal felszerelve és minden szusszanását gondosan jegyzetelve.
Ez volt az ötödik vallatása, de a szokásos, már többször feltett kérdéseken is végigmentek a biztonság kedvéért, hátha valamire másképp válaszol, és közben állandóan csekkolgatták a dossziékban. Utasították, hogy minden kérdésre válaszoljon úgy, mintha még nem hallotta volna, és először is a családjáról akartak tudni.
Elmondta, hogy a szülei egyetemi évfolyamtársként ismerték meg egymást a budapesti közgazdasági egyetemen, de apja jogi diplomát is szerzett a közgazdasági mellé, meg a Magyarországon szokásos doktorátust, míg anyja a bécsi egyetemen fejezte be kurzusát.
Hozzátette, mindketten perfekt beszéltek németül, és hogy anyja nyilas jogász öccse, aki a háború előtt egy jónevű pesti ügyvédi irodában volt társtulajdonos, Brazilíában él és egy magyar vendéglő tulaja.
Szóba jött, hogy apja katonaiskolás volt Kőszegen, akár Lóri bátyja, jól vívott és lőtt, de szégyenbe hozta a családot kétszer is, amikor nyilvánosan pofozkodott, de mikor párbajra hívták ki, bocsánatot kért. Az angol páros gyorsírással jegyzetelt minden, már rég porlepte, teljesen lényegtelen részletet, mintha azt vallotta volna, hogy a Marsról jött katonai megfigyelőként, majd az egyik megkérdezte:
– Hogy került az apja Ausztráliába?
– A két család, apámé és anyámé, összefogott és száműzte, miután anyám szülei kikényszerítették, hogy váljon el tőle.
– Miért? Mit tett?
– Mint a Takarékpénztár igazgatója összejátszott egy román bankfőnökkel, Reichsmark kiajánlásba keveredve, hogy behozzon nagy tőzsde– és kártyaveszteségeket. Hat hónapra bezárták és anyai nagyapámnak, aki kúriai bíró volt és helyettes igazságügy miniszter, azonnali hatállyal nyugdíjba kellett vonulnia.
– Maga miért nem Ausztráliába ment?
– Apám hívott oda 13 éves koromban, azóta nem. A negyedik felesége, aki több nagyáruház tulajdonosa, nem favorizálná ezt.
– Anyai nagybátyja fasiszta volt?
– Igen. A Nyilas Párt tagja volt. Most egy magyar vendéglő tulajdonosa Sao Paulo-ban, és elvált. A fia vele lakik, aki művészi fényképész.
– Maga érzelmileg követi a fasiszta vonalat?
– Egyáltalán nem, és nem vagyok rasszista, bármely faj vagy etnikum ellensége. Viszont jobboldali vagyok, mérsékelten vallásos és meggyőződéses antikommunista. Így lettem nevelve, ebben hiszek és ezért harcoltam az 1956-os forradalomban.
– Információink az ellenkezőek. Magát ÁVOs egyenruhában látták Budapesten, ami tagadását és tiltakozását követően ismét megerősítést nyert.
– Csak azt tudom mondani, hogy rossz informátorokra támaszkodhatnak, akik hülyét csinálnak magukból, becsapják magukat.
– A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek tagja volt?
– Igen, mint minden egyetemista automatikusan, és akit kirúgnak a KISZ-ből, azt kirúgják az egyetemről is.
– Úgy tudjuk, maga KISZ vezető volt.
– Nem voltam, és az én családi hátteremmel nem is lehettem, ezt mindenki azonnal megértené, aki kicsit is tud a kelet-európai kommunista rendszerekről.
– Mégis, unokatestvére Miklós bizonyítottan az volt.
– Kérem, a Miklós, akit Lófejként ismertünk és a Lóri bácsi fia, egy külön eset. Most az USA-ban él, és kémiaprofesszor. Ő valóban opportunista módon megpróbált beállni komcsinak, Mindszenti bíboros elleni brosúrákat árulva, de a komcsik félrerúgták, mint nem közéjük valót.
– És a kivégzett, náci Lóri nagybátyja?
