Már október eleje volt, mire Iván visszaért Bristolba. Az idő korán kezdett hűvösre fordulni és nem tudta, mit kezdjen magával. Való Laciéknál lakott, egy kis sorházban, Fishponds lerobbant melósnegyedében, messze a város közepétől is, nemhogy az elegáns Westbury Parktól, Cliftontól és tűrhető Cothamtől, és hiányzott neki a régi környezet és az egyetem is.
Laciban – aki ránézésre egy nagydarab, kőkemény vagány volt és valósággal királytigris, ha verekedésre került sor – a durva külleme mögött egy lágyszívű, nagylelkű, generózus típus rejtőzött. Válni készült közönséges, házsártos nejétől, Brendától, és azért fájt a szíve, mert ez hároméves kislánya elvesztését valószínűsítette.
László Tomi még júliusban saját kaszinóval rukkolt ki Newportban, két helyi partnerrel együtt, a British Legiontól bérelt teremben. Bár továbbra is Bristolban lakott, és emiatt hetente hatszor utazott oda-vissza kocsival, így sokkal ritkábban találkoztak Ivánnal.
Iván még mindig űzte a krupié sportot, ezenkívül piackutatóként is dolgozott Londonban hetente egy-két napot a J. Walter Thompson multinál Philip Singh-en keresztül, aki hirdetéselemző volt a cégnél, részlegvezető Martin irányítása alatt. Csinált kérdőíves utcai, és magnószalagra felvett mélyinterjúkat is. Ha kétnapos volt a munka, ilyenkor a Green Street-en aludt, Laló szobájában, egy bőrdíványon.
Pár találkozójuk egyiken László Tomi futólag említette, hogy mamalátogatás veszélye fenyegeti, mire Iván, aki éppen édesanyjától kapott levélből értesült, hogy látogatóba jönne, ha nagymama ellátását sikerülne megoldania, megkérdezte, hogy szerzett a mamája vízumot. Megtudta, hogy először a Venezuelában élő gazdag állatorvos nagybácsihoz ment, ő szerezte, és hogy Angliába csak egy hétre jön.
Cliff mihelyt megtalálta Ivánt, felszólította, hogy sürgősen szervezze meg a következő balesetet a szokásos módon, különben kénytelen lesz a Borgward Isabellát visszakérni haladék nélkül. Aggályossá kezdett válni a dolog…
Két balsikerű próbálkozása is volt. Az egyik esetben a kiválasztott baleknak jó fékje volt, a kocsija épphogy koccintotta a Borgward hátsó lökhárítóját, a kár a kocsiján így jelentéktelen lett, és bár a vezető baleknak tűnt, nem volt az. Üvöltözött, hogy Iván nem tud vezetni, és felírta a Borgward adatait.
A másiknál épp, ahogy rálépett a fékre, egy rendőr panda jött szembe és őt igazoltatták. Hajszálon múlt, hogy nem indult eljárás mind a hirtelen fékezése, mind a nemzetközi jogosítványa miatt. A károsult közben megállás nélkül továbbhajtott.
Nyilván valami nem volt rendben a biztosításával vagy a kocsi papírjaival. Belátta, hogy szerencséje volt a Borgwarddal addig, és lassan vissza kell adnia, de ez alkalommal még egyszer összehozott egy közepes balesetet, Cliff mérsékelt megnyugtatására.
Megpróbálta letenni az angol vezetői vizsgát is, de a vizsgáztató megbuktatta azzal, hogy nincs tekintettel más vezetőkre, ami annyira felbosszantotta, hogy kivitte a városból és kiparancsolta a kocsijából az esőben. Birminghambe ment a következő vizsgára, hogy ne kapcsolják össze az esettel. Végül a vizsga sikerült és megkapta az angol jogosítványt.
Laci udvarias, kedves házigazda volt, aki lakbért se volt hajlandó elfogadni egy baráttól, de Brenda minden létező alkalmat felhasznált, hogy rosszat mondjon róla, szimpatizáló hangokat próbálva kicsalni Ivánból. Ezeknek a hiánya lassan a vendég ellen fordították, és mikor felfedezte, hogy Iván egy csajt – a Baliban megismert bolti eladó Thelmát – lopott be a szobájába, Brenda tombolt és hisztérikusan üvöltözött. Három hét után Iván kénytelen volt továbbköltözni Ernie Bartmannhoz Hotwells-be, Clifton közelében.
Egy egész kis lakosztályt – két szoba, fürdőszoba/W.C.-t – kapott a negyedik emeleten, megint lakbér nélkül, amihez egy bánatos kis lépcső vezetett a hatalmas, régi házban, amelyben minden recsegett, ropogott. A földszintet betöltötte a szabászat és a nappali meg a konyha, az első emeleten Ernie és felesége, Doreen szobái voltak, míg a másodikon és harmadikon négy gyerekük lakott, meg a varró lány Margaret, és Frank, egy árva, akit a jószívű ex-SS adoptált.
