IX. Szicília, olimpia, kaszinó

Iván bement a Witches’ Cauldron kávéház-vendéglőbe ebédelni a Fellows Road-on, Swiss Cottage-ban, miután a brüsszeli órákat elpasszolta Londonban, és ott találva egykori Népsport riporter Tantó Dodót egy asztalnál, leült mellé kajálni és beszélgetni.

Jó tíz évvel idősebb, Dodó a Gábriel bagázshoz tartozó, magát lopott áruk eladásából fenntartó kisstílű csibész lett a londoni valóságban, aki filmrendezőként pózolt, rendszeresen látogatva vadiúj filmek délelőtti matinéit és a nagyobb sporteseményeket is.

A matinéken menő színészekkel és rendezőkkel együtt, egymásba karolva vagy kéz-a-vállon, fényképeztette magát, mintha puszipajtások lennének, és az ilyen képekkel rakta tele a lakása falait: és színész– vagy újságírónőket próbált összeszedni, és azokat rendezői sikereiről szóló nagy dumákkal vetkőztetni. Dodó mindenféle újságíró igazolványokat is nyomtatott. Egy mesevilágtól körülvéve élt.

Iván meghallgatta a kurrens kitalálmányait, majd megkérdezte egyenesben, hogy Gábriel Sanyi rendőrspicli-e és hogy használja-e a Home Office véleményezésre. Informáltságára büszkén Dodó mindkettőre igent mondott, és részletekkel is szolgált önként. Mikor erre Iván azt kérdezte, hallott-e arról, hogy őt véleményezte volna a Home Office-nak, Dodó ismét egy határozott igennel válaszolt és hozzátette, hogy Gábriel ilyenkor a Havannában ül.

Odasietett a Finchley Road földalatti állomás mögötti kávéházba, és az újságokat böngésző Gábriel mellé telepedett, aki – mint mindig szólóban – barátságosan fogadta. Rövid beszélgetés után Iván a lényegre tért.

– Sanyi, azt csiripelik a verebek, hogy te a HO-nak véleményt mondtál rólam. Igaz?

– Nézd, kérdezhetném, milyen verebek, de nem kérdezem. Ahol lószar van, ott veréb is van. Őszintén, mert miért ne beszélnék őszintén, igaz? De hozzá kell ehhez tennem, hogy csak mástól kapott véleményről kérték a kritikámat.

– No és ki volna az a más?

– Azt nem tudom, de azt hiszem hazai forrás.

– És mit mondott rólam az a mély torok?

– Azt, hogy ÁVÓ-s voltál otthon, és hogy információt gyűjtesz idejött menekültekről és küldöd haza. Ez persze nyilvánvaló hülyeség, hiszen te egy echte antikomcsi vagy, aki a témán soha nem is gondolkozott. Ezt mondtam is nekik. Erre ők, hogy talán csak ezt tetteted.

– De miért én?

– Valaki rád mutatott, aki fontos a szemükben. Olyasvalaki, aki háttért kifogásolt, tudva, hogy erre az angolok majd ráharapnak.

Gábriel még bizalmasan elmondta, hogy komoly bajban van, mert ő és Val ujjat húztak egy Párizs környéki nehézsúlyú lengyel-magyar arisztokrata galerivel, akik többször erőteljesebbek egy rakás fronton és nagyon sötét fellegek gyülekeznek a horizonton. Ezután elváltak. Volt köztük ellentét a közelmúltban. Nagyon különbözőek voltak, de magyarok.

Carisbrooke-be érve Iván megtudta, hogy Vicky ott járt, eladta a szobájukban levő tévét, majd két nap múlva hazament Box Hillbe és csak ősszel várható vissza. Chagan várta, hogy beszélhessen vele, és elmondta, hogy év vége előtt tovább fog állni, mert állást kapott az USA-ban.

Sakalisszal és Philip Singh-el találkozott az utcán külön-külön. És leült mindegyikkel egy kávét meginni. Sakalis mérgesen mesélte, hogy Cs. Kovács, akit alig ismer, beállított a családjához Kifissiába, és most ott vendégeskedik, hat hetet készül maradni, mikor ő csak azért hívta meg, mert Ivánt akarta megvendégelni és Csé, akit pofátlannak tart, éppen vele volt.