– Lóri nagybátyám nem volt náci, sőt németbarát sem. Ezredes volt, de nem aktív frontkatona. A Ludovikán volt matematikaprofesszor, aki kiment kenyeret venni és a szovjetek igazoltatták és agyonlőtték, mikor megtalálták nála a tiszti igazolványát. Utána háborús bűnösnek nyilvánították, igazságtalanul.
– Apjának másik két bátyja?
– Laci aranydiplomás mérnök és a Ganz osztályvezetője, nőtlen. Sanyi pedig jogász, aki vezérigazgatói állások után a MÁV Vasútforgalminál és az IBUSZ-nál most sálfestésből él. Laci bácsi gyerekei közül Sasi börtönviselt könyvtáros és a kártya és a lóverseny rabja, míg Marika a János kórház főorvosának a felesége.
– Lóri nagybátyja gyerekei?
– Az egyik a Miklós, a másik a Tamás volt, akit a jugoszláv határon agyonlőttek disszidálási kísérlet közben,
– A közvetlen családja?
– Édesanyám bérelszámoló egy téglagyárban a bécsi közgazdasági diplomájával. Anyai nagyanyámmal él, akinek az özvegyi nyugdíját megvonták, szűkösen.
– Anyja unokabátyja Waffen-SS volt, nem igaz?
– De igen. Most üzemmérnök.
– Érdekes családja van, ami megmagyarázza a maga ÁVO-s kapcsolatát és informátori tevékenységét.
– Elnézést, uraim, de a rossz ajtón kopogtatnak. Valami valóban komoly gyanújuk és elvárásuk lehet, amiért ma ötödször kerültem vallatás alá, és olyan magasszintű Home Office detektívek faggatnak, mint Önök, de sajnálattal kell hangsúlyoznom, hogy nem én vagyok az emberük, és a továbbiakban nem fogok a rendelkezésükre állni egyedül, csak ügyvéddel együtt. Köszönöm az érdeklődésüket.
Ezzel Iván eltávozott, hazaérésig káromkodva, és még egy héttel később is teljesen bezsongott, ha eszébe jutott a számára teljesen érthetetlen, évekre kiterjedő faggatás sorozat. Kíváncsiság is gyötörte, hogy vajon mi a bánatot akarhattak kiszedni belőle, és ki lehet az az általa minden bizonnyal ismert magyarjuk, aki a reflektorfényt ráirányította.
Március elején azután hirtelen kitört a balhé Csé körül. A négy közül az egyik lány a BBC-ből, a kis szőke Camilla, lekéste a vonatát Bristolból elmenőben, mert útközben az állomásra menet egy kihagyott film ment egy moziban és beült megnézni. Így összetalálkozott az állomáson az érkező másikkal, a magas barna Judy-val, beültek a restibe egy dumcsira, és rájöttek, hogy hülyét csinálnak belőlük és valószínűleg többükből, mert már két másiktól is hallották, hogy Bristolba járkálnak. Erre Judy, Csé kedvence, telefonált, hogy családi okokból el kellett halasztania az útját. Londonban azután kiderült, hogy Csé négyükkel szórakozik.
Két nappal később egyszerre négyen állítottak be hozzá. Óriási veszekedés támadt, Csé meg se próbált magyarázkodni, és a kuncogó Auntie Mabel próbált békét teremteni, sikertelenül. Mindenki hazament, és ez volt a négyes-fogat vége.
Csének kellemetlen volt ezután, mikor a BBC kantinjában valamelyikkel összeakadt, mert mind haragtartónak bizonyultak, és a legbosszúállóbb, Camilla nyilvánosan le is öntötte kávéval. Már előbb is beszélt arról, hogy Párizsba szeretne átköltözni és ott a Sorbonne-on továbbtanulni, de László papa ellenezte ezt.
Úgy érezve azonban, hogy egy nyugat-angliai másodrendű egyetemről graduálva soha nem lesz belőle híres filmrendező, míg a Sorbonne már több világhírre szert tett new wave rendező bölcsője volt, Csé hajlandó volt a híres papa akaratával is szembeszállni, de további probléma is volt: a pénz. A bristoli tanulmányait ugyanis László papa finanszírozta, és ehhez járult hozzá a sportkommentátori jövedelme a BBC-től. A papa támogatása nélkül a BBC állás se lett volna.
