Angela azt mondta otthon, hogy egy barátnőhöz megy látogatóba egy hétre, megjött idejében és január 3-án délelőtt már indultak is Carisbrooke-ból Kidderminsterbe, ahol Géza remek galuskás paprikáscsirkével várta őket ebédre és Laci előhozta az utazótáskát az eladandó javakkal.
Átadás előtt azonban vita kerekedett az árakról és a komisszióról. Iván kötötte az ebet a karóhoz, hogy az árak messze túl magasak, és le kell őket szállítani legalább 30%-al, és hogy ő 20% részesedés alatt nem vállalja a megbízatást. Laci elmondta, hogy ők is csak 20%-ot kapnak és Zalatnai, aki nagyon mohó, nem hajlandó csökkenteni az árakat.
Végül, hosszú alkudozás után, Laci felhívta Zalatnait, aki nagy nehezen engedett egy keveset és megállapodás született. El lett fogadva, hogy Iván odaadta a bundát – ami épp passzolt – Angelának, hogy az árak lemenjenek 10%-al és a komisszió 15% legyen. További árleszállítás viszont nincs. Amit nem lehet 15%-al kevesebbért eladni, mint az eredeti árlista, azt vissza kell hozni.
A következő állomás a Park Lane-re merőleges Green Street volt az elegáns Mayfair körzetében, ahol Ivánnak három barátja lakott egy kétszintes egységben. Újvárosi Laló – aki már végzett angol irodalom szakon Cambridge-ben – volt a tölgyfa panellel borított földszinti szobában és két angol, a London School of Economics várostervezői fakultásán végzett Jim Sellers és a munkanélküli Richard Robertson – másnevén Dicko – laktak két szobában, az alagsori kazamatákban már másfél éve.
Iván sokszor megszállt náluk, ha Londonban maradt, és anno a lakás eredeti bebútorozásában is részt vett, amikor csak egy méter láthatóság mellett „borsóleves” ködben meglovasítottak két asztalt és öt széket egy közeli olasz vendéglő elől.
Dicko, aki egy iskolázatlan yobo (bunkó) volt Wembley-ből, véletlenül került az illusztris társaságba mint lakótárs, mikor Lalónak egy évfolyamtársa visszalépett. Furán is öltözködött, és összességében úgy nézett ki, mint egy madárijesztő. De jószívű volt és egy hűséges barát, így hamarosan mindenki megszerette.
Dickóval a hátsóülésen Doverbe hajtott Iván a Borgwarddal, és onnan komppal áthajóztak Calais-ba. Ott, kiakadva attól, hogy csupa idegen volt a kocsi körül és az egész parton, Dicko teljesen elvesztette az eszét, lecsavarta a hátsó ablakot, kihajolt és torkaszakadtából azt üvöltözte, hogy „frogs”, ti mind békák vagytok, a franciák békacomb evő szokására utalva. Már attól tartva, hogy kitör a lázadás és letámadják a kocsit, Ivánnak úgy kellett Wembley franciaellenes szülöttjét berángatni, mialatt a civilizált, ravasz kis Angela gyöngyözve kacagott.
Mindössze az ezüst étkészletet sikerült elpasszolni 100 fontért Calaisban, Ostendében és Brugge-ben egy nap alatt az Ostende-i Auberge de la Jeunesse-ben töltött éjszaka után. Főtt tengeri kagylót reggeliztek erős, pikáns szósszal egy ostende-i parti bisztróban. Dicko már ezt is fanyalogva csipegette, és csak akkor nyugodott meg, mikor Iván egy nagy tányér chipset – hasábburgonyát – rendelt neki.
Este azonban, mint Ádám Dezső brüsszeli úriszabó vendégei, a két következő napra jó fokhagymás pacalt kaptak vacsorára, Dicko szeme már fennakadt. Teljesen szagtalan, gondosan marinált pacal gőzölgött előttük párolt rizibizivel, de Dicko kiguvadt szemekkel csak annyit tudott suttogni, hogy – belek.