A régimódi ház soha nem került modernizálásra. Egyes részeiben a villany hol működött, hol nem. A víz a három ősi fürdőszobában legtöbbször éppen csak hogy csöpögött; a fűtés teljesen megbízhatatlan volt. De a ház tele volt családi szeretettel és megbecsüléssel. Ernie-nek soha nem volt pénze, egyik sürgős adósság váltotta a másikat és csodára volt szükség a folytatáshoz. De Ernie mindig megtalálta a kiutat.
Iván, aki szabadon vihetett nőt a lakrészébe, rendszeresen a Baliban ebédelt. Egyik ilyen nap Marty Braggar, egy 18 éves holland au pair lány, akit ő szabadított ki a szüzesség nyomasztó béklyójából, telepedett az asztalához, majd László Tomi egy idősebb, bundát és bundasapkát viselő hölggyel. Az édesanyja volt. Tomi ebédet rendelt neki, majd felugrott azzal, hogy dolga van, de negyedórán belül visszajön. Két óra múlva se volt nyoma, így Marty türelmetlenül Iván lábát rugdalta az asztal alatt, majd elment.
– Becsületes, rendes, középosztálybeli magyar családból származó fiúktól elvárható, hogy tisztességes, társadalmilag elfogadható foglalkozást válasszanak. Olyat, mint orvos, mérnök, jogász vagy állatorvos. Hogy nem sodródnak az éjszaka griffjei közé, éjjel élve, mint a bagoly és a lecsúszottak és fogadásfüggők kártyaszenvedélyének a kizsákmányolásából profitálnak – közölte Ivánnal Piroska néni, aki már járt Newportban is, és alkalma volt tanulmányozni fiacskája életstílusát.
– Erre az sem mentség – folytatta –, ha valaki önhibáján kívül, politikai okokból külföldre szakad, és az jelleme gyengeségének a tagadhatatlan jele, ha nem tudja előnytelen körülmények között a helyes utat megtalálni, sőt annak az összeszorított fogakkal való keresését értéktelen, iskolázottságot, nevelést és tartást nélkülöző, kisiklott életű nők meghódításával próbálja helyettesíteni. Hogy lehet ép ésszel két ilyen gyökeresen különböző dolgot egyáltalán közös nevezőre hozni?
Ekkor Claude, a Bali svájci tulajdonosa járult az asztalhoz, egy üveg francia pezsgőt hozva a ház ajándékaként és poharakat, majd németül elbeszélgetett Frau Lászlóval, de egy kacsintással menekült az addig mondottak német prezentációját követően, így a győri matróna magyarul folytatta onnan, ahol abbahagyta.
– Ezek az olcsó diadalok nem a férfiasságot bizonyítják, amint ezt alapmorált vesztett önámítók hinni szeretnék, hanem erkölcsi kancsalságot, a felismerésnek a hiányát, hogy tartalmas, megbecsülésre érdemes lányok szóba sem állnak velük, és csak a selejt áll a rendelkezésükre.
Próbálva barátját védeni, Iván közbeszólt, hogy a fiúk a húszas éveikben mindig is csapták a szelet komolyabb tervek nélkül hölgyeknek, akik általában könnyűvérű, kalandra hajlamos típusok voltak.
– Fiacskám – mondta Piroska néni nyomatékkal – a ti pár év alatti morális degradálódásotok egyszerűen ijesztő, és talán szerencsés, hogy nem tudtok hazajárni, és családjaitok renoméját teljesen tönkre tenni. Elszálltatok, mint a falevél a szélben, és mindkét végén égetitek a gyertyát, úgy, hogy az ötvenes éveitekre nem marad bennetek erő egy normális házasság fenntartására, amennyiben közben megjön az eszetek és egyáltalán képesek lesztek egy valamire való házasságot nyélbe ütni.
Ezzel Piroska néni elment sétálni és kicsit körülnézni a városban, és Iván is távozott, csak este nyolc körül térve vissza vacsorázni. László Tomi már ott ült, anyjára várva, és a sétáló nagyasszony meg is jelent kilenc után, igen negatív hangolással mindkettőjük irányában.
Kiderült, hogy útját vesztette és miközben érdeklődött, hogy merre van a Park Street, összeakadt egy jómodorú magyar úriszabóval, bizonyos Balogh Jánossal, aki udvariasan meghívta egy kávéra. Beszélgetésbe elegyedtek, és megtudta, hogy kettőjüket a rendőrség letartóztatta benzinlopásért és a gaztettük híre az újságba is bekerült.
– Szóval köztörvényes bűnözők is lettetek, nem csak hamiskártyás, cselédeket molesztáló pernahajder senkik – fejezte be monológját.
Iván rövidesen újabb levelet kapott édesanyjától. Megoldódott a nagymama ellátásának kérdése távollétében két hónapra, és vízumot kért. A vízum megszerzése problémákat ígért, de Iván bízott benne, hogy leküzdi ezeket.
Kapásból elhatározta, hogy minden idejét a látogatásnak szenteli, és annak egész ideje alatt együtt lesznek. Azonnal küldött egy táviratot, hogy késlekedés nélkül nekilát a vízum ügynek, és nagyon várja, hogy öt év után újra láthassa édesanyját. Kérte azt is, hogy a nagymama ellátását bőkezűen szervezze, mert az anyagiakat majd messzemenően rendezni fogják és rohant Croydonba, ahol a Home Office a külföldiek vízumügyleteit intézte. Reggel nyolctól délután fél háromig szobrozott a koszos, hideg irodaépületben, több ezer másik külföldivel együtt, és az élettől is elment a kedve, mire sorszáma alapján a kb. 100 interjúablak valamelyikéhez szólították.