Philip nem tudta, mit is csináljon a nyarával, és hamar megegyeztek, hogy együtt csavarogják át a nyarat és elmennek a római olimpiára is. Iván összeszedett egy kis pénzt, Londonban olimpiai jegyeket vettek és stoppal meg vonattal ledöcögtek Bellinzonába. Ott összeszedték a megjavított kocsit, és továbbmentek vele Olaszországba.

Hegyvidéken hajtottak át Nápoly irányában, mikor megéheztek és egy kis vendéglőben bekajáltak. A számla pimaszul magas volt. Ezt nehezményezve fizetés nélkül elhajtottak, és rövid idő után azt észlelték, hogy a tulaj egy nagy, öreg Alfa Romeo batárban üldözi őket.

Az Austin Baby-t egy 850 cc-s motorbicikli hajtómű hajtotta, az Alfa Romeo-t egy 3,000 cc-s nagymotor, aminek ellenére a 100-120m távolság maradt a kettő között sokáig. De az üldözésbe idővel a Carabinieri is beleavatkozott, végül megfogták a menekülőket, akiknek ki kellett fizetni a számlát és egy bírságot is.

A menekülés közben ki is nyírtak az Austin motorját, úgyhogy az zajosan pörögve vitte őket tovább Nápoly felé. A nápolyi diákszállóban azután a dinamikus duó összeszedett két szőke, norvég egyetemista lányt, Björgöt és Karit, és négyesben mentek tovább az Austin Baby-vel Reggio di Calabria és Szicília irányába, arra készülve, hogy becsavarogják a szigetet.

Nem jutottak messzire. Úgy 50 km-re Nápolytól, közvetlenül Battipaglia után a motor kilehelte nemes lelkét, a kocsit betolták egy nagy, paradicsomot termelő kertgazdaságba, ahol paradicsom volt a sláger, ameddig a szem ellát, és ott bevették magunkat egy kövekből összerakott, üres csőszkunyhóba.

Már esteledett, és még nem dőlt el, hogy kié lesz a remek alakú, csinos Björg, és kinek marad a nagydarab debella, Kari. Iván helyzete nem volt előnyös, mert a fehér bőrű skandináv lányok azt szeretik, minél sötétebb egy pasas bőre, és bár Iván is rövid idő alatt sötét bőrű formációt vett fel nyaranta és ez már megtörtént ezen a nyáron, a kivételesen jóképű, fiatalabb Philip bőre több árnyalattal sötétebb volt.

Iván azonban gyorsabb volt, és némi pimaszsággal elkaparintotta Björgöt késlekedő társa orra elől, és már rajta volt zsákmányán, mire Philip és Kari nagy nehezen lepusztultak, és nagy sziszegések és jajkiáltások közepette kiderült, hogy a nagy norvég lány még szűz volt.

Csak 10 felé járhatott az idő, bár már sötét volt, amikor nagy mozgás volt hallható a kunyhó körül. Kinéztek, és hat olasz kan sorakozott ott sötét ruhákban, akik már korábban kiszúrták a szőke lányokat, és azért jöttek, hogy a kicsi, de flamós csapatot meghívják vacsorára.

Nagy öltözködés következett, és negyed óra múlva már egy jópofa olasz kisvendéglőben ültek, ahol jó élő zene is volt, és ettek pastát is, meg húsos főtálat és rendületlenül szlopálták a chiantit. Elmesélték, hogy probléma van a kocsival, és új olasz barátaik megnyugtatták őket, hogy másnap behúzzák majd egy helyi műhelybe. A két, 30 körüli cégtulajdonos meghívta őket Sorrentóba és Capri szigetére. Kicsit nyúlkáltak az olaszok az asztal alatt, de semmi durvaság nem történt. Hazaszállították őket.

Másnap hatalmas paradicsomzabálás volt reggelire veknivel, gorgonzola sajttal és olasz reggeli húsokkal, amiket még Nápolyban vettek, és jött a két olasz, hogy egy nagyon szép, vadiúj, sárga Daimler kupéval elvigyék őket Sorrentóba, ahol egy elegáns, drága vendéglőben megebédeltek.