Három héttel a négyes-fogat szétesése után jött a folytatás. Csét nem látta senki két napig, de hirtelen feltűnt halottsápadtan remegve. Csének volt 540 front dugipénze, és azt saccolta, hogy azt megduplázva egy évig ki tudná húzni Párizsban, azután pedig csak kitalálna valamit.
Így átruccant Brüsszelbe, órákat vett a magyar vásárlókat tisztes diszkontokkal jutalmazó ékszerésztől a Rue Neuf-on, Maurice Sonabend-tól, átcsempészte őket Angliába és elvitte Gábriel Sanyihoz, akivel előre megegyezett az eladásukról.
De a merész terv balul sült el. Ahogy a hozott árut vizsgálgatta Gábriel, váratlanul beállított egy CID – vagyis angol bűnügyi – nyomozó, aki Denis Hoopernek hívta magát, és az összes kirakott órát lefoglalta bűnjelként.
Gábriel azt állította, hogy semmi köze az órákhoz és szívhez szólóan könyörgött a rezdületlen arcú detektívhez, hogy ne jelentse fel szegény Csét, aki már így is nagyot bukott, mert akkor elveszti az egyetemi helyét is.
Egy letört, kétségbeesett Cs. Kovács Andor érkezett vissza Bristolba, és elmesélte szomorú történetét egy öttagú, szőrősfenekű magyar hallgatóságnak, szuperlatívuszokban dicsérve a védelmére siető Gábriel Sanyi rendességét, és félelemmel telve, hogy a detektív mégis feljelenti.
Ivánnál és két másik hallgatójánál bűzlött a zavaros történetben az angol detektív váratlan betoppanása, és hogy Csét és Gábrielt csak úgy elengedték. Ez így együtt roppant valószínűtlennek hangzott, és Iván elhatározta, hogy Londonba megy és felkeresi a modell Jennifer McNaught-ot, Gábriel ex-lengyel pilóta haverjának, Val Czyzh-nek a nőjét – akit már többször megdugott – hogy kiderítse az igazságot.
Így is lett. Jennifer kapásbol elmesélte, hogy a detektívet alakító karakter Leslie volt, egy régi angol barátja és „üzlettársa” mind Valnak, mind pedig Gábrielnek, és hogy a két svihák rengeteget röhögött azon, ahogy a hiszékeny, védett hátterű Csé megette a gondosan kitervelt, de mégis átlátszó színjátékot.
Egy héttel később a Wood Green földalatti állomásnál Londonban, Gábriel házához közel gyülekezett a büntetőexpedíció, bunkókkal, kötéllel és dróttal felszerelve hajnali négy körül. Tízen voltak, és a remekül verekedő Pesti Peti vezette a csapatot, aki a London School of Economics (LSE) hallgatója volt.
A házat körülvették, az ajtót benyomták, és Gábriel Sanyit, aki remegett a félelemtől, egy székhez kötözték, a nagy hálószobát – és vele Sanyi feleségét, úgy vélték – bezárva. A két méter magas Orolin Andris, aki Pesti osztálytársa volt a Toldiban, ahol Puncinak becézték, cigarettával égetni kezdte Gábriel orrát, aki sivított, mint egy újévi malac, és azonnal bevallotta, hogy az órák elkobzása egy megrendezett színjáték volt. Már a pénz visszaszerzéséről folyt a duma Csé parancsnoksága alatt, mikor a pánik megkezdődött.
Ugyanis Éliás, aki Gábriel feleségével aludt, átpréselte magát a hálószobához csatlakozó zuhany és vécé apró ablakán, és hiába üldözték négyen is a kertben, nagyon ügyesen elkerülte az üldözőket és a kerítésen át az utcára mászott ki, ahol azt üvöltötte torka-szakadtából, hogy „gyilkosok”.
Takarodót fújtak a támadók, éppen idejében, mert ahogy beszaladtak a földalatti állomásra, már hallották a rendőrkocsik szirénáit a távolban. Akármi is volt a támadás oka, kis akciójuk fegyveres inváziónak, túszejtésnek és birtokháborításnak minősült volna, és 1-2 évre elmeszelték volna mind a tízet. Így nem kellett félniük a következményektől, mert egy bírósági tárgyalás Gábrielnek is nagyon kellemetlen lett volna.