Azonban az izmoktól dagadó Dezső, egy ex-középsúlyú bokszoló Balassagyarmatról, hatalmasat vágott a hátára „zabálj, angol” felkiáltással, és két púpozott tányérral tömött belé.
Angela is kissé sápadt arccal eszegetett, lassan és keveset, mint egy frissen kalitkázott madár, de megjegyzést nem tett, miután Iván – aki alig tudta visszafojtani a kitörni akaró röhögést – a lábát rugdalta az asztal alatt, tudva, hogy az angolok utálják a tripe-ot és a fokhagymát, alsórendű francia konyhai herkentyűknek tartva mindkettőt.
Másnap Dicko sűrű bocsánatkérések között közölte, hogy rossz a gyomra, nem érzi jól magát és haza akar menni, mire Iván kivitte a Gare du Nord állomásra, és Dicko vasparipával elpöfögött ködös Albion irányában. Iván inkább a stoppolásra szerette volna rábeszélni, de ahhoz nem volt kedve a finnyás angol bugrisnak.
Brüsszelben Iván eladta a Leicát a telephoto lencsével és két arany ketyerét Dezső segítségével 230 fontért összesen, és további 10-napos csatangolás után Louvainben, Liegeben, Achenben, Kölnben, Düsseldorfban és Amsterdamban csak hat további arany ékszert sikerült elpasszolni 130 fontért.
A kényelmes, mutatós, keveset fogyasztó Borgward Isabella úgy suhant az európai utakon 1,500 köbcentis motorjával, mint egy álom. Remek kocsinak bizonyult, ami nem is volt csoda tekintve, hogy Borgward, a német tervező mérnök, olyan sokat fektetett kutatásba és fejlesztésbe új cége két modelljének, az Izabellának és a kisebb Arabellának a tökéletesítésébe, hogy a cég a csőd szélén tántorgott a sajtó szerint.
A 450 font összbevételből azonban 180 elment szállodákra, kajára, kávékra és benzinre, az így megmaradt 270 fontot meg Iván Brüsszelben órákba fektette, amiket a visszaúton Angela bugyijába és melltartója alá rejtettek az angol vám elől.
Doverben még úgy engedték át a kettőst a Borgwardban a bevándorlási ellenőrzésen, mint más érkezőket, de a vámterületen a kocsit külön barakkba irányították, és azonnal a vetkőztetőbe vitték Ivánt és Angelát, miközben a kocsit egy rájuk váró csapat kezdte kipakolni és szétszedni.
Angela még az út előtt barátoknak elmesélte Avonmouth-ban, hogyan jutott útlevélhez és miért megy Ivánnal a kontinensre, akik közül egy mószerolt a szülőknek, azok pedig tétovázás nélkül feljelentést tettek, bűnügyi eljárást kérve Iván ellen ügyvédjükön keresztül okirat hamisításért, egy kiskorú korrumpálásáért és orgazdaságért. Nagyon aggódtak a garázstulajdonos szülők, hogy ártatlan, könnyen befolyásolható gyermeküket az idegen férfi megrontja és kemény fellépésre határozták el magukat.
Ivánt és Angelát külön cellában tartották és külön vallatták egy napig a vámosok és a Scotland Yard, de kétszer is összetalálkoztak, amikor Angela bocsánatot kért Ivántól azért, hogy meggondolatlanul beszámolt terveikről és a szülei keménykedő magatartásáért, amire Iván azzal válaszolt, hogy az egész balszerencse volt, nem több.
Különben Angela vallatás alatt védte Ivánt, azt bizonygatta, hogy biztosítási csalás történt és szó sem volt orgazdaságról, és hogy ő csak az órákat dugta el, semmilyen más illegális tevékenységben nem vett részt. Hozzátette, hogy őt szexuálisan nem lehetett korrumpálni, mert már három éve rendszeres nemi életet él, és hogy végül is az ő szempontjából csak annyi történt, hogy Iván, aki mindig nagyon rendes volt vele, egy nagyon kellemes utazásra vitte. A bundát elvették tőle.