Frutti de mare-t – tengeri finomságokat marinírozva – ettek előételnek, amit remek, tűzforró lasagna követett, majd lassú tűzön sütött szűzérmék, saltimbocca alla romana salátával, zabaglione és presszó kávé, meg jó sok bor következett. A zabaglione, ami egy cukrozott tojás sárgájával készített szuflé és feltehetően zabálni kifejezésünk eredete, különösen puffasztó volt, és mindezek után csak pihegni tudtak. Közben olaszaink szünet nélkül dolgozták a nőket, mintha hónapokig falhoz láncolva tartották és nyers hússal etették volna őket.

A kiadós ebéd után fürödtek egyet a túlzsúfolt tengerparton Capriban, ahol változatlan elánnal ostromolták viking nőstényeiket a fáradhatatlan Rómeók, és miközben Iván és Philip szétrobbanásig telekajálva lebegtek a vízben, a taljánok felől házassági ajánlatok és beígért amerikai utak szófoszlányai érték füleiket. Mindemellett a két olasz bájgúnár végig kedves maradt, soha nem billenve át bunkóságba vagy a legkisebb mértékben erőszakos magatartásba.

Philip és Iván apránként elsodródtak eredeti hozzáállásuktól, hogy baleknak nézzék, egymás közt gúnyolják és magukban kinevessék őket, és elfogadták, hogy a magatartás temperamentumuk és bizonyos fokig civilizáltságuk produktuma, ostrom két kisvárosi trubadúr részéről olasz stílusban.

Végül egy vad hajtás után a kanyargó, vékony tengerparti promenád úton, megálltak egy grotto elszigetelt strandján, ahol azt a játékot vezették be olasz javaslatra, hogy a lassan leereszkedő sötétedésben a brisztoliak a földön ülnek és a két arszlán a csajokkal körbejárja őket, úgy 10m távolságot tartva. Időnként kajabáltak, hogy ne aggódjanak véletlenül sem, hogy esetleg lelépnek szőke szépségeikkel.

Egy ilyen punciostromló maraton után még megpróbálták az atomtöltetű fiúk meghívni őket vacsorára, de a két belső pályás ezt a generozitást kapásból elutasította, és megbeszélték velük, hogy másnap reggel jöjjennek ismét, de akkor pontos beszámolóval arról, hogy mizujs a kocsival. Ezután betessékelték bőségesen előkészített hölgyeiket szerelmi barlangjukba, és learatták az olaszok kemény munkájának gyümölcsét.

Másnap azután kiderült, hogy mégse elveszett Ecet Janik. Először a kocsiról hoztak hírt, hogy Fiat gyűrűket és részeket használtak a motorjavításhoz, mivel Austin részek nem álltak rendelkezésre, majd a költségről hallottak, ami sokkal nagyobb volt, mint gondolták és csak fillérekkel hagyta volna őket, ha kifizetik a borsos számlát.

Rábeszélték a lányokat, hogy menjenek el Stefano – Björg ostromlója – ásványvíz palackozó üzemébe, ígérjék meg a két Rómeónak, hogy visszajönnek majd nélkülük a nyár folyamán, és próbálják meg kifizettetni velük a számlát a szerelőnél. Elég lelkesen vonultak el, hogy véghez vigyék a tervet, minden érvelés nélkül. Belátták, erős volt az esély arra, hogy a számla ügyében a lányoknak kefélni kell, de arra is rájöttek némi hezitálás után, hogy jó kapcsolatuk a lányokkal túléli ezt az eseményt.

Jó pár óra múlva jöttek vissza, a kocsival együtt, amit a garázsból az egyik alkalmazott hajtott, és azt mondták, hogy a fiúk üdvözletüket küldik, nem számítanak búcsúzkodásra, hanem arra, hogy ők majd visszajönnek. Így is lett, miután a szerelőt visszavitték a műhelybe, és egész éjjel is haladva másnap Reggióba értek, és onnan komppal áthajóztak Cataniába. Közben Björg nem szólt Ivánhoz egy teljes napig, aki így biztosra vette, hogy neki kellett kiegyenlítenie a számlát. Jut is, marad is, gondolta és nem firtatta, hogy mi történt.