Iván viszont hajszál híján megsínylette a szerepét a baráti csoportosulásban, mert egy héttel később a londoni földalattin utazva egy szerelvényben találta magát a birkózó és pankrátor Szakács Miklós vezette négytagú verőbrigáddal. Éppen a forgalmas Piccadilly Circus állomásra futottak be, az ajtók kinyíltak, és mint a nyúl az agarak elől, felrohant a kb. tízfordulós lépcsőn, és a forgalmas térre kiérve egy rendőr mellett horgonyozott le. A négy verőlegény körülállta, de nem mertek hozzányúlni, és egy óra szteppelgetés után megunták a banánt és káromkodva leborítottak.
Édesanyja kérdezte egy levélben Pestről, hogy van-e már kocsija, és erre Iván vett egy ősi, végső napjait szenvedő Fordot három fontért egy autóárverésen, amit ő maga vezetett jogosítvány és biztosítás nélkül, életveszélyesen. A Blackboy Hill-en lefelé gurulva a Whiteladies Road felé még aznap összeakadt egy 75 éves úr által vezetett ronccsal, aki sebtiben adott öt fontot, hogy kussoljon és ne veszélyeztesse az ő már kérdőre vont vezetői engedélyét. Így a kocsija ingyen volt, és ki is lehelte nemes lelkét három nap után.
Otthagyta az út mellett, és pár nappal később egy sokkal öregebb, de jobb formában lévő, elegáns, valaha igen drága Standard-ot vett 14 fontért egy másik árverésen, ami már egy hetet kihúzott. Volt italszekrénye, reggeli tálca volt az első ülések hátsó támláján, és az egyik lakója, Ormay kérte kölcsön és nyírta ki, akivel kifizettette a vételárat.
Ezek után Iván egy 125 köbcentis Lambretta robogót vett, és azzal furikázott, mögötte Vicky-vel a kapaszkodón. Eléggé lepusztult járgány volt, normálisan 50 mérföld vagyis 80 km/óra sebességgel.
De hegyről lefele a Lambretta fel tudott gyorsulni 120 km-re, és ez történt egy nap, ahogy hazafelé igyekezett Oxfordból egyedül egy mellékúton, ahol két kocsi állt egymás mellett egy elágazásnál, az egész utat betöltve. A két vezető beszélgetett. A fék a robogón keveset ért, így kb. 100 km/h sebességgel ütközött az egyik kocsi hátuljába, és messzire repült.
De nem lett semmi baja, csak a meglehetősen igazságtalan kocsivezetők kezdtek káromkodva kikászálódni a kocsijaikból, hogy kárt tegyenek benne. A fordított cserkész az útmenti kövekkel kezdte bombázni őket, meg a kocsikat, azt kiabálva, hogy „angol seggfejek”. Elhajtottak, és a motor indult, miután kétszer belerúgott. Iván úgy érezte, a maga módján integrálódott az angol valóságba.
Már májusban meleg volt, így Iván kijárt egy nyitott uszodába évfolyamtársakkal és Vicky-vel, aki csak 3-4 métert tudott úszni, és hirtelen beugrott a vízbe, hogy átússza a keresztbe kb. 20 méteres uszodát. A táv felénél küszködni, majd süllyedni kezdett, és Iván, aki éppen saját előadását élvezte, elkésve ugrott be és úszott oda a lányhoz, aki ekkorra már sok vizet nyelt, megragadta és kalimpálva húzta őt is lefelé.
Tudva, hogy Iván vízilabdázó volt és erős úszó, senki más nem ment a segítségükre. Már Iván is fuldokolni kezdett, de jóformán utolsó erejével kiütötte Vicky-t és kihúzta a vízből. Sokáig kellett a lányt dögönyözni, mire sikerült az összes vizet kinyomni belőle. Vicky, akinek az általános magatartását már negatívan befolyásolta, hogy a diák nem akarta feleségül venni, Ivánt hibáztatta az incidensért, aki valóban figyelmetlen volt.
Az év végi vizsgák közelségének fontossága lassan minden mást háttérbe szorított, mert ha hatból bármelyikben megbukik, mint ismétlő elvesztette volna egyetemi helyét és ösztöndíját és mehetett volna valami alantas állást keresni. Így teljes mellszélességgel az anyag végső átnézésével volt elfoglalva.