Egy ötvenes, kopasz, kedvetlen hivatalnok ült az ablak mögött, aki azonosítása után lekérte a dossziéját, hosszan tanulmányozta, és a kérelmet visszautasította. Iván érvelni próbált, mire a kopasz átnyújtott egy nyomtatott címet azt tanácsolva, hogy oda írjon, becsukta az ablakot és elsétált.
Bristolba visszaérve, írt egy részletes, szívhez szóló levelet a megadott címre, és kapott egy elismervényt, jelezve, hogy várnia kell a válaszra. Közben Sakalistól egy vastaglábú, szemüveges, viplafogú kis 18 éves érkezett azzal, hogy szűz és ennek a problémának az orvoslásával kapcsolatban jött.
Iván éppen az ágyán fekve olvasott. Csak intett neki, hogy vegye le a bugyiját, feküdjön mellé és két percen belül abszolválta a problémát anélkül, hogy a nevét tudta volna. Utána a lány megköszönte a húsinjekciót, és ellibegett. Ez még mindig nem volt elég a görögnek. Beállított Moraggal és egy másik ápolónővel, aki azonnal Iván ágyára mászott. A látogatók a másik szobában működtek, majd Sakalis átjött Ivánhoz, és közelről vizsgálta, hogy mit csinál.
Az analitikus típusú George az elméletet tanulmányozta, ami szerint egyeseknek „édes pénisze” van. Ez az elmélet akkor alakult ki benne, mikor egy svéd szűzet hívott meg vakációzni Görögországba, és mikor egy hónap után megpróbálta hazazavarni, a lány beköltözött unokatestvér Alexihez, és azonnal szerelmes lett. Sakalis Alexit és Ivánt sorolta az édes péniszes kategóriába, míg László Tomit – a legsikeresebb nőcsábászt – egy hidegen kalkuláló nővadásznak tartotta és a Piccadilly hüllőnek hívta.
Sakalis lediplomázott, befejezte kórházi gyakorlatát, és hazament letölteni a katonai szolgálatát. Nagy búcsúpartit rendezett, és Morag – aki házasságot remélt a hosszú kapcsolat jutalmaként – csalódott volt. A távozása a nemzetközi futballcsapat végét jelentette, és Iván nekiadta a Fradi felsőjét búcsúzóul.
Cliff közben megvadult, visszavette a Borgwardot és Iván féltve őrzött dugipénzéhez nyúlt, hogy a foglalót letegye egy ötéves, ezüst színű 2600 cc-s MG Saloon kocsira, amit Iván azon a napon kapott kézhez, amikor negatív választ a vízumkérvényre. Világvége hangulatban kivitte a kocsit Anglia egyetlen autópályájára, az M1-re, és padló 3 alapon hajtotta, 200 körül.
Úgy l40 km után ebből egy éles kattanás hallatszott, és az elsőnapos tulajdonos tudta, hogy kicsinálta a motort. Behúzatta a kocsit a legközelebbi szervízbe, otthagyta javításra és egy csaknem új Ford Consult bérelt, amivel megállás nélkül, de most már óvatosan visszahajtott Bristolba.
Egyenesen Csorba Feri már folyamatban lévő házibulijára ment, ahol jóformán minden magyar haverja ott volt. Azonnal inni kezdett, mint egy gödény, hogy az átmeneti depressziójától szabaduljon, és hamarosan érezte, hogy már tintás.
Némi tanakodás után kivette az autókulcsot a zsebéből és egy ablak melletti kisasztalra tette le, amin csak egy váza állt, néhány rozzant száraznövénnyel, alatta egy tipikus horgolt hazai terítő, amit feltehetően Feri édesanyja küldhetett, hogy egy kis magyar atmoszférát teremtsen.
Éjfél felé Mike Goodenough, a Manhattan menedzsere fordult hozzá és kérte, hogy adja kölcsön a kocsiját, hogy hazavihesse a stábját. Mike jó barát volt, akinek nem volt képes megtagadni a kérését, de átérezte, hogy elővigyázatosnak kell lennie, mert ha Mike nekihajt valaminek az új kocsival, az nagyon sokba kerülne, és őt be is zárnák, amiért kölcsönadott egy bérelt kocsit.
Így azt mondta neki, hogy nem hallotta a kérését, de ott van a kocsi kulcs – ezt jó hangosan mondta és mindenkinek a figyelmét felhívta rá – a kisasztalon. Kilenc körül tette ki a zsebéből, hogy ne tudjon hajtani, mert már addig is messze túl sokat ivott és berúgott.