Lassan hajtottak át Szicilián, hideg kajákat ettek, kivéve úgy háromnaponként egy látogatást valami olcsóbb kifőzdébe, és kint aludtak a Mautnerben, itt egy fűszál, ott egy fasz áll alapon, bár csereberélés nem volt.

A lányok intelligensek, olvasottak, jópofák voltak, jó magvas dumák folytak a kocsiban egyetemi életről, irodalomról, különböző szokásokról, és nem volt egyetlen unalmas pillanat sem.

Nagyon jó társaság jött össze. Philip pszichológiát tanult a bristoli egyetemen, Björg német irodalmat a berlini egyetemen, Kari zenész volt és az oslói konzervatórium alumnusa, Iván pedig közgazdász. Nem lehettek volna egymástól különbözőbbek, és az ilyen összeállítás nagyon szerencsés egy hosszabb, közös csavargás esetén.

Taorminában azonban, ahol egy parti háborús betonbunkerbe fészkelték be magunkat, kitört a balhé. Felváltva vásároltak be, és a lányokon volt a sor, hogy fizessenek, de hirtelen kijelentették, hogy ellopták a pénzüket. Ez nagyon valószínűtlennek tűnt, hiszen mindenütt együtt voltak, a kocsitól és így a cuccaiktól sem kalandoztak el.

Hol lehetett volna így tőlük bármit is ellopni? Hát sehogy és sehol, határozott a duó, azt saccolva, hogy a furfangos hölgyek biztos eldugták a stekójukat. Veszekedés kezdődött, és végül a világon mindent kipakoltak a kocsiból és a csomagjaikból a fűre, minden ruhát levettek és végigkutatták, de csak a bristoliak kis pénze volt meg. Ekkor már arra tippeltek, hogy valahol kint dugták el a pénzüket a lányok, és érzékelve az ebből következő vita egyre magasabb decibeljét, inkább egyszerűen otthagyták, mint hogy megkockáztassák, hogy megtalálják.

Nem beszéltek a norvégokhoz majdnem két napig, és amikor Björg éjjel próbált Ivánhoz közeledni, egyszerűen belerúgott a várt reakció helyett. Azután csak-csak összebékültek. Soha nem derült ki, hogy mi is történt igazán, de később Palermóban bementek a lányok a norvég követségre és kölcsönt vettek fel.

Közben Agrigentóban álltak meg, hogy megnézzék a halottak völgyét. Már nagyon vágytak meleg ételre, és így este leültek egy asztalhoz a parti promenádon, miután körülnézve észlelték, hogy rengeteg éhes kan pusztul a környéken, a közeliek mind az övéiket skubizzák és sehol egy másik csaj. Még nem jött senki, így egy kis sétára küldték a lányokat a promenádon végig, és amikor visszatértek, az asztalukat pillanatok alatt tömeg vette körül.

Mindenki meg akarta hívni őket, ismerkedni akart, de egy nagy lomha ürge mindenkit félresöpört és ledominált, és izgatottságtól akadozó hangon felajánlotta, hogy kifizeti a vacsorájukat, ha rendelnek, és a hoteljüket az éjjelre. Ez egy olyan ajánlat volt, amit nem lehetett visszautasítani.

Lasagnát rendeltek négyüknek és sebtiben befalták. A két fickó ott szobrozott az asztal mellett, és amikor meghívták őket, leültek és megkérdezték, hogy ennének-e még valamit. Rendeltek sült csirkét krumplival, lenyomták és a fickók pengettek. A kocsijukat otthagyták, ahol leparkolták, és a nagy ürge meg a mély növésű haverja előjöttek egy ősi Lamborghinivel, mind beültek és mentek lassan a promenádon, miközben egy vén szipirtyó tiltakozóan vartyogott valahonnan a háttérből.

Elvitték őket a beígért hotelbe. Amikor másnap előmásztak reggeli után, a gavallérok már ott vártak a hotel előtt, és elcipelték őket egy harmadik emeleti lakásba. Iván vécére ment, és mire előkerült, már mindenki eltűnt és bezárva találta magát. Kimászni nem lehetett.