Ivánt a guta ütötte meg, hogy Vicky épp ebben a stádiumban feladta pincérnői állását egy városközepi vendéglőben és azt követelte, hogy rendezzenek egy nagy partit és látogassa meg Vicky családját a Cheltenham melletti Box Hill-en.
Már sok szó esett eddigre a nyárról, amit az utazásbolond Iván mindenáron a kontinensen akart tölteni, amíg Vicky egy napra nem volt hajlandó kimozdulni a csodalakásból. Ezen az alapon Iván kénytelen volt mindkét követelés vonatkozásában beadni a derekát.
A parti több mint száz vendéget vonzott, nagy zajjal járt, és teljesen megbolondította nemcsak Auntie Mabel-t, hanem a dúsgazdag ékszerészt is az alattuk lévő lakásban. De Auntie Mabel látva, hogy Iván nehéz helyzetben van, lenyelte mérgét, míg az ékszerész rögtön ügyvédhez rohant és pert indított a kellemetlen külföldi bérletének a megszüntetéséért. Iván is kénytelen volt időt szánni a jogi védelem felsorakoztatására.
A kétnapos látogatás Box Hill-en nagyon kiábrándító volt Iván számára, aki szerette Vicky-t és eddig még nem tudta elhatározni, hogy mit is kezdjen a kapcsolattal. A lánynak hat neveletlen, örökké rendőrségi problémákkal küzdő, hillbilly típusú testvére volt, akiket a kis dióbarna mama – egy csendes, szerény, dolgos burmai hölgy – nevelt és látott el, míg a nyugalmazott Indian Army őrmester papa karcos almaborral kúrálgatta magát, és megszakítás nélkül részeg volt.
Nehéz volt ezzel az elvarázsolt, a hegy elszigeteltségébe süppedt társasággal kapcsolatot teremteni, és Iván kénytelen volt belátni, hogy bármennyire is csinos, kedves és szeretetreméltó a kis Vicky, teljesen más világból jött, és ez, meg az iskolázottságának a hiánya elkerülhetetlenül beárnyékolta hosszú távú kapcsolatuk lehetőségeit. Vicky is belátta az alapvető összeférhetetlenséget, és feladta a harcot a házasságért.
Ivánnak nagy nehezen sikerült visszahangolódnia a vizsgák atmoszférájára, de ez csak-csak megtörtént, és egyik vizsgát vette sikerrel a másik után. Később, mikor négy nap volt hátra az utolsó, az accounting vizsgáig, Sam Poole felhívta egy találkozó tervével a Bali vendéglőben, a Park Street-en.
Hárman jöttek össze Brian Alexander-el, aki megtudta, hogy hol tartja Prof. Brian Magee a vizsgafeladatot egy éjjel könnyen megközelíthető irodában, az egyetem épületében, és azt javasolta, hogy másszanak be oda következő éjjel, vigyék el a vizsgapapírt, másolják le és csöndesen tegyék vissza. Alexander komoly, megfontolt vagány volt, aki soha nem hozakodott elő ütődött ötletekkel, és így aznap éjjel véghez is vitték az akciót.
Iván és Sam másztak be az ablakon, simán kinyitották az íróasztal-fiókokat anélkül, hogy zárat kellett volna feltörni, amíg Alexander őrt állt. Alexander másolta le a dokumentumot, majd a “visszalopást” Iván rendezte egyedül. A feladatot mindenki maga csinálta, nehogy túl egyformára sikerüljenek a beadványok, és megegyeztek, hogy 60-70%-os eredményt vesznek célba, kerülve a feltűnést.
A vizsgán a puskából másolást mindhárman megoldották probléma nélkül, de Iván Chagan-t kérte meg a megoldásra, aki direkt finom kis, valószínű hibákat dolgozott bele, amik külön fokozták a benyújtott munka értékét a prof szemében. Iván majdnem elvesztette az eszméletét, mikor az eredményeket közölték két nap múlva. Az öve 96%-osra sikerült. Poole es Alexander vihogtak, mint a fakutyák.