Nem kell, hogy aggódjon, mondta Mike, mert ő jól vezet és egyáltalán nem ivott. Legkésőbb egy órán belül vissza fogja hozni a kocsit, és fel is fogja tölteni benzinnel. Iván bólogatott, de elmagyarázta Mike-nak és a három alkalmazottjának, hogy ő nem hallotta a kölcsönkérést, de nekik azt kell mondaniuk, ha baj lesz véletlenül, hogy ő rábólintott a kölcsönkérésre.
Félórával azután, hogy a manhattani négyesforgat elment, Iván nagy zajt csapott a kocsi kulcsot keresve, és kiment az utcára hármas kísérettel, hogy megnézze, ott van-e a kocsi, ahol parkolta. Majd hosszan és vokálisan zúgott, hogy valaki elvitte a kocsit engedély nélkül.
Mike nem jött vissza, de a rendőrség jött reggel négy után Ivánt meginterjúvolni, és közölni, hogy Mike nekihajtott egy fának, a kocsit teljesen leírta, eltörte a lábát és ő meg két alkalmazott kórházban vannak. Iván kifejezte osztatlan sajnálkozását.
Másnap egy négytagú csapat érkezett Bristolba a biztosítótól, és az interjúk velük és a rendőrséggel egy hétig tartottak. Mindenáron be akarták bizonyítani, hogy turpisság történt, de sok tanú volt és mind Iván, mind Mike és három embere rendületlenül ragaszkodtak eredeti történetükhöz, bármennyire próbálták őket megfélemlíteni.
Egyik nap, ahogy a központi rendőrállomásra igyekezett, előtte ott találta Iván rózsaszín ruhában egy nagy, hosszú amerikai Oldsmobile-ra támaszkodva a Tapper-t, divatos eleganciával öltözve. Hegedűs kígyót-békát kiabálva ellenük cukkolta a rendőröket.
Mikor meglátta Ivánt, odakiabált neki: „hallom, Öcsi, hogy te is összeakasztottad a bajszot a zsarukkal. Nem vagy te különb nálunk, vagy más, mint mi.” Iván rávigyorgott és azt mondta, hogy ő nem tud falra mászni. Ezen mindketten röhögtek.
Végül, mikor a sok nyomozás, vallatás és magyarázás sehogy se produkált eredményt, a biztosító lenyelte a békát és leírta a veszteséget. Sok értelme nem lett volna másnak különben sem, mert se Mike, se Iván nem tudta volna kifizetni az új kocsi árát.
Expressz levele jött édesanyjától, amiben elég kétségbeesett, panaszos hangnemben figyelmeztette, hogy Markovics Magda, aki elvállalta a nagymama ellátását, visszakozni kezdett és az útlevélen a határidő az ország elhagyására vészesen közeledett, úgyhogy, ha nincs vízum 3-4 napon belül, az utazás kútba fog esni.
Két nappal később kapta az MG-t vissza, működő állapotban, és azonnal indult Londonba, ahol hívta féltucat egykori ismerősét a Gorrell-Barnes időkből. Egy volt hajlandó találkozni vele, Maureen Griffith, akivel Rosemary Barnes jótékonysági csapatában ismerték meg egymást, és a Foreign Office-ban, vagyis a Külügyminisztériumban dolgozott.
Munka után találkoztak a Whitehall egyik bárjában. Iván a legőszintébben vázolta helyzetét, Home Office és rendőrségi problémáit, egyetem utáni munkaviszonyait, idevonatkozó dokumentációval együtt. Maureen fejcsóválva hallgatta, megjegyezve, hogy sokkal többet várt tőle, majd – hangsúlyozva, hogy semmit nem tud ígérni – kérte, hogy másnap délelőtt 11-kor hívja, mert addig megpróbálja összehozni valakikkel.
Iván a Green Street-en aludt, másnap telefonált, és betlizett. Maureen nem tudott segíteni. Teljesen találomra elment a Home Office irodába, a High Holborn-on, és az ablaknál megadta a nevét, és azt kérte, hogy egy szenior HO hivatalnokkal szeretne beszélni anyja vízumkérelméről. Meglepetésére fogadták, meghallgattatott, és az ötvenes úr, akivel kb. egy órát töltött el, beleegyezett a vízum megadásába, majd a budapesti angol követségi konzullal is beszélt.
Felhívta édesanyját, aki taxival ment a konzulátusra (először ült taxiban évek óta), megkapta a vízumot, és megvette a retúr vonatjegyet. November közepe volt, és négy nappal később tudott indulni, mint ezt telefonon megbeszélték. Iván vad lakáskeresésbe kezdett Londonban, több tucat lakást megnézett, és végül talált egy háromszobás, összkomfortos lakást központi fűtéssel, antik bútorokkal és zongorával egy gyönyörű kis egyemeletes ház földszintjén, az elegáns South Kensingtonban.
Drága volt, egy hathónapos bérletet kellett aláírnia és két hónapot előre kifizetnie, ami lenullázta a megtakarított kasszáját, de nem bánta. Úgy érezte, hogy a lakás a legfontosabb egy álomvakációhoz, és a sok szenvedésen átment édesanyja azt érdemelte.
