Angliába visszaérve Iván begyűjtötte rendbehozott Lambrettáját a Maidstone-i szervízből, csekkel fizetve a javításért, és nem akarva túlerőltetni az öreg robogó felújított motorját, megállt Londonban és elment ebédre Bögöly Lóriékhoz, akiknél megismerkedett Zalatnai Bulcsúval.
A magas, vékony, korai harmincas Zalatnai egyáltalán nem volt az a típus, akivel Lóri barátkozott, ez első látásra világossá vált, mert inkább a kommunista rendszer termékének tűnt és semmi esetre se volt különösebben jómodorú, vagy egy sugárzó intellektus, mégis a házigazda nyalt neki, dolgozott azon, hogy érezze jól magát. Így Iván úgy saccolta, hogy Lóri valamiféle előnyre számíthat a kapcsolatból, és érdeklődve várta, hogy kiderüljön, miről is van szó.
Nem kellett sokáig várnia. Bulcsú rövidesen a távozás hímvesszejére lépett, és Lóri, aki pletykás volt, mint egy halas kofa, haladék nélkül elmondta, ki ő, mi ő, s vajh, merre van hazája. Otthon a Néphadsereg tisztje volt, de orvosnak akart tanulni Oxfordban, jelentkezett a nyelvkurzusra és egy házba szállásoltak el jogász Müllerrel az ötvenes orvosprofesszor Dr. Sheila Wittington elegáns, emeletes bungalow-jában.
Állítólag az elvált, magányos orvosnő, aki korát meghazudtolva még aránylag vonzó volt, direkt idősebb magyar diák lakókért folyamodott, és a ravasz, gyors eszű Müller, aki teljesen úrrá lett a visszahúzódó, kisebbségi érzésekkel küzdő Zalatnain, többek közt azzal szórakozott vele, hogy háziasszonyuk szemmel láthatóan érdeklődik iránta. Más, jól célzott kitalálásokkal is etette, hogy muris helyzetekbe hozza, és követője kivétel nélkül harapott a csalikra.
A Dr. Sheila ugratás – ami vicces helyett valósnak bizonyult – különösen nagy hatással volt az alapjában véve félénk, nőéhes, elszigetelt tisztecskére, aki még a kurzusi tanulótársai közt is zavarba jött és nem is nagyon járt be egy kis idő után, úgyhogy egy ködös, tipikusan angol kora őszi estén erőt vett magán és egy tipikusan magyar, vágyaktól lobogó szerelmi vallomást csúsztatott be saját, nyomtatott levélpapírján a háziasszony lakosztályának bejárati ajtaja alatt.
Ez egy annyira szimpatikus fogadtatásban részesült narrátor Müller szerint, hogy a tudós hölgy egy átlátszó hálóingben jelent meg perceken belül a meglepetéstől reszkető Zalatnai ajtaja előtt, és egy italra és beszélgetésre hívta meg. A gyors egymásra találás azután heteken belül házassághoz vezetett, aminek következtében Bulcsú tele lett pénzzel és folyamatban volt felvétele az orvosi kurzusra.
A történetet a happy end-el Iván mulatságosnak találta és jót nevetett rajta, de a megérzése az volt, hogy Lóri nem mint annak a hősét melengette az arra némileg érdemtelen huszárcsíny elkövetőjét, hanem esetleg anyagi elképzelései voltak.
A következő állomás a rövidebb utakat megkívánó Lambrettával Kidderminster volt, Oxford közvetlen közelében, és a medikus barát Albert Laci, aki a Keble College-ból kiköltözve egy kényelmes, háromszobás lakást osztott meg Géza nevű, csicskásnak tekinthető, iskolázatlan haverjával, aki egy gyárban dolgozott. Iván ott készült vacsorázni, és maradni is éjszakára a vendégszobában.
Furcsa pár voltak Gézával, aki a Laci összes egyetemtől független tevékenységének bámuló, lelkes résztvevője volt pisztolylövéstől éneklésig és operalemezek gyűjtéséig, különösebb saját elképzelés nélkül. Mindketten akkut nőhiányban szenvedtek, és a nők terén kivételes balfácánok voltak. Érdekes módon, akármennyire különböztek, barátságuk szoros volt, és egymásról soha egy rossz szót sem mondtak.