A vámosok elkobozták az órákat, Ivánt 200 font bírságra ítélték, amit kifizetett, míg Angelát felmentették, mint kiskorút. Így el is engedték, majd az apja jött és elvitte. Ivánt a Yard központjába vitték London Victoria kerületében további vallatásra. Arra akarták rávenni, hogy adja meg a kidderminsteri páros nevét, meg az orvos házaspárét, amiket Angela nem tudott, és vallja be, hogy részt vett a kidderminsteriekkel a rablás kitervezésében.
Ehelyett Iván elmondta az egész történetet részletesen, hangsúlyozva, hogy a kidderminsteriek szerepe kizárólag mellékszerep volt, de csak Zalatnai és Dr. Wittington nevét adta meg, említve, nem hiszi, hogy vádat akarnának majd emelni az orvosprofesszornő ellen.
Az érdeklődés lanyhult Iván irányában, aki félt, hogy a kaland az egyetemi helyébe kerülhet mindössze hat hónappal a végső vizsgái előtt, de már csak még egy napig tartották fogva, amíg csekkolgattak. Utána szabadon bocsátották, és a Borgwardot a Yard udvarán kapta vissza. Az utazótáskát és a benne lévő cikkeket lefoglalták. A tiszt, aki kiengedte a cellából, úgy búcsúzott, hogy „hamarosan viszontlátásra”, és Iván azt válaszolta, hogy „szabad földön, szabadlábon”.
Egyenesen Bristolba hajtott, és Carisbrooke-ból felhívta Lacit Kidderminsterben és schlagwortokban elmondta, mi történt, amire a válasz az volt, hogy ne kommunikáljanak pár hónapot. Utána aludt egy sort, átnézte a postáját, tévézett, majd sötétedéskor behajtott a városba, beült a Baliba és megevett egy Spagetti Milanese-t. Péntek volt és azt remélte, hogy kap egy party meghívást.
Ekkor került látókörébe Miller rendőrőrmester, egykori kontaktusa tolmács ügyekben, és az asztala előtt megállva jó hangosan bejelentette, hogy mindenki hallja: „letartóztatom”. Egy másik CID tiszttel volt, és beültek a rendőr kocsiba, nyilván, hogy a központi rendőrállomásra vigyék. Miller ráparancsolt: „vegye le a cipőjét”. Azt hitte, nem hall jól. Az őrmesterhez fordult: „Nem büdös a lábam, mint neked, de baszok levenni. Mi van? Meg akarsz ijeszteni? Azt hiszed, hogy én vagyok Attila, a kegyetlen hun?” Az őrmester csak mogorván nézett.
A copshop bejáratánál összeakadt a kis csoport PC (police constable – közrendőr) Bob Ringgel, aki szinte állandó résztvevője volt a buliknak Carisbrooke-ban, és most időszerűnek látta, hogy beszóljon, foghegyről:
– Hónapok óta figyeltünk, te külföldi csibész, és most megvagy. Nem becsülted meg magad, pedig ez az ország otthont ajánlott neked.
Iván ámulva észlelte, milyen ellenségesen viszonyulnak hozzá olyan helyiek, akiket többé-kevésbé barátoknak tekintett, és hogy ennyire rosszul ítélte meg soknak az igazi véleményét róla. Kapásból visszavágott:
– Ezentúl nincs helyed a partijaimon, és kirúglak, ha észreveszem, hogy beslisszoltál. Menjél bulizni a szagos harisnyásoknál a teraszos házakban. Odavaló vagy.
Leadminisztrálták, és bezárták egy alagsori cellába, mint mikor a benzincsapolással elkapták. Már kezdem megszokni, mondta magának, és végig feküdt a kemény fapriccsen. Nem értette, mi folyik. Miért kezelik úgy, mintha a bristoli alvilág hercege, Mr. Big lenne.