Visszaszáguldott Bristolba, lemondta összes melóját két hónapra, kölcsönkért ötszáz fontot uzsorakamatra és összeszedte a Carisbrooke-ból haverokhoz cipelt konyhacuccok, eszcájg és ágyneműk krémjét. A nagy TV-t is vitte. Ernie-éknél elmondta, hogy mi történik, és hogy két hónapig keveset fogják látni, és a kikötőn át csempészett italok garmadát vette kb. az angol ár 30%-ért, tudva, hogy a mama nagyon kedveli a piát és a bécsi egyetemen a beceneve Pálinkás Nóra volt.
Az érkezés reggelén ment vissza Londonba, ahol az albérlet aznap indult. Berakodott a kocsiból a lakásba, megtöltötte a jégszekrényt kajával, és a bejárati ajtóra kiragasztott egy „Nóra birodalma” feliratot. A nagy TV-t Bristolból édesanyja hálószobájába tette. A másik két szobában már volt TV, de nem olyan csicsás. Kicsit szunyált, zuhanyozott, és délután 5-re a Victoria állomásra ment az érkező vonathoz.
Legalább öt percig ölelgették, csókolgatták egymást. Utána Iván becipelte a két duzzadó koffert a kocsiba, és azonnal előhúzott egy üveg Henessey konyakot és pálinkás poharat, mire Nórika lelkesen bevágott két kupicával. De fáradt volt a 36 órás úttól, nem akart vendéglőbe menni vacsorázni, így hazamentek az álomlakásba.
Az érkező jóformán röpködött a kégliben, annyira tetszett neki és otthon érezte magát benne, rögtön leült a zongorához és eljátszotta és énekelte a „Piros pünkösd napján”-t.
Büszke volt jó hallására és hangjára, és nagyon szeretett zongorázni. Iván megmutatta neki a tele italszekrényt, ahonnan csak nehezen lehetett elvonszolni, és rögtön kulcsra zárta, jelezve, hogy módjával kell majd iszogatni.
Hideget és keveset vacsoráztak, és Nórika kirakta ajándékait – négy kiló lesütött libamájat, két rúd szalámit, 20 csomag Pálpusztai sajtot és tíz teljes háború utáni magyar inflációs sorozatot, amiket 7 fontért lehetett sorozatonként eladni Mr. Parsons empóriumában Bristolban.
Az inflációs sorozatok rögtön meg is oldották Ivánnál, hogyan fogja visszafizetni a kölcsönt, amin már két napja tanakodott, egészen vad és veszélyes ötleteket is tekintetbe véve. Hát majd az Ashmolean Museumba megy párszor, és ott bepakol a záratlan fiókokban tárolt ásatási mütyürökből, amiknek a kiállítására nem maradt hely a vitrinekben. Tudta, hogy ezeket könnyen el lehet passzolni. Már párat eladott Mr. Parsonsnak, aki jól tudta, hogy lopottak, és nagy pirulva vette őket.
Nórika továbbá elhozta családja, az endrédi Kissék nemesi kutyabőrét, aminek Iván egyáltalán nem örült, tudva, hogy Angliában mindenki a hivalkodni akarás jelének nézné. Inkább azt szerette volna, hogy otthon tartsa, hiszen számára fontos volt. De nem mutatta nemtetszését.
Első teljes nap otthon maradtak a lakásban, hogy Nórika pihenhessen és ismerkedjen a környezettel. Később világossá vált, hogy inkább az italszekrénnyel ismerkedett, aminek most már Iván gondosan eldugta a kulcsát. Este azért kimentek vacsorázni a közeli Chez Luba orosz vendéglőbe, ahol a tulajdonos Nikolaj hercegnek hívta magát, joggal vagy nem.
A herceg erőszakosan próbált mindenkit rábeszélni a méregdrága kaviáros palacsintára. Ők maradtak a blininél és a Stroganoffnál, és utána beültek a South Kensington metro station melletti cukrászdába gesztenyepürére és egy feketére.
A következő két napon nyakukba vették a várost és bejárták az áruházakat a tiltakozó látogatónak ruhákat venni. Iván nem közölte az okot, de maradéktalanul erőszakos volt ebben a vonatkozásban, mert nem akarta, hogy Nórika kényelmetlenül érezze magát, vagy még szégyellje is magát alsóbbrendű kelet-európai göncei miatt.
Vettek két kosztümöt, ami nyerő viselet érett hölgyeknek, egy nagykabátot meg házikabátot, blúzokat, cipőket és alsóneműt főleg az Oxford Street karácsonyi dekorációtól csillogó boltjaiban, de módjával. A nagybevásárlást ugyanis Iván az Új Év utáni korszakra tervezte leszállított árakon.
Megnézték a Madame Tussaud viaszfiguráit, ahol Iván új kosztümben fényképeztette le a mamát Caruso és Gigli hasonmásai mellett állva; Nelson szobrát a Trafalgar Square-en; a Marble Arch diadalívét és a Buckingham-palota királyi lakhelyet a St James’s Parkban.
Elmentek a leghíresebb pubokba inni – olyanokba, mint a Hungry Horse Fulhamban, a The George Southwickben és The Spaniard a Hampstead Hill-en, bejárták a legjobb vendéglőket és voltak kétszer is a Leicester Square szuper-modern mozijaiban, mindig kettesben, és Nórika úgy élvezte a sok újdonságot, mint egy gyerek.