Kitűnő egyetemi eredmények mellett Laci magas szinten célba lőtt, egy egész kollekció célpisztolya volt, külön a számára csinált markolatokkal, és tagja, majd kapitánya volt az angol pisztolycsapatnak. Remek, nagy erejű bariton hangja volt, aminek megfelelő iskoláztatásával könnyen híres operaénekes lehetett volna belőle. De az iskoláztatására nem került sor, és így csak amatőr dalárdákban énekelt. Hatalmas Giggli és Caruso gyűjteménye volt, amiből a két világhírű olasz szólistának kevés fontosabb szereplése hiányzott. Géza főzött és ellátta Lacit, de távolról sem voltak buzik, csak egy szokatlan család.
Albert Laci pécsi volt, orvosi családból származott, és a pécsi egyetem egyik kiemelkedő figurája volt elsőéves létére a forradalom alatt, olyan, aki a harcokban is igen aktívan és hősiesen részt vett. Eszes volt, és kijövetele után felvették a Keble College-ba, hogy orvosi tanulmányait előröl kezdve folytassa pár hónapos kezdeti liverpooli tartózkodás után, aminek folyományaként némileg megváltozott a felfogása és az egyénisége.
Liverpoolban egy gyárban dolgozott, és a gyár egyik melósánál lakott, akinek a l7 éves lányával viszonya lett, ebből aztán viharos szerelem, és hamarosan házasságot terveztek. Ez túl korai volt a csak 19 éves, jóképű, nagyon pozitív hozzáállású srácnak, aki a nők terén gyakorlatlan, de nem tapasztalat nélküli volt, és a kamasz lánynak is, de fülig szerelmesek lettek egymásba, mire Lacinak Oxfordba kellett költöznie az egyetemi év kezdetével.
A levelezés intenzív volt egy ideig, de idővel egyre ritkább és rövidebb levelek érkeztek a lánytól, és mikor Laci megérkezett látogatóba az első karácsonyi szünet kezdetén, egy ‘dear John’ búcsúlevél várta, amit a papa nyújtott át. A lány belátta, hogy még nem kész egy felnőtt kapcsolatra.
Laci azonban nem volt hajlandó ezt elfogadni. Egy kis bed-and-breakfast szálláson vett ki szobát, és egy reggel a lány mellé ült a buszban, amivel az a gyárba igyekezett. A lány mondta, hogy már van egy másik, idősebb barátja, és bár még mindig Lacihoz áll közelebb érzelmileg, komolyan átgondolta a helyzetüket.
Ismételgette, hogy szilárd, megmásíthatatlan elhatározása a túl korai kapcsolat befejezése. „Ez így a legjobb, hidd el”, mondta neki. „Így meg fog maradni egy nagyon szép emléknek. Ne szúrjuk el.” Igaz az, gondolta Iván, hogy egykorúaknál a nő általában öt évvel érettebb. Itt Laci volt három évvel idősebb, és a lány legalább annyival bölcsebb.
Sajnos, Laci rengeteg jó tulajdonsága és tálentuma ellenére végtelenül makacs is volt, erőszakoskodott, az új baráttal verekedni akart, és végül ellenségesen, csalódottan hagyta el Liverpoolt, meggyőzve magát, hogy a nők mind szemetek, és csak arra jók, hogy megdugják és elzavarjak őket. Nagy kár, hogy így végződött, gondolta Iván.
Ezzel a hozzáállással persze nem volt könnyű nőt szerezni, főleg miután Laci bánatában korlátlan zabálásba kezdett, duplájára hízott, az arca is megváltozott. Az éles nyelvű Bögöly Lóri szerint „átment Frankensteinbe”. A barátok közt körbejáró kedvenc Laci történetet állítólag Albert Laci maga mesélte el, de sokáig az emigrációs történetek listájának a gyöngyszeme maradt.