A kontinensre indulást Iván hetekig halogatta, amíg Vicky-vel nyavalyogtak egy végső romantikus limbóban, de végül nekiindult a Lambrettán, hogy Búzássy Pistával találkozzon egy megbeszélt időpontban Heidelbergben. Nehezen jutott át Londonon zuhogó esőben a döglődő robogóval, aminek többféle baja támadt a sűrű déliparti-forgalom közepette. Dover felé menet azután a Lambretta feladta a harcot, és Iván egy útmenti szervízben hagyta javításra, és stoppal folytatta az utat.
Két nap késéssel jutott el a Pokorni Simon és Vince Márta házaspárhoz, akik a szegedi egyetemről jöttek, mint Búzássy és Bögöly Lóri, a Schlossbergen, Heidelbergben. A kijövetelkor összeházasodott párnak két gyermeke volt már és a híres heidelbergi egyetemen ők voltak a mintegy 20 magyar diáknak a “gócpontja”.
Mindketten tanárképzősök, szívélyes vendéglátói is voltak az olyan itineres, csavargó diákoknak, mint Iván és az önbizalomhiányban szenvedő, kicsit elveszett Búzássy, akit már ott talált kivételesen jó formában. Eltűntek a pofázmányáról a szokásos makecek és bibircsókok, és feldobott volt, mert rábukkant egy anyai nagybácsira, aki úriszabó volt Algírban és meghívta Pistát egy tíznapos látogatásra, ami alatt a helyi kupikban való napi többszöri vendégszereplését is finanszírozta.
Még majdnem két hónap volt hátra a nyári vakációból a következő egyetemi tanév kezdetéig, és pár heidelbergi nap után ide-oda stoppolgatott Németországban az illusztris páros, múzeumokat és híres épületeket látogatva és esténként olcsó diákmenhelyszámba menő Jugendherbergekben húzódva meg, majd a bódeni tó partján egy kis hotelben állapodtak meg huzamosabban, ami egy mély lukat ütött szerény büdzséjükön.
Kölcsönt keresve, beszédültek egy studenten fursorgeamt-ba, ahol pénztelen diákcsavargók filléres támogatásra számíthattak végveszély esetén, és ott halloták, hogy amerikai ellátást – hotelszobát és napi $5 költőpénzt – kapnak menekült magyar diákok, amennyiben elmennek a Bécsben tartott kommunista Világifjúsági Találkozóra (VIT) balhét csinálni.
Rohantak Bécsbe, ahol a Stefanskirche közvetlen közelében, az elegáns Innenstadtban kaptak hotelszobát. Egy kétszobás bemutatóterem – az 1956-os magyar forradalom képeivel a falakon – állt az 50 bajkeverő rendelkezésére, hogy VIT delegátusokat vigyenek oda egy adag ellenpropagandára.
Iván lelkesen állt neki a kettős a feladatnak örülve, hogy végre a gyűlölt komcsik ellen tehetnek valamit, és garmadával cipelték be az utcán összeszedett, nagyon sok országból Bécsbe sereglett VIT-eseket, akiket elsősorban ugyanúgy a potyázás vonzott (náluk még az oda-vissza utazást is fizették), mint őket. Délutánonként a hatalmas Prater parkba ment egy 10-tagú csapat, ahol a komcsi buszok álltak, hogy telerakják őket röpcédulákkal. Kb. 40,000 delegátus vett reszt a VIT-en, és úgy 300 busz állt rendelkezésre, hogy furikázza őket.
A szovjetek csak négy évvel korábban húztak el Ausztriából, nagyszámú osztrák kommunistát hagyva hátra. Bécsben minden mozi kommunistaellenes filmeket játszott, de a színházakat a VIT-esek kezében hagyták, és az utcákon ‘szabad a gazda’ volt a szabály. A bécsi rendőrség mindenütt jelen volt, de semmibe nem avatkozott bele, akármekkora hirig alakult ki bárhol, jórészt, hogy hangsúlyozzák Ausztria semleges státusát, aminek az elfogadása alaptétele volt a Vörös Hadsereg kivonulásának.
Egyik nap egy nagy buci osztrák, olyan korai 40-es, kigyúrt, kuglifejű, jött be a bemutató centrumba, körbejárt szó nélkül és elkezdte összetépni a kirakott röpcédulákat. Körbeállták, és Iván – nem tudva megállni, szokása szerint, hogy ilyen helyzetekben vigye a prímet – elnyomott egy cigit az arcán, miközben az ajtó felé tessékelték.