Leonka nagymamának sokszor telefonáltak, és Iván állandóan árgus szemekkel figyelte, hogy ne fáradjon el túlzottan édesanyja kalandozások közben, és rögtön hazavitte pihenni, ha pilledni látszott. Minden harmadik napon vagy kisebb volt a program, vagy szünetelt és otthon maradtak.
Három ilyen hét után Iván azt gondolta, hogy elég volt Londonból egy időre, és nekivágtak egy vidéki útnak Oxfordba, Bristolba és Newportba. Oxfordban végignézték a kollégiumokat, és Lacinál meg Gézánál maradtak egy éjjelre, akik már megbékéltek. Bristolban meg négy teljes napot maradtak, és az estéket kaszinókban töltötték, amit Nórika nagyon egzotikusnak talált.
A londoni hetek alatt nem nagyon beszélt Iván arról, hogy mit is csinál, és Nórika oldalát egyre jobban furdalta a kíváncsiság. De Lacival és Ernie-vel sokat beszélgetve kezdett benne kialakulni a kép Iván életformájáról.
Hallott az egyetem link elvégzéséről, a krupié melóról és a sok nőről, és az egész nem tetszett neki. Iván, aki hazudni nem akart, hagyta, hogy így alakuljanak dolgok, és mikor megindultak a kérdések, a tanácsok és a kritika hulláma, csak nevetett.
– Nézd, Anyu, te szeretsz inni, én a nőket szeretem. Meg egy kis vadulást. Ez, akárhogy is nézed, futballnyelven 1-1. Nincs motivációm, hogy jó fiú legyek. Nincs egy osztály, mint a te fiatalkorodban, amelynek a normáit be kell tartani, különben kigolyóznak és persona non grata leszel az udvarias társadalomban. De tiszteletben tartom, hogy te nem szeretnéd, ha mindenféle nők jelennének meg körülöttem, amíg itt vagy, ezért kihagyom a nőket erre a periódusra. Azt akarom, hogy jól érezd magad. Ezt nem érdemes vitatkozással elrontani.
– De fiacskám – szükséged van a kritikára, mert rossz irányban haladsz. Nem egy karrier és egy rendes, normális család felé, hanem borzalmasék és esetleg a börtön felé. Ha ezt mint anya egy szó nélkül elfogadom, akkor hibázok. Nem töltöm be a szerepemet.
– Anyu, fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk. Manapság nincsenek a dolgok kőbe vésve, mint egykor – a te idődben – voltak. Megváltoztatni úgyse tudnánk egymást, és a nagy valószínűség szerint nem is örülnénk neki, ha sikerülne. Mindenesetre hagyjuk a vitát egyelőre, és majd közvetlenül karácsony előtt, mikor ott ülünk kettesben Londonban, akkor folytassuk egy másik menet erejéig.
Azért Nórika nem bírta kihagyni, hogy akkor folytassa a vitát, mikor Earnie-vel hármasban voltak. Megkérdezte, hogy ő mit gondol, és az erdélyi sváb, aki általában könnyed volt és mulatságos, nagyon komoly lett egy pillanatra.
– Igen, az én generációm átment a nagy szalámi darálón, és az Iváné is. De a miénkben több volt a chutzpah. Egy szilárdabb alapról indultunk, több önfegyelemmel és kötelességtudással. Én angol lettem, szívem mélyéig, cserébe azért, hogy befogadtak, Iván nem lesz az. Ő kapni akar, adni nem.
Iván nem volt hajlandó belesodródni egy vitába. Így úgy döntött, hogy a potenciális hármas érzelmi vetkőzést elüti egy könnyed hülyeséggel, Londonba visszaérve meg nem viszi túlzásba a ketten London ellent, hanem belehoz az egyenletbe egy semleges, németül beszélő faktort.
– Ti egy másik generáció vagytok, Anyu és Ernie. Csak kb. tíz év van köztetek, ha annyi. Irigyelitek a hamvas ifjúságomat.
Newportban két napot maradtak Tomi kéglijében, egyet úgy, hogy Tomi is ott volt. Nórika csípte a kaszinó atmoszféráját, és az állandó ingyen italokat. Tomi megjegyezte:
– Csókolom, nagyon örülnék neki, ha rá tudnám szoktatni a mutteromat is a piára meg a zsugára. De ő egy vaskalapos vidéki matróna, aki meg akarja kísérelni a lehetetlent; engem megváltoztatni, olyanná tenni, mint az apám.
– Ivánka, azt hallom, hogy van hasonlóság. Kinézés és magas szintű teniszezés. Közted és a fiam közt is van hasonlóság. Mind a ketten gazemberek vagytok. Vagy csak lesztek? Arrafelé haladtok mindenesetre. Nem akarnátok lépést váltani? Az édesanyád csak jót akar, és benne még megvan az a háború előtti magyar becsületesség és szókimondás. Ő nem rejti véka alá, amit helyesnek tart. Büszkének kellene lenned egy ilyen anyára és megfogadni a tanácsát.