Eszerint Laci a kollégium felé bandukolt Oxfordban, és egy ablakon véletlenül bepillantva a két függönyszárny közt hagyott résen azt látta, hogy egy lány meztelen alsótesttel terpeszkedik egy ágynak, és nagy, bozontos nunájába egy gyertyát dugdos. Azonnal bekopogott az ablakon, mire a villanyt eloltották, és erre kiabálni kezdett: „ne butáskodjon, mind a ketten ugyanazt akarjuk”. Sokáig erősködött az ablak előtt, de végül kihívták a rendőrséget, mire menekülnie kellett.
Tény, hogy Laci igen agresszív lett, és miután vett egy apró bubble car-t, vagyis buborék kocsit egy a kormány előtt lévő ajtóval, gyakran lehetett látni Oxford utcáin, amint egy hatalmas figura emelkedik ki egy miniatűr járgányból vörösen a méregtől, a dühét kiérdemlő vezetőket halálra rémítve.
Laci és Géza lelkesen fogadták egy remek vacsorával, ami után Laci jelezte, hogy mondanivalója van, amire Géza diplomatikusan elment mosogatni, fürödni és lefeküdni. Előző nyáron, mikor még a Keble College-ban lakott, egy másik rezidens diákkal ment nyaralni, mesélte Laci, aki elvesztette a szemüvegét, és napokon keresztül panaszkodott emiatt.
Végül a magyar fiú nem bírta tovább hallgatni a rinyálást a három fontos szemüveg elvesztéséről, hanem megígérte a károsultnak, hogy bejelenti majd a kárt a saját biztosítójának, mintha ő vesztette volna el, és oda fogja adni neki az összeget. De azután gondolt egyet, és öt fontot kért három helyett, amit simán kifizettek.
Ettől vérszemet kapott, csinált egy fiktív vesztést, harminc fontot kért egy fényképezőgépért egy másik biztosítótól, és mikor azt is postafordultával kifizették, ettől ötletet kapott.
Amikor Svájcba ment síelni az előző télen, különböző biztosításokat vett ki két – saját és egy fiktív – néven, és megfelelő elvesztést bejelentő leveleket küldött egy Leica fényképezőgépről, természetesen más állomásokat nevezve meg, a helyi vasútnak. Mindkét biztosító fizetett, de Laci kapott egy hívást az oxfordi rendőrfőnöktől, akit személyesen ismert a pisztolylövés révén, és aki kérte, hogy látogassa meg az irodájában.
Azt gondolta, hogy pisztoly licencekkel kapcsolatban kell majd valamit megbeszélni, de kiderült, hogy Svájccal kapcsolatban. A főnök megkérdezte, hogy két Leica gépet is elvesztett-e egyidejűleg ott, és mikor nemmel válaszolt, elétette a másolatát két levélnek ugyanazzal a kézírással, más nevekkel. Nem volt helye a további tagadásnak, de Laci megúszta az ügyet egy bírsággal, és a kollégiumot vagy az egyetemet nem értesítették.
Van tehát egy könnyű pénzcsinálási lehetőség saját és fiktív neveken, brummogta Laci a mély baritonján, amit csapatban remekül ki lehetne használni, bár elővigyázatosságra van szükség és be kell tartani bizonyos szabályokat. Ezek prófétai szavak voltak, amik idővel az angliai magyar diáktársadalom legkevesebb egynegyedét motiválták.
Iván Kidderminsterben aludt és másnap reggeli után sietett haza Carisbrooke-ba, ahol a lakók – mind barátok – nagy örömmel fogadták, de Vicky-t nem látta sehol, és a nevét sem említette senki. Később egy egyetemi jegyzetfüzetből kitépett lapot talált a párnája alatt, rajta Vicky verébfej betűivel, helyesírási hibákkal tele egy rövid levél, aminek a lényege az volt, hogy átmenetileg elment új barátokkal az USA-ba.
Egyszerre volt megkönnyebbülés és fájdalom, hogy egyedül találta magát a szobájában, az otthonban, amit közösen hoztak létre, de ha már ez a helyzet, akkor itt az ideje, egy minden előzőt feledtető nagyságú és minőségű partinak, amire sokan fognak emlékezni hosszú ideig.