Hamarosan megjelent a cellaajtó rácsos részénél detektívfelügyelő Brian Theobald, egy másik régi ismerős, mind a tolmácsolás, mind a Carisbrooke-i partik vonatkozásában, és ő se állta meg pökhendi megjegyzések nélkül:
– Végre lebuktál. Sokan figyeltük minden mozdulatodat már hosszú ideje abban a drága lakásban, ami végleg nem a hozzád hasonló idegen jöttmenteknek való.
Iván megrázta a fejét.
– Brian, tőled ilyen zsánerű szöveget végleg nem vártam volna. El nem tudtam volna képzelni, hogy idegengyűlölő vagy. De most már belátom, hogy ez egy osztály dolog. Ti, munkásosztálybeli, tanulatlan zsaruk mindenáron felsőbbrendűnek akarjátok érezni magatokat egy tanult külföldinél, és csak úgy csöpög belőletek az osztályirigység. Azonban nem hiszem, hogy sok öröm vár rád. Nem csináltam semmi különöset.
Ezzel visszafeküdt a priccsre, jelezve, hogy az audiencia befejeződött, és hosszasan elgondolkozott, hogy miről is lehet szó. Tényleg ennyire ellene lennének? Vagy inkább gyengíteni akarnák az önbizalmát, előkészíteni egy fontosnak tartott vallatásra?
Az utóbbi látszott valószínűnek. De miért tartják itt vád nélkül, miért nem említik legalább, hogy mivel akarják vádolni? Nem vitás, ez része lehet a puhításnak. De lehet, hogy maguk se tudják eldönteni.
Mindegy, határozta el, nem érdemes a témán tanakodni, hiszen nyilván ezt akarják. Meglepetésre készülnek, és van idejük. Egy normális hétköznapon 24 órán belül vádat kell emelni az angol törvények szerint, vagy elengedni a delikvenst. De péntek van, és ilyenkor vasárnap éjfélig halaszthatják a vádemelést. Szóval csak semmi türelmetlenkedés és nyugi. Az övék a következő húzás, amit ki kell várni anélkül, hogy túlzott tallózással elvárásokat képezzen, minden megjegyzésnek fontosságot tulajdonítson és egy izgatott analizáló ciklusba lovalja bele magát.
A kaja tűrhető volt, jól aludt és másnap, mikor a reggelit beadták a cellavájaton lévő etető ablakon át, olvasnivalót kért. A könyv, amit kapott, egy tűrhető ponyva volt, és azontúl olvasással foglalta el magát. Több rendőr még odajött, hogy felizgassa provokatív megjegyzésekkel, de nem reagált, csak fingott egyet mikor tudott és legyintett. A vécé és a mosdó ott volt a cella sarkában, és csak kajára volt szüksége kívülről, ami jött meghatározott időpontokban.
Szombat és vasárnap közti hajnalban jöttek érte négy előtt. Mélyen aludt éppen, mikor kinyitották a cellaajtót, és egy percet kért, hogy vizelhessen és megmosdjon egy kicsit, majd négyen vették körül és vitték, mint egy győzelmi zászlót, egy emelettel feljebb, a nagyszobába, ahol – elégedetten vette tudomásul – több mint harmincan voltak jelen. Ez egy nagyszabású, hatásvadász akció volt.
Az állomásvezető altisztje, törzsőrmester Summerfield állt az íróasztalnál, előtte egy keményfedelű nyomozati jegyzék befűzhető lapokkal, középen kinyitva, amit teátrálisan becsapott és stentori hangon közölte, hogy „Iván, ez az út vége. Megfogtunk, te kommunista kém.”