– Csókolom, engem a fia befolyásol rossz irányban. Az a szüntelen nőzés – hát egy fertő. De már én is rászoktam. Egyelőre még jut nekem nő, de Iván nagyon szorgalmas. Szóval ki tudja meddig.
Londonba visszaérve Iván felhívta Gábriel Sanyit, és egy találkozót beszélt meg vele. Elmesélte neki a mutterjával kapcsolatos dolgokat, és megkérdezte, hogy Éliást, aki jól beszél németül, meg lehetne-e kérni, hogy meglátogassa röviden mama Nórát, mikor ő éppen nincs otthon, és előadja, hogy az Alcoholics Anonymous-tól jön. Gábriel annyira röhögött, hogy a könnyei csorogtak, és csak bólintott, hogy elintézi.
Később megbeszélték az időpontot telefonon. Éliás két nappal később ért rá, úgy délután négy felé. Iván ekkor felhívta Jenny Pitt-et, akivel Bristolban találkozgatott imitt-amott, még jó másfél évvel korábban, de Jenny – aki német és francia szakos volt az egyetemen – egy évvel hamarabb befejezte a kurzusát és a kapcsolat akkor megszakadt.
Jenny – egy vékony, de csinosnak nem mondható, alacsony, intelligens lány egy jó családból észak Londonban – nagyon odavolt Ivánért annak idején, és ez alkalommal is hallhatóan megörült a váratlan telefonnak.
Iván elmondta, hogy édesanyja, aki perfekt beszél németül, Angliában van látogatóban, és meghívta Jenny-t, hogy vacsorázzon velük másnap este a Mignon magyar vendéglőben a Bayswater Road és a Queensway sarkán. Jenny lelkesen elfogadta a meghívást, de Iván nem tett említést róla Nórikának.
Az élet különben ment tovább, mint az első három londoni hét alatt. Nevezetességeket látogattak, és vendéglőkben ebédeltek és vacsoráztak kettesben. A mama többször nekifogott fia jövője vitatásának, meg életstílusa kritizálásának, bár sok információja nem volt, de Iván nem hagyta kifejlődni a vitát, hanem udvariasan, de határozottan más témára terelte a beszélgetést.
A vacsora a Mignonban már karácsony hetében volt. A kaja tűrhető volt, a cigányzene tetszett. Nórikát meglepte, mikor Jenny megjelent az asztaluknál, de nem tudott a meghívásról, Azt hitte, hogy éppen ott volt a vendéglőben, meglátta a számára ismerős Ivánt, odajött az asztalhoz és akkor kapta a meghívást. Örült viszont az új beszélgetőpartnernek és a lehetőségnek, hogy németül beszélhessen.
Vacsora után Jenny velük ment a lakásra kávézni és TV-t nézni, és azután ott is aludt külön, a nappaliban, de Nórikának ez sem tetszett túlzottan. Kezdte úgy érezni, hogy addig exkluzív vakációját egy hívatlan vendég kezdi beárnyékolni. Reggelinél Iván fogfájásra panaszkodott, és délután fogorvoshoz ment. Mialatt távol volt, megjelent egy figura, akit állítólag Newportból informáltak Nórika ivászati túlkapásairól és valami alkoholellenes csoport találkozójára akarta elcipelni.
A koronát azután az tette fel a szokatlan eseményekre, hogy vacsorázni egy kínai étterembe mentek. A koszt nagyon idegen volt Nórikának, és nem volt kedvére való. Az se, hogy sokkal későbbig maradtak, mint vacsorák után általában, és mikor végre hazakerültek, az a borzasztó kellemetlen meglepetés várta, hogy a lakásból az összes szeszesitalok eltűntek. Azt persze nem sejthette, hogy Iván kérte meg a fiúkat a Green Streetről, hogy vigyék el őket. Úgy érezte, hogy a világ összeesküdött ellene.
Közben Jenny karácsonyi vakációja elkezdődött, és naponta eljött Nórikáért, hogy elvigye várost nézni, moziba, egy italra Iván nélkül. Ez így ment karácsony estéig, amit kettesben töltöttek Ivánnal, remek ajándékokat kapott, az italok hirtelen megint ott voltak az italszekrényben és minden olyan volt, mint a londoni látogatása kezdetén. Hirtelen az az érzése támadt, hogy az incidensek újabban nem voltak véletlenek.
– Te mondd már, fiam, nem te rendezted ezt a sok furcsaságot, azt az alkoholellenes ligát, az italok eltűnését, Jenny szüntelen felbukkanását, hogy hagyjam abba a kritizálásodat és az erkölcsi leckéztetést? Nem te csináltad az egészet azért, hogy szálljak le rólad?
– Hát az valóban jó lenne mindenkinek ebben a világban, ha kritizálás és leckéztetés nélkül lehetne élni.
– Most igennel válaszoltál vagy nemmel a kérdésemre? Te csináltad az egészet, vagy minden magától történt?
– Részemről ez egy általános jellegű megjegyzés, hogy valamennyiünknek jót tenne, ha…
Édesanyja már hetek óta javasolta Ivánnak, hogy ő szeret főzni, mint jól tudja, és nagyon szívesen főzne otthon ahelyett, hogy állandóan drága vendéglőkben esznek a városban. Szilveszterkor még a Talk of the Town-ban vacsoráztak Jenny-vel együtt, aki fordította neki a floorshow vicceit, de utána többnyire otthon ettek.