A bulin 150-nél többen voltak, beleértve az oxfordi és londoni haverokat és a legkikapósabb fehérnépeket, így az ápolónőket és fodrászlányokat többek közt, és Iván rohant egyiktől a másikig, mint egy megbolydult Rómeó, nem törődve sokat a minőséggel, és hármat is megtisztelt osztatlan figyelmével.
Auntie Mabel azt állította, hogy őt is majdnem sarokba szorították, és négy napra volt szüksége, hogy lecsillapodjon, míg a földszinti ékszerész és nagysárkány pumpája teljesen felszaladt, tízszer telefonált a legvadabb fenyegetéseket hörögve a kagylóba, felküldött egy szabadkőműves delegációt tiltakozásul és másnap ismét ügyvédhez fordult, ami egy dörgedelmes jogi levelet eredményezett.
Iván azonban már tisztában volt azzal, hogy tartani tudja a frontot és biztonságban lesz addig, amíg Auntie Mabel ott van a lakói között, és így vele üldögélt időnként és biztatta, hogy játssza a Rachmaninov Prelűdöt és elsétálgatott vele az előkertben, ékszerészék ablakai előtt pózolgatva, kezével a vállán.
Az egyetemen kiemelkedő események nélkül múltak a hetek. Iván még mindig nem szerette, de most már komolyan vette a kurzusát. Figyelt, jegyzetelt, tanult és olvasott. Érezte, hogy az erőfeszítése értékelve van, és nem lesz különösebb problémája a vizsgákkal. De mégis hiányzott valami. Mélységet fogni nem tudott, és lassan be kellett látnia, hogy nem is fog tudni, mert a témakör nem prezentálja azzal a kihívással, ami ehhez szükséges lenne.
Megpróbálta szorosabbra fűzni a barátságát Sam-mel és Brian-nal. Időt töltött velük az egyetem falain kivül, és kiderült, hogy idejük javarészét öreg kocsijaik alatt töltik, javítgatva a tragacsokat, meg azzal, hogy sört isznak és snookert játszanak a University Unionban – aktivitások, amik őt nem érdekelték különösebben.
Különben is, ezek 5-6 évvel fiatalabb srácok voltak, természetszerűleg gyerekes megnyilvánulásokkal tele. Legjobban az irritálta, hogy mikor bulik folyományaként sikerült egy lányt ágyba keríteniük, utána első dolguk volt, hogy felsőosztálybeli angol dölyffel lepocskondiázzák és megalázzák. Úgy döntött, hogy legjobb volt a felületes egyetemi haverságot fenntartani.
Megismerte és átmenetileg kultiválta azt a pár idősebb magyar pacákot, akik már hosszabb ideje éltek Bristolban és angol feleségeik és gyerekeik voltak, de nem vonzotta, amit észlelt. Ezek nem jártak haza, nem keresték a magyar társaságot, angol barátokkal vették körül magukat és integrálódtak, de teljesen elfogadva nem voltak, mindig kicsit kapaszkodniuk kellett, és gyerekeik szégyellték a vastag akcentusukat. Egy másodosztályú életformába sodródtak.
Legjobban érezte magát a nemzetközi futballcsapat tagjainak a társaságában. A villámgyors eszű George Sakalis, aki kifigyelte a keresési periódusát, cukkolgatta a sikertelen próbálkozásai miatt. Azt is megkérdezte, hogy mi a magyar kifejezés az olyanokra, akik ki akarnak bújni a bőrükből, és jót nevetett a „kutyából nem lesz szalonna” fordításán.
Nemzetköziék összeadtak egy karácsonyi ajándékot jobbszélsőjük, a máltai hátterű, Bejrútból jövő, csak 1,52 méter magas Roger Mamou, vagyis Roro számára, aki apró csajok hiányában többször 13-14 éves kis iskolás lányokat cipelt ágyba, amiért Sakalis „Le Touquet”-nak csúfolta a francia miniszter után, aki lebukott kiskorúak korrumpálása miatt.