Ezzel fényképeket raktak elé azonosításra, és a háttérben észrevett két Home Office detektívet, akik vallatták egyszer. Megnézte a képeket, majd lassan hangosan kuncogni és apránként hahotázni kezdett, miközben a földön ült, a homlokára mutogatott jelezve, hogy dilisek a zsaruk, és a könnyei csorogtak. A nagy rendőrgyülekezet megrökönyödve nézte, és végül Summerfield agresszívan érdeklődött, hogy mi olyan vicces, vagy talán megbolondultál?
Iván visszanyerte komolyságát, és közölte, hogy a vád nevetséges és az azonosításra elérakott fényképek George Sakalis medikus, Philip Singh pszichiáter és egyéb egyetemi hallgatókat ábrázolnak, ami nem tudja elképzelni, hogy mit bizonyíthat. Hozzátette, még senki sem állította azt, hogy kémek rejtőznének a bristoli egyetem alumnusainak a sorai között.
„De ezek mind külföldiek…ez egy külföldiek kémszövetkezete”, jegyezte meg kemény hangon Summerfield törzsőrmester, és többek arcán tükröződött, hogy ez elég kell legyen a vádemeléshez. De Iván csak legyintett és azt a tanácsot adta a törzsnek, hogy ne próbáljon meg a fényképek alapján vádat emelni, mert ez perekhez vezetne, aminek az elvesztése után Bristol város még tíz év után is fizethetne.
Erre többen üvöltözni kezdtek, hogy valljon az összefüggéstelenül hazudozás helyett. További tíz percig lökdösték, ordítoztak vele, és gyors kérdésekkel bombázták, amikre csak monoszillabusokkal tudott válaszolni.
A kimerítő vallatás reggel nyolcig tartott kettes/hármas csoportok által, míg a többiek a taktikát beszélték meg. A fényképek kérdése lekerült az agendáról, de minden létező vádtémáról szó esett, még a benzinlopásról is. Iván egyetlen vádpontot ismert el, az okirat hamisítást.
A vádiratot, számtalan rendőri megbeszélés és változtatás után, csak vasárnap estére fejezték be úgy, hogy még mindig több feltételes és törölhető pontot tartalmazott, és Ivánt legközelebb – és utoljára – vasárnap este 11-kor vezették elő, hogy aláírja. Akkorra éppen befejezte a könyvet.
Iván ekkor kezdett el izgulni, és másnap már egy kicsit agonizált, mielőtt a magisztrális törvényszékre vitték volna ítélethozatalra. Világos volt, hogy ha börtönbüntetést kap, még ha egész rövidet is, akkor az egyetemi diplomának annyi. Miután már priusza volt és megbírságolták, törvényszékileg, a börtönbüntetésre 50%-nál nagyobb volt az esélye.
Ezt a rendőrök is tudták, és ezzel ijesztgették a reggel folyamán, amit látszólag nyugodtan és kommentár nélkül fogadott. Sőt, mikor már ott volt a vádlottak padján, Summerfield őrmester, aki mellette állt is ezzel a valószínű lehetőséggel traktálta a szája sarkából, és gúnyosan figyelte a hatást.
Iván azonban bíztató jelnek találta, hogy két hölgy töltötte be a magiszterek szerepét, és a bíró Mike Snowdon volt, egy negyven körüli, nős, elhízott hippi, házipástétomok és gyümölcsborok készítője, aki időnként gitáresteket rendezett pincéjében és akit jól ismert személyesen.
A vád képviselője, egy rendőr főfelügyelő, bejelentette a négypontos vádat. Ez útlevél hamisítása, kiskorú korrumpálása, orgazdaság és államellenes tevékenység gyanúja volt, részben Scotland Yard és Home Office nyomozásra alapozva, és három bristoli rendőrtiszt tartott nyomozati beszámolót, többek közt említve az SC és HO jelentések kivonatait és a vádlott bírságolását benzinlopás miatt. A vád a vádlott vizsgálati fogságba helyezését kérte további nyomozás érdekében.
A bíró bekérte és átnézte az SC és HO kivonatokat, röviden konferált a magiszterekkel és ítéletet hirdetett. Berényit egy ígéretes intellektuelként jellemezte, aki a keresztútnál áll egy idegen országban. Ivánt mindössze 20 fontra bírságolta meg.