Tíz percen belül 40-50 asztalvállú, bevert orrú mackó járkált a terem ablakai előtt, ami aggasztó volt. Iván tartott az egyik sufniban egy tisztes acélrudat, majd azzal kiállt a bejárat elé. Nem sok jót lehetett jósolni a közvetlen jövőre, de úgy saccolt, hogy jobb, ha az utcáról látható helyen vesz részt a készülő matekban, mintha kintről nem láthatóan, egy eldugott sarokban agyalják.
Az ajtón belül a centrumnak kb. tíz embere volt jelen, javarészük vékonydongájú, akadémikus típus, akiktől kevés harcos nekirugaszkodást és kártevést lehetett elvárni. De mackóék váratlanul takarodót fújtak, ki tudja miért, és az elkövetkezőkben nem volt fenyegető csoportosulás a centrum előtt.
Kevesebb szerencséje volt a röplapkiosztóknak. Egy pénteken – amit később plenknis pénteknek hívtak – a Praterben, amikor kb. huszonöten megjelentek, hogy röpcédulákat helyezzenek el a buszokon, érte őket a meglepetés. Vártak rájuk, és hirtelen körülvették őket vagy hatvanan.
Repültek a pofonok, menekültek a röplaposok, és kb. 150-200 méterenként kényszerültek 2-3 perces megállásra és védekezésre, miközben kapták a ruhát rendesen. Rúgni – ami az utcai verekedés harcmódjának a leghatásosabbja – nem volt tanácsos, mert aki megpróbálta, annak külön adag járt.
Iván ebbe a kategóriába tartozott, de mikor tökön rúgta pár támadóját az első kényszermegállók során, az üldözők – főleg szovjetek és csehek – leghatékonyabb macherei érdemesítették megkülönböztetett figyelemre, ami fájdalmas volt. Értékelve a következményeket, a rugdalódzást így abbahagyta, és a továbbiakban arra koncentrált, hogy védje a fejét és szaladjon, mihelyt alkalom nyílt rá.
Pár nap pihenés következett az osztag számára, miközben a mozikat járták és megnézték a komcsiellenes filmszelekciót. Ez kb. 15 filmből állt, amik közül a Ninochka, Greta Garbóval, az Andaui híd (Bridge at Andau) Yul Brinnerrel es George Orwell megfilmesített regényei, a l984 és az Állatfarm voltak a legnépszerűbbek.
Alighogy kiheverték a püffölés sebeit, jött a nagy VIT felvonulás, amire a bajkeverők vezetői – főleg magyarok német egyetemekről – azt a bátor tervet dolgozták ki, hogy egy magyar menekült különítmény letámadja a masírozó szovjet delegációt. 600-an szálltak szembe 3,000-el, és ez alkalommal eszméletlen ruha volt.
Sebeiket nyalogatva stoppolt vissza a két dalia Heidelbergbe, ahol elváltak útjaik. Iván Franciaországba átstoppolva sietett Calais és Anglia felé, mert az egyetemi év kezdete már közel járt.
Calais-tól úgy 20 km-re, késő este, kapta Iván az utolsó stoppot a kontinensen. Egy öreg pap vette fel egy pöfögő, recsegő vén tragacsba, ami félúton bedobta a törülközőt. Otthagyták az út mellett, majd süvítő szélben, kopogó jégesőben bandukoltak a „csatorna”, vagyis a La Manche és Calais felé, és az öreg fiú hangos „Halleluja”-kat üvöltött a viharba, mintha a gonosszal harcolna.
Ahogy Calais peremére értek a könyörtelenül folytatódó rossz időben, a pap úgy határozott, hogy nem hagyhatja kint Ivánt, kitéve az elemek tombolásának, és meghívta, hogy aludjon nála. Egy földszinti szobát kapott, aminél koszosabbat életében nem látott, egy hatalmas, düledező, nyilván bontásra ítélt házban. Az ágy olyan hihetetlenül retkes volt és ragacsos, hogy csak úgy tudott ráfeküdni, miután a sarokban talált Le Soir újságokat szétcincálta és több rétegben az ágyra tette maga alá.