Egy olyan kütyürét vettek Rorónak, aminek a fémrészét az ajtókeret tetejére lehetett rögzíteni, a nyakra egy hozzáapplikált kötél végén lévő hurkot erősítve. Ezt fel lehetett úgy csavarni, hogy a felhasználó csak pipiskedve tudjon állni, és ha legalább egy órát töltött így rendszeresen, pár centit nőni tudott a gyártó állítása szerint. Roro, aki leszólta a kütyürét, titokban rendszeresen használta, és egy alkalommal olyan magasra csavarta, hogy több óráig nem bírt kiszabadulni, de szerencséjére Sakalis időben beállított és kiszabadította.
Az újévben éppen szó esett egy bristoli magyar összejövetelen, amit Cothamban, egy bed-and-breakfast-ben tartottak, aminek a már tollasodó Vér Béla volt a tulajdonosa, hogy 1860-ban kezdtek magyarok letelepedni a városban és hogy a magyar lakosság száma már 628, de különösebben ismertté vált tagja a magyar kolóniának még nem volt. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott január végén.
Bristolt már két és fél éve izgalomban tartotta szünet nélküli betöréseivel egy vakmerő rabló, aki olyan mérvű hírnévre tett szert, hogy tettei kivétel nélkül a helyi újság, a Bristol Evening Post – majd a Times – címlapján landoltak, vastag szedésben. A stílusa egyedi volt, a rendőrség pedig tehetetlen. Éjjel felmászott jómódú házak falán, és bekopogtatott egy ablakon. Ha nem volt reakció, leukoplaszttal körberagasztotta az ablakot, benyomta, behatolt a házba, és maradék nélkül elvitte az értékesebb, könnyen mozdítható tárgyakat.
Stílusa nyomán úgy hívták a lassan legendássá való alakot, aki fáma szerint csak a gazdagoktól rabolt, hogy a Tapper, vagyis a kopogtató. A tallózás az volt, hogy a titokzatos figura valami arisztokrata Raffles lehet, aki úgy érzi, hogy társadalmi igazságot szolgáltat egy féleszű indíttatás alapján, és nem a pénzért teszi.
Iván már két éve ügyködött, mint rendőrségi tolmács, amiért alkalmanként hat fontot – egész jó pénzt – fizettek pár óráért. Mikor szükség volt rá, az oberhé kivétel nélkül telefonált és érte jöttek, hogy bevigyék a copshop-ba, vagyis a zsaru üzletbe.
Ez alkalommal másképp történt. Hatan jöttek egyszerre, egy főfelügyelő vezetésével, előzetes hívás nélkül, ráadásul kora este. „Megvan a Tapper,” közölte izgatottan a szokásos kontaktusa, egy őrmester: „egy magyar cigány, akit a Horfield börtönbe megyünk vallatni.”
A rendőrkocsiban útközben a főfelügyelő elmondta, hogy a Tappert Hegedűs Jánosnak hívják és nem hajlandó angolul beszélni, pedig közismerten jól tudja a nyelvet. Utasította, hogy kemény tartást mutasson, mintha ő is rendőrtiszt lenne. Hogy a velük levő másik öt detektívvel úgy beszéljen, mint alantasokkal szokás. Hogy keményen kérdezze az ő szövegét fordítva, és ő is vallatni látsszon. „Gondolom, tudja, hogy ez egy különleges eset” mondta, „és minél többet akarunk megtudni a bűnözőről, amire a kezdeti stádiumban legnagyobb az esély.”
Hegedűs vérfagyasztó nyugalommal fogadta őket egy vallatószobában, ahol hátradőlve cigarettázott és az orrát piszkálta, a kibányászott terméket gyúrogatva. Még csak előzetesben volt, és így a saját ruhájában. A cigarettáit és gyújtóját nála hagyták, és általában élvezni látszott a helyzetét.