Így volt akkor is, amikor László Tomi Londonban járt, meghívták vacsorára és Nórika csinált remek tyúkhúslevest, rakott krumplit és madártejet. Tomi megpróbálta zrikálni és belelovalni kritikus megjegyzésekbe Ivánnal szemben, de érthetetlenül nem vette a lapot és barátságos beszélgetés jellemezte az estét minden él nélkül.
Bristolban is jártak még egyszer, ahol Ernie velük ment a Bernardék kaszinójába este, és megtanította Nórikát 3 kártyás brag-et játszani. Ott ragadtak világosodásig és együtt játszottak úgy, hogy Nórika fogta a kártyákat és Earnie mögötte ült, mint aktív kibic, Iván pedig külön játszott.
Nórika rettenetesen élvezte a hajnali kaszinó hangulatot, mikor nyolc minden hájjal megkent zsugás csatázott és egy kékes füstgomoly úszott a kártyaasztal fölött, és említette is Ernie-nek, hogy úgy érezte magát, mint tini korában Temesváron. Az este valahogy felidézte benne a monarchia peremvidékének, a Gyurkovics fiúknak és a Duhaj Elefántovicsnak a világát. Érdekes módon a fiatal generáció könnyelmű életfelfogásáról szó se esett ez alkalommal.
Londonban Nórika Jenny-vel ment el egy koncertre és egyszer a Covent Gardenben egy Puccini operára, ezek nem lévén Iván műfaja. De azért a fiús mama kicsit gonoszkodó szelleme előbújt, mikor a rövidlátó Jenny-vel vágott át a könyörtelenül forgalmas Oxford Street-en és elengedte a kezét. Iván, aki külön ment, észrevette, hogy Nórika egy gyors, csak pillanatnyi merkuriális kis kaján mosollyal figyelte, ahogy a lány tétován szteppelgetett a kocsik közt. Ivánnak kellett odarohannia, hogy kivezesse a tanácstalan lányt a forgalom dzsungeléből.
Az utolsó hét főleg ruha és ajándékok vásárlásával telt el, és Iván odaadta édesanyjának a 70 fontot, amit Mr. Parsons curio üzletében kapott Bristolban a tíz magyar inflációs sorozatért. A két koffer megint ugyanúgy degeszre lett pakolva, mint édesanyja érkezésekor.
A két hónap elrepült, mint egy álom, és megint a Victoria állomáson találták magukat, de most Iván egy elmenő vonatra tette fel a mamát, egy üveg whisky-t meg egy kupicát nyújtva át búcsúzóul az ablakon át, meg tíz egyfontost, hogy a hordárokat ki tudja fizetni a csomagok cipeléséért Doverben és Ostendében. Az utolsó pillanatig integettek egymásnak, amíg a távolság meg nem akadályozta.
Aznap este Iván, akinek ekkor már csak pár elárvult font lapult a zsebében, a Sussypuss egyik barátnőjét kapta el egy keringőre. Dzsessz-kedvelő haverokhoz vitte el először is vacsorára, ahol a házigazda megjegyezte, mikor röviden egyedül voltak, hogy a nő úgy néz ki, mint Stan Kenton. Ezt egy kissé nehezményezte, mert a nő valóban nem volt egy Lollobrigida, de Kentonnál azért jobban festett.
Mindenesetre hazaterelte a South Kensington-i lakásba, és a TV előtt, a nappali szobában a díványon kefélte meg, majd helyben elaludt. Egyedül ébredt már világosban, és ámulva konstatálta, hogy az egész szobában magától lezuhant a mennyezet vastag díszmotívum rétege, de mázlijára úgy, hogy környékére semmi se esett. Ez így igazán egy csodálatos deus ex machina volt a hathónapos bérlet korai befejezésére. Egy rövid levelet írt a tulajnak búcsúzóul, bepakolta cuccait a kocsiba, meg az összes szükséges telefonhívást lebonyolította és a kulcsot a levélszekrényben hagyva lelépett.
Iván útja először is Oxfordba vezetett, az Ashmolean Museumhoz, ahol zsebeit és az egyik táskáját teletömte kőkorszakbeli apróságokkal egy hátsó terem bezáratlan raktárfiókjaiból, majd mint aki jól végezte dolgát, egyenesen Hotwellsbe hajtott Bristolban, bevitt mindent a kocsiból és beült a szabászatba Ernie-vel beszélgetni.
Beszámolt neki a mama végső napjairól és elutazásáról, a South Kensington-i luxuslakás hathónapos bérletének mázlis befejeződéséről, dugipénzének és felvett kölcsönének elköltéséről az utolsó fillérekig és a kőkorszakbeli mütyürökről, amikből túl sokat szerzett ahhoz, hogy ő próbálja eladni. Ernie megnézte őket, és azt mondta, hogy ő ismer valakit, aki jól el tudja passzolni az összest. Iván átadta neki az egész paksamétát.