Vagy három órával később jöttek vissza öten, és Philip elmesélte, hogy tőle is próbáltak megszabadulni, de résen volt. Mario, a nagy moloch, főzni kezdett, és egy órán belül egy hatalmas adag spaghetti napoletana gőzölgött az asztalon, amit hatan bevágtak, és megittak vagy három liter édes bort is.

Kint meleg volt, az ablakok nyitva voltak, és a négyesfogat ledöglött a nagy, dupla ágyra, a lányok középen, a fiúk a széleken. Az olaszok vándorló kezei alattuk és fölöttük próbálták elérni a női testrészeket, de a fekvők csapkodták a taljánok kezét.

Mario végül zabos lett, úgy félóra után, ettől az ebédutáni társasjátéktól, és kicsit keménykedett, de ez se volt nyerő ötlet. Nagy, tohonya tapír volt. Philip volt az egyetem bunyó kapitánya, de Iván se volt piskóta. Rövid csetepaté után helyreállt a nyugalom, kávét ittak, és elmentek megnézni a nagytemplomot. Eközben, ha valahol sikerült a lányokkal röviden beszélni, az olaszok házasságot ajánlottak és a csillagok lehozását ígérték.

Legközelebb Palermóban álltak meg, ahol a lányok követségi látogatása után jóformán azonnal megismerkedtek egy tetovált karakterrel, Salvatoréval, és briganti külsejű, de szívélyes barátaival, akik meghívták a kvartettet egy magaslati vacsorára. Egy öreg Lanciával mentek igen jó iramban hegyre fel, és Philip vette észre, hogy az ablakokat belülről puskagolyóhüvelyek szegélyezték dekorként, majd egy akasztón lógó kabát felé intett a fejével, aminek a belső zsebéből egy stukker agya kandikált ki.

„Maffia,” suttogta Philip, és ahogy tüzetesebben szemügyre vette Iván az evidenciát, bólintott, hogy igaza van, majd odafordult Salvatoréhoz és megkérdezte tőle: „ugye, ti maffiózók vagytok?” Ő elnevette magát: „miért, eddig nem tudtad? Azt hittem, hogy igen, és hogy a romantika kedvéért jöttök olyan készségesen. De nincs ok aggodalomra. Barátként hívtunk meg titeket, és nálunk ez garancia.”

Igazat beszélt. Remek kis hegyi vendéglőben találták magukat hamarosan, egy születésnapi bulin. Ahogy már megszokták, a nők miatt kapták a meghívást, fogdosták is őket, de nem erőszakoskodtak Az egyik palermói gitározott, és Reggio-ból hárman énekeltek, profi szinten.

Hatalmas köteg pénzeket húzogattak ki a fiúk zsebeikből imitt-amott, ez nyilván státusszimbólum lévén, és némi pénz gazdát cserélt. Régebbi ügyeket egyenlítettek ki. 6-7 csajt hoztak az újonnan jöttek, előkerült a zenekar is, és volt tánc is.

A nagyon jó hangulatú buli után elég későn indultak vissza Palermóba, ahol megköszönték Salvatorénak a meghívást, de ő még nem érezte úgy, hogy ideje befejezni a közös programot, és behúzta őket egy kis családi vendéglőbe, egy éjfél utáni pastára. Egyedül Salvatore volt velük ekkor már, a kabát alól kidudorodó, válltartóban viselt stukkerrel. Meghitt hangulatban, békésen kajáltak és viccelődtek, mikor egy csapat fegyveres carabinieri vette körül az asztalt, és elkezdték Salvatorét fenyegetni és a fejét lökdösni.

Philip és Iván hangosan kiabálva Salvatore segítségére siettek, és a lányok melléálltak és átöleltek a fejét, mire a rendőrök eltakarodtak. Salvatore pedig, úgy érezve, hogy tagja lett a csoportnak, váratlanul a hátsóülés közepére ült és kijelentette, hogy velük megy Londonba. Philip és Iván kiemelték a kocsiból és ülőhelyzetben az útra helyezték. Szomorúan integetett, ahogy elhajtottak.

Visszaérve a szigetről dél-Olaszországba, Nápoly és Róma felé haladva, Reggiótól kb. 100 km-re egy gyümölcsösben vertek fel tanyát. Kint hagyott cuccaikat gondosan elrejtették, mielőtt a közeli kisvárosba mentek kocsival hideg kaját vételezni.