Iván bemutatta a rendőröket, akik közül hárman jegyzetblokkokat tettek maguk elé az asztalra, és nekifogtak a vallatásnak. Eddigre már Hegedűs rendes orrbányászatot vezetett be, mélyfúrással, és egy bubucot kint hagyott az asztalon, ott görgette, miközben egy másik gyűjtésébe is belefogott.
Iván pattogott agresszíven és keményen, Jean Gabin-t utánozva, de a cigány nem zavartatta magát, foghegyről válaszolgatott, és úgy félóra után ebből a változatlan buliból hirtelen azt mondta, a hangereje, tónusa és arckifejezése változtatása nélkül, hogy „vigyázz, Öcsi, a keménykedéssel, mert húslevest csinálunk a fejedből.”
Ezt nem fordította le Iván, és látta, hogy ezt Hegedűs elégedetten nyugtázza, de rászólt később, hogy “vigyázz, cigány és ne fenyegetőzz, mert még egyszer nem nyelem le a pimaszságot”. Ő erre megjegyezte, hogy „ezek az angol balfaszok azt hiszik, hogy meg tudnak törni, de erre semmi esély,” amit már fordított, de azt megint nem, mikor közölte, hogy több esze van a seggében, mint a hat angolnak a tikkadt kobakjában.
Majd hozzátette, hogy jobb lesz, ha Iván komolyan veszi a figyelmeztetését, mert olyan galerija van, hogy Iván prézlivagány haverjai sírva fakadnának, ha meglátnák. Közben a főfelügyelő elvetette a cigarettáit és a gyújtóját, de ez csöppet sem zavarta, sőt arra a kijelentésre sarkallta, hogy másnap majd aranyvégű Sobranie-t vásároltat benti embereivel.
Tény, hogy egyetlen olyan betörést se sikerült kiszedni belőle, amiről a rendőrök nem tudtak már, mert róluk árulkodó tárgyakat találtak az otthonában. Iván elgondolkozott, mikor elvezették. Alacsony volt, de erőteljes felépítésű, és olyan hosszú karjai voltak, hogy csaknem a földet söpörték.
Nagyjából olyan formája volt, mint otthon a Fradi pehelysúlyú ökölvívójának, a bivalyerős Erdei Jánosnak Makóról, akit János gazdaként ismert a bunyókedvelő fraternitás. A tetejébe legalább 70-75 kiló volt, tehát nagyváltó vagy középsúlyú, és csupa izom – nem olyan, akivel sötétben szeretne összeakadni egy józan eszű ellenfél.
További vallatási ceremónián is részt vett Iván, amelyek hasonlóképpen eredménytelenül végződtek, és a tárgyalás egyre inkább kitolódott, miközben a rendőrök próbálták összeállítani a Tapper bűnlajstromát. Ivánt foglalkoztatták a fenyegetései, és meglátogatta Bartmann Ervint, mindenki „Ernie”-jét Hotwellsben, hogy érdeklődjék Hegedűsről és bandájáról.
Ernie egy Erdélyből származó, magyarul, románul és németül tökéletesen beszélő sváb volt, a háborúban Volksbund tag és Waffen SS Sturmbahnführer, aki hadifogolyként került Angliába, maradt, angol lányt vett el, mikor elengedték, és mindenkit ismert Bristolban, különösen a hozzá hasonló, kőkemény fickókat. Ernie csak a torkára tette az ujját, mikor a kérdést feltette, jelezve, hogy egy torokmetélő galeriról beszélnek, akiknek a rossz oldalára kerülni nem volt egy jó ötlet.
„Ilyenek ellen a rendőrség nem tud megvédeni senkit,” mondta biztatóan, „és kerülni kell, hogy a Tapper megharagudjon. Nem éri meg a napi hat fontjaidért túlzottan nyomkodni, és különben is, úgysem lehet belőle semmit kisajtolni. Ezt már otthon püfölték a rendőrök, eredménytelenül, pedig ott azután nem vicceltek.”