Iván Summerfieldhez fordult és kérte, hogy gratuláljon neki. A törzsőrmester erre nem válaszolt, de a dühtől falfehéren azt ismételgette, hogy „nincs igazság”. A rendőrök fejüket rázva, és lelombozódva, csoportosan távoztak a teremből, Iván pedig szabadon távozhatott.
Kocsikulcsát visszakapta a letartóztatáskor nála talált pénzzel és személyes cikkekkel együtt, amiket őrizetbe vettek. Kocsiját megtalálta a központi rendőrállomás közelében az utcán, ahová kitolták az állomás udvarából, és egyből a Manhattanbe ment, ahol nagy banzájt rendeztek László Tomival és a haverokkal, és tisztesen berúgott.
Csak késő este került haza Carisbrooke-ba, ahol egy levél várta Angelától, aki nagyon jól rajzolt. Őrült rajzok takarták a boríték hátát, amelyek mindegyike egy álarcos zsiványt ábrázolt, amint kerítéseken mászik át és házakba be, láncokban viszik a zsaruk, stb. Nem találta viccesnek első, de röhögni kezdett második ránézésre. Várhatóan, a levél maga kevésbé volt érdekes. Azt írta, hogy Ivánt egy kedves fickónak ismerte meg, és hogy köszöni az utazást, ami egy életre szóló tapasztalat volt számára, de a családja nagyon zabos és jobb, ha hagyják a kapcsolatot egy jó ideig.
Iván belátta, hogy teljesen igaza van, úgy érezte, kicsit elege is lett Angelából a krumpli orrával és hosszú állával, de kellemesen gondolt vissza a kis vízszintes művészre, mint egy kedves kis személyre, akinél túl fiatal korára tekintettel kellett volna lennie. Ezek után kidobta a borítékot levelestől.
A Bristol Evening Post-ban megint volt egy rövid említés róla, vagyis legutóbbi kalandjáról, ahol ez alkalommal korrektül írták a nevét, és attól felt, hogy ez fegyelmi eljárást vonhat maga után a dékáni testülettől, de az egyetemen csend uralkodott. Látszólag észre se vették, hogy létezik és egyik balhét csinálja a másik után.
Látni és láttatni volt a fő feladat az egyetemen, ennél a pontnál Iván döntött, és minden előadásra bejárt, látványos szorgalommal jegyzetelt, a tutorialokon mindenhez hozzászólt. A legunalmasabb közgáz könyveken is hangyaszorgalommal rágta át magát.
Egy szombat délben pedig egyedül felment egy magaslatra, a Suspension Bridge felett és ott ült órákig bámulva le az Avon folyóra. Élvezte a kivételes panorámát és végigszalad gondoltban a közelmúlt eseményein. Közben megfogadta, hogy a tanév hátralévő négy és fél hónapjában óvatos lesz és meggondolt, és még a legkisebb balhénak az árnyát is gondosan kerülni fogja.
A lakásban Balogh buzinak elege lett a kiközösítésből és elköltözött Asztalos szabó házába, és a két másik szoba is új lakóra várt, miután Chagan már elment Amerikába és a tornász Ormay Csaba is hirtelen bejelentette, hogy költözik a Sport Akadémia közelségébe Loughborough-ba, ahol tanársegédi állást kapott.
Három lány jött a helyükre Auntie Mabel vokális helyeslését kiváltva, akik közül Manhattan főnök Mike Goodenough jó ismerőse, Valerie, egy 27 éves angoltanárnő került Balogh szobájába és bizonyult a legkedvesebbnek. Val egy intelligens, csendes lány volt, jó alakú és mérsékelten csinos, akinek Mike-kal volt egy hosszútávú viszonya, inkább barátság, mint egy esetleges összeköltözés vagy házasság előzménye.