Körülnézve a kisvárosban azt konstatálták, hogy el is kellett mindent jól rejteni, mivel az utca népe csupa sanda alak, kivétel nélkül köztörvényeseknek tűntek, akik mindent kapásból ellopnának, ami a kezük ügyébe kerül. A helyi templomba betérve azután hitetlenkedve észlelték, hogy a pap afféle Savonarolaként ostorozza, fenyegeti az igével a zsebtolvaj külsejű, tipikusan dél-olasz híveket, akik meghunyászkodva hallgatják, mintha kettőig se tudnának számolni.

Egy ilyen publikumhoz valóban kellhetett egy Mussolini, jegyezte meg Philip egy vita elindítását célozva meg. De nem volt vevő erre a megjegyzésre. Inkább azt gondolnám – mondta Björg – nem csoda, hogy Lombroso olasz. Itt egy óra alatt százával lehet látni Lombroso gonosztevő típusokat.

Nápoly után megálltak egy út menti bárban, ahol nagy motorbiciklis, robogós gyülekező volt. Ittak egy pohár bort, és meglepetésünkre a lányok azzal az ötlettel álltak elő, hogy elmennének motorozni egy kört. Hadd menjenek, ha akarnak, mondta Philip, és Iván rábólintott.

A lányok jó óra múlva kerültek vissza csak, Björg bevert orral, bőgve, és Kari is letargiás állapotban, és a két Rómeó, aki elvitte őket és nyilván erőszakkal megkefélte, egy-egy engesztelő pohár bort nyújtva közeledett a „cornuto” (felszarvazott), sértett felekhez. A Hell’s Angels (pokol angyalai) helyi változata érdeklődve szemlélte, mi lesz. Philip azonnal megtalálta a helyes reakciót. A pofájukba öntötte a bort, és ütni kezdett. Iván követte a jó példát. Az olaszok rendesek voltak, egy szó nélkül nézték, hogy püfölik a két delikvenst.

Róma alá érkezve hamar megtalálták a menekült magyar diákság által felállított olimpiai sátortábort, ahol Bristolból továbbküldött pesti levél várta Ivánt közölve, hogy egy volt osztálytárs meghalt egy kocsibalesetben.

Egy másik volt osztálytársa Ivánnak, Klestinszki Laci – vagyis Klesti – Zürichből bukkant fel a sátortáborban, elmesélte, hogy a szocdem Kétly Anna küldötteként funkcionál üres óráiban, és hogy meglátogatta Dékány Györgyit Hamburgban, meg is dugta és hogy szerelmes bele.

Eddig rendben voltak a dolgok Iván részéről, de mikor Björg körül kezdett zavaros politikai dumákkal kavarogni, hogy Nyugat-Berlinben tanulva átjárhatna Kelet-Berlinbe szocdem ideológiát terjeszteni, akkor már ideges lett és elküldte melegebb éghajlatra.

Kanadából jött párocska volt a szomszéd sátorban. Jóképű, de csendes, nyakát behúzó magyar srác, aki úgy törte össze kocsijukat Róma határában, hogy nem lehetett mást tenni, mint otthagyni az út mellett. Ronda, nagypofájú kanadai nősténye szüntelenül azt süvöltötte, hogy ott fogja hagyni. Végül Philip nem bírta tovább, és átment az égetni való boszorkányt cikizni, de a srác a védelmére kelt, és pechére leállt verekedni Philippel. Ahány ház, annyi szokás.

Az olimpia kezdetéig már csak két nap volt hátra, és kimentek fürdeni Castello Gondolfóba, ahol a pápa nyári rezidenciája van. Nem volt egy szerencsés ötlet, mert a kocsijukat feltörték, és az összes olimpiai jegyet ellopták.

A lányok már hazafelé készültek menni, és másnap el is indultak stoppal Norvégiába. Az út mellől integettek a fiúk, amíg a kocsi, amelyik felvette őket, el nem tűnt a kanyarban, és nehéz szívvel mentek vissza a táborba. Vége lett a legjobb nyári románcnak, amit valaha is remélhettek.