A bűnlajstromot még bütykölgették, mikor Iván eladta a lelkét kilehelni készülő Lambrettát egy pénzes, de balfék elsőévesnek és vett egy ötéves, többé-kevésbé tűrhető formában lévő 850 cc-s, sötétzöld Austin Baby-t, ami keveset fogyasztott ugyan, de lassú volt, mint egy lótetű és pocsék volt az úttartása kanyarokban.
Vezetni nagyjából már megtanult a két árverésen vásárolt tragacson, de jogosítványa nem volt. Kérdéses volt, hogy át tudna-e menni egy normális autóvezetői vizsgán, így helyette úgy határozott, hogy megpróbál szerezni a Royal Automobile Clubtól egy nemzetközi jogosítványt.
Ezt normálisan valamilyen nemzeti jogosítvány felmutatására adták ki, de Iván belátogatott a bristoli RAC irodába, dél-afrikai akcentust utánozva azt állította, hogy elvesztette a jogosítványát, és elérte, hogy levizsgáztassák egy RAC nemzetközi vezetői igazolványért.
A vizsga jól ment, de a végén a rükverc kicsit izgalmasra sikerült. Egy szűk, kis utcába kellett behátrálnia kb. 15 méterről. Rendesen rálépett a gázra és nem kis sebességgel, némi mázlival, úgy hátrált be, hogy a jobbkormányos kocsi baloldala kb. 3 cm-re volt egy faltól. A vizsgabiztos azonnal kiszállt az Austinból, nem akarva testi épségét tovább kockáztatni, de Iván megkapta a hőn óhajtott jogosítványt.
Áprilisban kezdődött Tapper tárgyalása a felsőbb bíróság, a Queens Bench zászlaja alatti Quarter Sessions – vagyis negyedévi ülések – keretében, a Bristoltól tízegynéhány mérföldre levő, szomszédos Bathban. Hegedűst egy nagy nevű, briliáns londoni jogász képviselte, egy szintén közismert bristoli jogtanácsos cég irányítása mellett, és miután a Tapper még mindig nem volt hajlandó egyetlen szót sem lihegni angolul, három magyar diák is szerepelt mint tolmács, különböző érdekeket képviselve – Iván a vádét, Ágoston Gyuszi a védelemét és László Tomi a bíróságét.
A tárgyalás, amit országos érdeklődés követett, teljes sajtó és rádió képviseletet vonzott és egy hétig tartott. A vád és a rendőrség egy legalább ötéves ítéletre számított, miután 450 körüli betöréses lopás volt felsorakoztatva (TIC) a vádlott ellen. De általános meglepetésre a jogász ügyesen felépített védelme és főleg neve volt a nyerő, és Hegedűs mindössze másfél évet kapott.
A rendőrség és a vád képviselői, akik hatalmas mennyiségű munkát fektettek a hírhedt Tapper rács mögé juttatásába, azonnal teljes letargiába estek, „nincs igazság” és hasonló panaszos kiáltásokat hallatva, üléseikre visszaroskadva, bár a vád jogásza, parókáját letéve, egyből elindult a sarki pubba a védelem sztár jogászát követve, „mi jogi héják, tartsunk össze” alapon. A védelem többi tagja, és a Hegedűs család ünnepelt.
A Tapper maga egyetlen ugrással lent termett a bírósági porondon a két méterrel magasabban lévő vádlottak padjáról, és kezeit összekulcsolva a feje felett, mint egy nyertes bokszbajnok, elkiáltotta magát tiszta angolsággal: „thank you, your honour”. A bírónak köszönte meg a kedvező ítéletet, és tudta, mi az udvarias megszólítás.
A tolmácsok beszedték a nekik járó pár fontot, ami összeadva se tett ki többet, mint pár százalékát a napidíjnak, amit a védelem sztár jogásza keresett és így, közvetve, egy morzsáját annak, amit a Tapper összelopott. Ők szintén a sarki pubba mentek, mert „in vino veritas”…
Az egyetemi év végéhez közeledve a pénzes görög dinasztiából származó Sakalis kirándulást szervezett a nemzetközi focicsapat számára, viselve a költségeket. Land’s End-be látogattak el három kocsival, Anglia déli csücskében, Cornwall megyébe. Nagy hangulat volt az úton, és éjszakára – sok dilizés után – egy lakókocsi táborban találtak szállást.