Egy perspektíva nélküli viszony volt, és Val úgy is kezelte, nyitva tartva magát időnkénti szexuális kalandok számára. Így mikor Ivánnal nagyon elmélyedt beszélgetésbe került egy este, váratlanul megjegyezte, hogy majd szól neki, ha züllött hangulat keríti hatalmába, amit a háziúr képtelen volt bókként kategorizálni. Be is kopogtatott Ivánhoz azután egy nap, meghívta egy italra a szobájába, és hirtelen levetkőzött, az ágyra feküdt és invitálta, hogy csatlakozzon hozzá.
Volt azután egy olyan alkalom is, mikor Ivánnak nem volt kedve Val éjfél utáni züllött hangulatát kiszolgálni, és elvitte Sakalishoz, aki már aludt. De felébresztve azonnal felmérte a helyzetet és csak kinyúlt és ajtaján belülre húzta a lányt.
Egy másik lány Sandra volt, csak 22, aki a Manhattanben takarított egy ideig és így szintén a Goodenough kapcsolat produktuma volt. Róla Mike azt mondta, hogy olyan, mintha valaki félrehajtja egy bokor ágát a réten és egy büdös gombát talál. Ez nem volt igazságtalan leírás, mint ez hamarosan világossá vált. Sandra önzőnek bizonyult és szívességre vagy élvezhető beszélgetésre képtelennek. De rendet csinált maga után és a lakbért fizette, és az elég volt.
A harmadik egy mindenkit lenéző, arisztokratikus 21 éves volt Cambridge-ből, Evelyn, aki a legszükségesebb, legalapvetőbb kommunikációtól eltekintve senkivel se létesített kapcsolatot a lakásban, de tiszta volt, udvarias és hetenként fizetett.
Iván kifejezetten örült neki, hogy két szoba lakója is izoláltan élt, és nem keveredett a többiekkel. Ez beleillett a képbe egy utolsóéves, idejét kihasználni akaró végzős szempontjából, véleménye szerint legalábbis.
A vámbüntetését kifizette, ellenérzésekkel teli ugyan, de a Borgward Isabellával a második balesetet is megrendezte és az egyetemen eltöltött időtől eltekintve jóformán ki se mozdult Carisbrooke-ból, tanulással töltve minden idejét. Nőkre nem pazarolt időt, TV-t nem nézett és se a Manhattanbe, se a Baliba nem járt be.
Az egyetlen luxus, amit megengedett magának az az volt, hogy megállt beszélgetni barátokkal és ismerősökkel, ha összeszaladtak, de akkor se sokáig, és exkuzálta magát udvariasan pár perc után, és tovább rohant.
Áldotta a szerencséjét, hogy a hároméves lease a lakáson Carisbrooke-ban még hét és fél hónapra érvényben volt, és nem kellett lakáskeresére és költözésre időt fecsérelnie a kevésből, ami még rendelkezésére állt a vizsgákig.
Demonstrálni akarva, hogy az accounting pályán akar elhelyezkedni a végső vizsgák után, miután az egyetemi félévnek közgazdasági post-graduate folytatására esélye nem volt, körülnézett egy gyakornok állásért a húsvét vakációra, és talált is egyet a kikötőben, a Bristol Port Authority-nál.
Ez pusztán egy taktikai húzás volt, mivel valójában esze ágában sem volt elásni magát a poros dossziék világában és irodakukacként élni le az életét, és azzal is messzemenően tisztában volt, hogy csak filléres kárpótlásra számíthatott mint trainee az unalmas három hétért, ami várt rá. De ezt egy befektetésnek tartotta, ami megérte, arra számítva, hogy a vizsgapapírjai elbírálásánál legalább egy pozitív pontot fog jelenteni.
Iván mindig lenézte egy kicsit azokat a magyarokat, akik angol szokások utánzásával próbáltak előbbre jutni. Ám anélkül, hogy ezt észrevette volna, négy és fél év után az országban, ő is a bulldog fajtát majmolta.