Jegyeik nem lévén, azt a trükköt vezették be, hogy a sportlétesítmények kapujához érve a hátuk mögé mutattak, mintha ott hoznák a jegyüket, és így átjutva az ellenőrökön rohantak, mint az őrültek. Kivétel nélkül mindenhová bejutottak, és Iván legjobban az ökölvívó Török „Béka” légsúlyú olimpiai aranyérmének örült.

Esténként sokszor üldögéltek a Via Veneto elegáns kávézó teraszain Tantó Dodóval, aki otthon volt Olaszországban is, mert a nővére egy gazdag római gyároshoz ment feleségül, és a városközpontban laktak. Dodó tele volt pénzzel, és fizetett, mint egy katonatiszt.

Fürödni egy városközeli tóba jártak, ahol Philip összeszedett két olasz csajt, olyan 26-27 éveseket, és a lényegesen jobbikat egy csónakba rakta, vadul elevezett vele, azt kiabálva, hogy „ezúttal nem adok esélyt neked,” és csak beavatás után hozta vissza. Ivánnak be kellett érnie a csúnyácska barátnővel, aki konzervatív is volt a tetejében, és nem lehetett rávenni, hogy levegye a bugyiját.

Mihelyt befejeződtek a játékok, északnak indultak, Nizza felé, ahol Sakalis rábeszélte nagybátyját, Basil Stefanidest, hogy lássa vendégül kettőjüket egy időre. De csak mindössze 200 kilométert haladhattak, mikor a második sebesség feladta a harcot, majd nem sokkal utána a harmadik, és egyesről négyesre kapcsolva döcögtek, ami nem tett jót a motornak. Ápolgatva hajtották a kocsit, üresben gurulva le lankákon, de haladtak valahogy.

Uncle Basil egy Konstantinápolyból származó görög volt, aki ott született, még mielőtt Isztambul lett a város neve a törökök terjeszkedése során az 1920-as években, és még mindig voltak ott bérházai George Sakalis szerint. Az igazi vagyonát viszont a háború alatt csinálta, fegyvercsempészéssel, és különben soha nem dolgozott egy huncut percet sem.

A családi történet szerint amikor Basil nagybácsi Angliába látogatott, a határbelépésnél egy nyomtatványt kellett kitöltenie. Az egyik kérdés „foglalkozása” volt, amitől teljesen felhördült, a vele utazóktól segítséget követelte, hogy mit írjon be. George ment a segítségére. „Háziúr,” suttogta.

Az ötvenes, kuprumfejű nagybácsi (George kifejezése) egy török nővel élt együtt saját, szép, kertes, emeletes házában, a Cote d’Azure legnagyobb és legdrágább városának a kellős közepén, és a látogatók az első emeleten kaptak egy nagy szobát a két semmittevő fia, a 24 éves Alexi és a 22 éves Yani szobáinak a szomszédságában.

A fiúk, akikkel kapcsolatban George gyűjtőneve a lesajnáló „törökök” volt, úgy tűnt, egyetlen dolog iránt érdeklődtek. A papa minden héten egy örömlány szolgálatainak a kifizetését vállalta fejenként, és a hét további részét a mustra töltötte ki, hogy melyik lesz a szerencsés.

A fejük fölötti fedél mellett a látogatók kaját is kaptak a Stefanides háztartásban, és mikor egy kocsiba beépíthető drága rádiómagnót sikerült szajrézniuk és eladniuk, elhatározták, hogy újonnan szerzett tőkéjükkel a helyi kaszinóban próbálják meg a szerencséjüket egy szimpla, a „chance egale” (egyenlő esély) piros-fekete változatára alapozott szisztémával.

Pirosra fogadtak, csak akkor lépve be a játékba, mikor egy asztalnál a fekete nyert háromszor egymás után. Ekkor 1, 3, 7, l5, 31 volt a rendszerük, vagyis ha az alapsummával vesztettek, akkor dupla + 1 összeget tettek fel a rulett következő rundjára, a pirosra. 12-szeres takarásra volt pénzük, aminek az elvesztése után még mindig maradt volna annyi rezervájuk, hogy valahogy hazaevickéljenek.