Öten voltak Ivánnal, Sakalisszal és Roróval együtt egy nagy lakókocsiban – a három közül, amiket a csapat elfoglalt – és ebből ketten vittek nőket. George az állandó skót barátnőjét, az ápolonő Moragot, akire kizárólag úgy referált, hogy „a bába”, mert szülészetre specializált; Iván meg egy geológia diákot, bizonyos Sue Harris-t, akit Sakalistól örökölt és „Sussypuss”-nak becézett gonoszul, miután pussy vagy puss puncit és macskát is jelent.
Miután George megkefélte a bábát, szokása szerint elengedve magát, utasításokat osztogatva és hangosan hörögve, mint egy haldokló rozmár, Iván vágott be a Sussypuss-nak, aki minden lökésre hatalmas nyögésekkel és kiáltásokkal reagált, mintha egy gerendával böködték volna.
Ez felbőszítette a mély növésű, de asztalvállú máltai-libanoni Rorót, aki a Sussypuss minden megnyilvánulása után azt kiabálta furcsa akcentusával, hogy „animal”, ezzel Ivánra célozva, aki „Le Touquet”-t kiabált vissza… Másnap a huncut görög birkózó-meccset szervezett párbajként kettőjük között, amire mindenki piában fogadott. Ezt a libanoni nyerte 2-1-re.
A másodéves vizsgákon túljutva közepes eredménnyel, Iván egy bristoli mezőgazdasági kiállításon dolgozott egy hetet. Csével tervezett csavarogni ezen a nyáron, és együtt elmenni a római olimpiára, meg Görögországba is Sakalisékhoz. Csé előrement, és úgy volt, hogy Svájcban találkoznak a luganói Jugendherbergeben és Iván Austin Baby-jében utazgatnak össze-vissza. A nagyképű Csé igen szorgalmazta, hogy egy megbeszélt határidőig érjen oda a találkahelyre, mert tovább nem fog várni.
Iván Németországban benézett Heidelbergbe, pár napot töltve ott a Pokorni háztartásban, majd idejében nekivágott a svájci útnak, de sikerült egy kocsibalesetbe keverednie, mikor álmosan lesodródott az autópályáról.
Egy kanyarban bóbiskolva egyenesen hajtott, és bár az utolsó pillanat reflexével félrerántotta a kormányt, elkerülve, hogy egy fába rohanjon frontálisan, a fát azért megütötte, és a kocsi jobboldalát egyenesre húzta ki. Ezzel sikerült elérnie, hogy a jobbkormányos kocsi vezetőülés felőli oldalán az ajtót nem lehetett kinyitni és a jobboldali lámpáját is kinyírta, ami rövidesen hihetetlenül megnehezítette az életét.
A sérült kocsival sántított át a Brenner-hágón, zuhogó esőben úgy, hogy az ablaktörlő is bedöglött. Fél kézzel kormányozva vette a kanyarokat a kígyózó szerpentinen, és a másik kézzel kinyúlva az ablakot törölgette, míg a sötétben az egyetlen lámpával alig látott. Keserves út volt és Bellinzonába érkezve, fél nap késéssel, Csé helyett csak egy rövid levelet talált, hogy nem várt tovább.
Egy hegyoldalon sátrat vert, hogy kialudja a Brenner-hágó okozta fáradságot és utána tovább menjen Olaszországba, ahol olcsóbbnak ígérkezett a kocsijavítás. De hajnal felé kellemetlen meglepetés érte egy felhőszakadás formájában, ami valósággal lemosta a hegyoldalról.
Számolgatott, ahogy csuromvizesen lecaplatott a kocsihoz a cuccaival, és rájött, hogy nem maradna elég pénze az utazgatásra, ha kifizeti a javítást. Bevitte a kocsit egy helyi garázsba javításra, megtudta, hogy csak tíz nap múlva lesz kész és erre Brüsszelen keresztül visszastoppolt Angliába, közben órákon csinálva egy kis pénzt.