Nem volt egy világbajnok szisztéma. Sokkal jobbak vannak, de azok komolyabb játszótőkét igényelnek, és ez, adva kispályás mivoltukat, megtette. Sokszor zártak nyerő napot, és a második héten volt egy pont, ahol az indító összegüket megötszörözték.

De ahelyett, hogy ott kiléptek volna, tovább játszottak a bizsergő izgalom kedvéért, és a harmadik hét végén beütött a krach. A kezdeti három fekete után léptek be, a szabályt betartva, de 13-szor fekete következett, és a felhalmozott nyereséget, az alappénzüket és a gatyájukat is elvesztették. Eljött az idő a hazamenetelre, amit különben már az egyetemi évkezdet is sürgetett.

Uncle Basil adott egy kisebb összeget a hazaosonáshoz, de már akkor kezdtek gyengén állni, mikor Strasbourg közelében jártak, és nagy örömet okozott, mikor egy nyulat elütöttek, úgy-ahogy megnyúzták, széttrancsírozták, és nyílt tűz fölött, hevenyészett nyársakon megsütötték. Még volt szőr a darabokon helyenként, és hiába kormozták feketére a húst, kaja előtt lekaparva, az részben nyers maradt. Friss kenyérrel ették, de annyi biztos, hogy nem volt egy fejedelmi lakoma.

Újabb spórolási akcióként, egy már a német határhoz közeli francia töltőállomásról leléptek fizetés nélkül, azt remélve, hogy túllesznek a határon, mire a bamba hatóságok felocsúdnak, de tévedtek. A határon megfogták őket, és egy napot egy határcellában töltöttek a tankolás kifizetése ellenére, mert a sötétbőrű Philipet egy ideig potenciális algériai terroristának nézték.

Eldöcögtek Angliába a rossz sebességváltóval, de Maidstone-nál teljesen bedöglött az Austin Baby. Berakták egy műhelybe a kocsit javításra, és elstoppoltak Londonig.

Ott Philip édesapja, aki az Indiai Nemzeti Turista Iroda (INTI) igazgatója volt, elvitte őket a legmenőbb londoni indiai vendéglőbe a Regent Streeten, a Piccadilly Circus közvetlen közelében, amit Verasvamy-nak hívtak, de az angolok szerették ezt lekicsinylőleg „very slimy”-ként (nagyon nyálas) kiejteni.

A magyarok imádták a jó erős, fűszerezett indiai kosztot, és általában indiait választották, ha idegen – nem magyar – kajára vágytak. De ez a vendéglő valóban kivételes, és nemcsak méregdrága, hanem egyszerűen szuper is volt, különösen, hogy papa Singh vette kézbe a rendelést, aki valóban ismerte az egész rendelkezésre álló választékot, és olyasmik kerültek az asztalra, amikről addig Iván nem is hallott.

Bristolba visszaérve egyetlen nappal az évkezdet előtt, néhány gyökeres változás várta Ivánt. Először hallotta, hogy Vicky végleg elment Carisbrooke-ból. Rogerrel, egy elsőosztályú futballistával költözött össze, aki már el is jegyezte.

Csé, aki már befejezte az egyetemi kurzusát, szintén elment. Londonba költözött, ahol a BBC magyar osztályának a sportriportere lett, és egy Zsebibabának becézett magyar lányt vett feleségül. Chagan pár héten belül készült továbbállni, és az új munkaadója már talált neki egy lakást Phoenix-ben.

Ivánnak még sikerült megegyeznie egy bristoli szervíztulajdonossal, Cliffel, hogy elvontatja az Austin Baby-t Maidstone-ból, kifizeti a tárolási költséget és ingyen kölcsönad neki egy dupla tárcsafékes Borgward Isabellát azon az alapon, hogy minden negyedévben legalább egy tisztesebb balesetet rendez meg úgy, hogy gyorsan hajt, majd hirtelen rááll a fékre, és úgy rendezi a dolgokat, hogy mindkét kocsi – vagyis a hátulról megütött Isabella és azé, aki belerohant – hozzá kerül javításra. Ezzel kb. 250-300 fontos bevételre számított alkalmanként, ideálisan biztosítói kifizetéssel.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .