Newportban a kaszinóban minden ment tovább a szokott mederben, de észrevehetően csökkent a bevétel. Ezt a partnerek annak tulajdonították, hogy nem volt elég erős a kontroll úgy, hogy mindig csak egyikük volt jelen, és így nem is tudták kellőképpen megfigyelni, mit kellene változtatni, vagy milyen újdonságokat kellene bevezetni. Így arra határoztak, hogy heti egyszer, péntekenként együtt vezetik a Pusztaboy-t, de a hét öt másik napján, amikor a kaszinót nyitva tartották, továbbra is csak egyikük megy Newportba és hetenként változtatják a 3-2 elosztást kettejük között.
Ivánnak már az első közös estéjükön nyilvánvalóvá vált, hogy Tomi mindig magának tartja fenn a croupier szerepet a pókerasztalon, anélkül, hogy a két croupier alkalmazott valamelyikével is cserélne, és hosszabban megfigyelve, hogy mit csinál, rémülten észlelte, hogy időről-időre szemérmetlenül lopkod az asztal közepén tartott kitty-ből, a shoot-on keresztül lelökve pár bankjegyet, mintha borravaló lenne.
Vitán felül Tomi villámgyorsan vitte véghez a cselt, mindig azt tettetve, hogy pusztán takarít a kitty körül, miután egyetlen pillanatnyi körbe tekintéssel megállapította, hogy senki se figyeli. De a lopkodás mindenképpen őrültség volt, mert bármikor észrevehette valaki a kliensek vagy az alkalmazottak közül; disznóság a partner felé, mert abból tulajdonított el, aminek része később elosztásra került volna kettejük között, és egyszerűen nem érte meg, hiszen legjobb esetben 3%-át tette ki annak, amit mint partner mindenkeppén keresett.
Továbbá az se tetszett Ivánnak, hogy partnere nyakló nélkül kefélte az összes konzumlányt sportból és kijátszotta őket, lazán szórakozgatva, egymás ellen. Így a legtöbbjük figyelme Tomira irányult, nem a kliensekre, és a lányok közti viszony, aminek semlegesnek kellett volna lennie, is romlott.
Iván felhozta mindkét témát, mint annak a jeleit, hogy Tomi végül is unja a banánt és extra izgalmat keresve nem profi módon viselkedik és partnerét bizonyos fokig átvágva szórakozik különösebb cél nélkül. Bevallottan ő is kezdett elfásulni, pusztán a zsozsóért folytatva egy már banálissá vált életformát, és ez megkérdőjelezte a partneri viszonyukat.
Tomi féltékenységet látott jelentéktelen apróságok miatt Iván szerint a felhozott vita-pontok mögött, és nem volt hajlandó változtatni a hozzáállásán. Viszonyuk kis lépésenkénti romlása kezdett megmutatkozni más vonatkozásban is. Így például Ivánt bosszantotta, hogy partnere gondosan végigment az összes női lakón közös lakásukban is Bristolban, mikor úgyis mindketten tele voltak nőkkel és minden érzelmi kötődést nélkülöző viszonyok garmadában dőzsöltek szertelenül és egyáltalán nem volt erre szüksége. Tomi túlkapásai miatt a lakók fújtak egymásra, és túl gyorsan cserélődtek.
Közben a vasárnapi bulik egymást követték a Whiteladies Road-on. Már az volt a meglepő, ha egy hétvége party nélkül múlik el. Lassan mind az 500-600 u.n. belevaló csaj, aki Bristolban cirkulált és kegyeit osztogatta, megfordult a kégliben, és mindkettőjük szobájában, ahol olyan zene- és tompított világítási rendszer működött, hogy csak egy kapcsolót kellett megrúgni az ágy alatt, és a hódítási trükkök háttere egy csapásra működésbe lépett.
Iván belátta, hogy a csömör szélén áll, és elhatározta, hogy következő tavasszal lépést vált, kilép a közös kaszinóból és lakásból, és féltékenyen őrzött félrerakott pénzét felhasználva Indiába megy kocsival, Japánba hajóval; a tokiói olimpiára, majd tovább csavarog a világban. Három magyar haverral meg is egyezett, hogy együtt mennek.
Azután jött egy este, mikor Iván belebotlott egy csinos, formás kis nőbe a Baliban, akit először látott, és negyedórás laza duma után hazaterelte a kéglibe. De ott nem kapott időt, hogy előadja a figyelmes házigazdát, mert Barbara hirtelen kijelentette, hogy „ne vesztegessük az időt, pillanatok alatt levetkőzött és elhelyezte magát az ágyon, akcióra készen.
Ennek a hétnek a végén kivételesen szombatra tették a szünnapot a kaszinóban, és természetesen party volt aznap a Whiteladies Road-on, és Iván könnyelműen meghívta a hétvégére Barbarát, akiről csak annyit tudott, hogy amilyen hamar lehet, kefélni akar. A nő, aki olyan 23-24 éves benyomását keltette, meg is jelent, és már a party előtt bedobta magát.
A bulin azután nagyszámú új husi debütált. Iván rábízta Barbarát a nagyszájú, de ártalmatlan hírű Robert Charles-ra, akinek egy fodrászüzlete volt, hogy táncolgasson vele, miközben más csajokkal flörtölt. De amikor legközelebb benézett a saját szobájába, ahol a buli központja volt, Robertet egyedül üldögélve találta. Csak annyit mondott, hogy Barbarát Tomi elvitte.
Hamar megtalálta a szobát, ahol Tomi éppen leszállt Barbaráról. Ezt eddig nem csinálták egymással, de nem volt egy nagy ügy. Annyiból volt kellemetlen, hogy a nő maradt az éjszakára is. Kérte Tomit, hogy maradjon nála, de az csak röhögött, és mikor alvásra került a sor, ott találta Barbarát az ágyában. Kedve már nem volt hozzá. A meglepetés másnap délelőtt jött. Két egyenruhás rendőr jelent meg Iván szobájában. Az egyiknek a kétgyermekes felesegéért jöttek, és vitték is, mert az nem volt más, mint Barbara, a kis kefélőgép. A lakás – főleg Tomi – kuncogott, és Iván káromkodott, érezve, hogy az esztelen meghívásnak még folytatása lesz.
De ha egy rossz üzlet beindul, az valóban folytatódik is, mint ahogy az éj követi a nappalt. Két héttel később csütörtökön volt buli a lakásban, miközben Tomi a kaszinót vezette. Iván beleszaladt az utcán Moragba, akit először látott azóta, hogy Sakalis elhagyta Bristolt, és meghívta a party-ra. Morag el is jött, három másik ápolónővel, és a 20 körüli vörös hajú Lucy volt messze a legjobb a négyből, így Iván elsősorban vele foglalkozott.
A buli reggel négykor fújt ki. A négyesfogat már túl későnek találta a hazamenetelt az ápolónők otthonába, és a faltól-falig szőnyegen táboroztak le Iván szobájában. Szolidaritásból – és főleg számításból – Iván is melléjük feküdt, Lucy közelében.
Lucy igen pozitívan reagált a közeledésére, de Morag, a rangidős, akit szíve szerint Lucy nélkül is kihagyott volna a ‘házinyulra nem lövünk’ alapon, sehogy nem hagyta érvényesülni. Mikor Lucy közelebb mozdult Ivánhoz, Morag is közelebb gurult, úgy csinálva ezt, mintha véletlen műve lenne.
Iván visszagondolt arra, hogy George Sakalis mindig pszichiátriai analitikus gondolkozást és metodikát próbált alkalmazni a hétköznapi életben. Így pl. esti elalvás előtt évekig 5-10 percet elszórakozott azzal, hogy az „agyát kiürítse”, és ne gondoljon semmire – arra se, hogy nem gondol semmire.
„Mind games” (agytorna) kefélés közben egy másik ilyen zsánerű szokása volt, kontrollt keresve, és – Iván feltételezte – partnereket összezavarva, és szinte rávitte állandó nőit arra, hogy „édes péniszű”-nek gondolt rokonait/barátait kipróbálják, amiből valamiféle következtetéseket vont le, ki tudja, milyen dilis végcél vagy tudományosnak gondolt próba érdekében.
Tanakodva magában, hogy miért erősködik Morag, Iván még egyszer megpróbálta az átrendezést, de Morag nem engedett, Lucy odébbhúzódott, és megtörtént, aminek történnie kellett, ami után a ‘bába’ megkérdezte: „ugye, nem fogod megírni George-nak?” Iván mondta, hogy becsszóra nem, de ne őt hibáztassa, ha George nem válaszol a leveleire. Elaludt a szőnyegen. Reggelre már elmentek a csajok, és Iván tele volt önhibáztatással, ahogy agonizált a történtekkel kapcsolatban.
November volt, és ekkor követte el Iván fennállása egyik legnagyobb marhaságát. Hagyta rábeszélni magát, hogy részt vegyen egy magyar-angol verekedésben, és mikor ellenfele, aki nagyon gonosz volt függőlegesen, földre került, akkor kétszer fejbe rúgta. Ezt az aktust, amit népszerűen úgy hívnak, hogy „putting in the boot” (betenni a csizmát), keményen bünteti az angol törvény.
Barbara férje volt a letartóztató tiszt, és a rendőrségi vádat is ő fogalmazta, és bár a sértettet nem kellett kórházba vinni és maradandó baja sem lett, a törvényszék Ivánt egy hónap börtönre ítélte. Egy hatágyas cellába került, három kétszintű ágy egyikének a felső szintjére.
Alatta a 21 éves, családos, sturcolt fejű Percy volt, egy munkanélküli scrumpy (erős vad-alma bor) ivó, aki állandóan verekedésekbe keveredett, és a hatodik ilyen okozatú ítélet ellene egy év lett. Egy ‘ősbrisztoli’ volt, egy sok generáció óta Bristolban élő családból, aki soha ki se mozdult a városból és, tipikusan a fajtára, ‘yes’ helyett azt mondta, hogy ‘oa’ és naná helyett, hogy ‘notalf’, vagyis ‘nem félig’.
Ronnie volt a hangadó a cellában, egy 25 éves, összevissza tetovált tengerész, aki 18 hónapot kapott, mert miközben egy társával megloptak egy norvég matrózt, kiütötték az egyik szemét, továbbá Jason a tréfamester, egy negyven körüli melós, aki esténként a haverjaival gazdag házakat rabolt ki. Az ő osztályrésze két év volt.
Tony Hartleypoolból származott, ahol a tizenhatodik században a lakosság felakasztott egy tutajon érkező, francia tengerészi egyenruhába bújtatott majmot, és ezért monkeyhanger-nek, vagyis majomakasztónak becézték őket. A 36 éves, vékony, ideges típus hat hónapot kapott ‘gasmeter operation’-ért, vagyis mert feltört egy pénzbedobós gázórát.
A hatodik cellatárs a 20 éves ‘flasher’ (villogtató vagy mutogató) volt, akit szintén hat hónappal jutalmaztak, mert egy fürdőköpeny alatt meztelenül portyázott a csendesebb utcákban, és ha magányos nővel találkozott, akkor szétnyitotta a köpenyt és megnyilvánult.
Napközben a ‘bagshop’-ban, vagyis zsákvarró üzemben működött az illusztris társaság, ahol postazsákokat varrtak hosszú, hajlott acéltűkbe fűzött zsinórral. Este fekvőtámasz- és fingó versenyek voltak, és hőstettek vég nélküli mesélése. Iván olvasott vagy azzal szórakozott, hogy cukkolta a cellatársakat.
Naponta egy óra séta volt délutánonként a börtönudvaron, mikor mind a 3,000 jómadár négyes sorokba rendezve járt körbe. Iván ilyenkor az érdekes típusokhoz, nagyszabású csalókhoz és hamisítókhoz vágódott oda, és beszélgetés ürügye alatt kikérdezte őket.
Kirívó esetek ritkán voltak. Ilyen volt pl. amikor egy örökké konfrontációt kereső tanyai
bumburnyák, akinek már kétszer is hosszabbították az ítéletét, mert fegyőrökbe kötött bele, viccelődni próbált egy nagydarab feketével és kedvesen megkérdezte tőle, hogy „hé, Zulu, basztál már disznót?’ Óriási verekedés tört ki, és a smasszerek gumibotokkal csináltak rendet.
Másik esemény a cellában játszódott le, a majomakasztó kiengedésének az előestéjén.
Ronnie és Jason előre bejelentették, hogy villanyoltás után megkefélik Tony-t, aki remegett és úgy ült az ágyán, mint egy rakás szerencsétlenség. Közben a vicces páros a háta mögött mindenkivel közölte, hogy csak ijesztgetni fogják.
El is szórakoztak vele egy jó órát a sötétben. Bekötözték a száját, vajjal kenték be a fenekét, de addig-addig vacakoltak, hogy Ronnie végül megkefélte. A megriadt majomakasztó erre ordítani kezdett torkaszakadtából, mire hatalmas pofonokat kapott, hogy kussoljon. Mikor megjött a reggel, senki nem tudott a másikra nézni, és este elmaradtak a versenyek és a mesemondás.
Ivánnak is akadt egy személyes problémája. Egy hatalmas falusi bivaly kinézte magának, mögötte járkált és fenyegetőzött, amíg Iván meg nem unta ezt. Mikor már többször figyelmeztette, hogy jobb lesz, ha leáll, de a falu bikája nem hallgatott a jó szóra, Iván szólt Titch-nek, akit a zsuga révén ismert, hogy rendezzék le az ürgét. A nagy tulok utána laposra verve vánszorgott napokig, és többé nem merészkedett a közelébe.
Egy látogatója volt. A kis olasz, kék hajú Giovanna, az egyik lakó, akit fogkefének becéztek. Megígértette Ivánnal, hogy ő lesz az első, mikor kiszabadul, és elmondta, hogy hárman versenyeznek a disztinkcióért. Tomi várta nagy vigyorogva, mikor kilépett a Horfield Prison veretes vaskapuján, és a lakásban egy kis házibuli. Több új csaj is volt, és Iván már kettőn túl volt, mikor Giovanna késve hazaért. Hatalmas bömbölést rendezett.
Ha kedvesek is voltak hozzá a lányok és az otthoniak, ez nem mindenütt volt így. Helyenként éreztették vele, hogy börtöntölteléknek tartják és hogy megváltozott a státusa a horfieldi egy hónap nyomán. Ilyen érzése támadt, mikor benézett a Dugout-ba. A tulaj, John Poling, akivel évek óta jó viszonyban volt, nem üdvözölte és kerülte, hogy szót váltsanak, és még rosszabb volt a fogadtatás, mikor a whiteladies road-i házba bemenet szemtől szembe találta magát Mr. Menzies-szel, a földszinti férfi divatüzlet sznob menedzserével.
Ő kezdettől fogva nehezményezte, hogy az új bérlők idegenek voltak, de főleg a lengén öltözött, hangos és közönségesnek talált női lakók processzióját, nyilván úgy ítélve meg a jelenséget, hogy az sérti középosztálybeli angol vevőik kifinomult ízlését és csökkenti szemükben a divatüzlet osztály vonzatát.
A nagyon osztálybüszke menedzser az affektált kiejtésével, akiben Iván mindig az angol felső osztályok paródiáját vélte felfedezni, többször megállította, ahogy a lépcsőn készült felmenni és megkérte, hogy ‘legalább’ egy lakótól szabaduljanak meg, a kék hajú, nyakigláb miniszoknyás Giovannától, mert ő képviseli a jó ízlés elleni kihívás non plusz ultráját. De legújabb inkarnációjában a szokásosnál is messze túlment kritikát sugárzó magatartásában, mert meg se mukkant, csak egyszerűen átnézett Ivánon, mintha nem létezett volna.
A legkellemetlenebb tapasztalat mégis kedvenc kávéházában, a Baliban érte, ahol már akkor is esett az ázsiója, amikor Miller rendőrőrmester ott tartóztatta le. Ez alkalommal befelé igyekezett a kávéházba, mikor egymásra pillantottak az ablaknál ülő Moraggal. Az ápolónő felugrott, kijött az utcára és azt kérdezte Ivántól, hogy „ugye nem szóltál George-nak?”
Nem volt ideje válaszolni, mert Morag a következő pillanatban ájultan összeesett és teljes hosszában elnyúlt az aszfalton. Az olasz pincérek poharakkal és egy kancsó vízzel rohantak ki a Baliból. Felemelték, megitatták és visszaültették az ablak melletti asztalhoz.
Morag lassan magához tért, de mikor Iván szólt hozzá és érdeklődött, hogy jobban van-e, nem válaszolt, ugyan a többiekkel beszélgetett. Úgy tűnt, mintha demonstrálni akarná, hogy Iván bűnös valamiben, és Luigi, a főpincér vette a lapot, és rákiabált: „mit tettél vele, te felelőtlen nőhajhász?” Iván dühösen visszaförmedt: „semmit nem tettem, te erénycsősz. Harapd le a nyelvedet, mikor legközelebb nyalásra trenálsz hajtás közben, kilőve, mint mikor a béka legyet fog.”
A többi pincér is ellenségesen viselkedett, és Claude, a svájci tulaj, akiről köztudott volt, hogy csak rendeléssel és fizetéssel kapcsolatban szól vendégekhez, azt mondta: „letartóztatás, börtön, ájult nő – megkérem, hogy most ne jöjjön egy ideig.”
Hazafelé hajtva Iván azon morfondírozott, hogy vajon az éppen lejátszódott, számára teljesen szokatlan jelenet csak egy összezavarodott nő kulpabilitás és ártatlanság között ingadozó, kaotikus akciója volt, vagy az égiek figyelmeztetése neki, hogy a mandátuma lejárt Bristolban.
Akármelyik is, döntött, soha nem szólt volna George-nak arról, ami történt Morag és közte, de a történtek tükrében kénytelen megmagyarázni a bizonyítványát. Hazaérve neki is ült késedelem nélkül, és megírta Sakalisnak az egész incidenst a legnagyobb részletességgel.
Tomi karácsony előtt vakációra ment a Bahama-szigetekre, a méregdrága Lord Sam’s Castle Hotelben Barbadosban, ami a börtönhónap fejében kijárt neki. A kaszinó vezetése Ivánra maradt egészen február kezdetéig, aki erre odaköltözött a Pusztaboy egyik emeleti sarkában lévő minilakásba, amit addig csak csajozásra használtak és egy-egy éjszaka időnkénti ott töltésére. Elég kényelmetlen volt a kégli, de Iván nem akart költeni spórolt pénzéből egy newport-i lakás kivételére.
Rózsáékkal a bajok rögtön karácsony után kezdődtek. Lajos betolta a nagy zsíros pofáját a kaszinóba egyik este, három gorilla kíséretében, megszegve a lease szabályait, és havi
500 font bért követelt. Pökhendi módon közölte Ivánnal, hogy addig eltűrték a feleségével, hogy a partnerek gennyesre keressék magukat, de ennek vége. Részesedni akarnak.
Négy napra rá egy nyolctagú izomnyakú galeri árasztotta el a vendégekkel teli kaszinót, Ivánt összerugdalták, összetörtek pár bútort, az alkalmazottakat és a klienseket lökdösték és egy félórás rémuralom után távoztak.
Iván, aki úgy tervezte, hogy márciusban hagyja rá Tomira a feles tulajdonát a Pusztaboy-ban, úgy határozott, hogy tartozik annyival partnerének, hogy ellenálljon, amíg amaz visszajön a Bahamákról, három napra bezárta a kaszinót, hogy mesteremberek ez alatt rendbe hozzák a kárt, majd Bristolba ment, hogy egyéb lépéseket tegyen.
Ott Earnie-vel a támogató szerepben felkereste Zorrót, elmondta a helyzetet Newportban, és öt nehézfiút kért esténként a kaszinó védelmére február első hetének a végéig. Zorro napi tíz fontot akart fejenként. És kikötötte, hogy pisztoly nem lesz. Iván közölte, hogy csak ötszáz fontot tud fizetni összesen, felét előre, és hogy nem kell pisztoly, mert az ellenfelek prézlivagányok Zorro csapatához képest.
Iván tisztázta, hogy a szerep nem az elijesztés, hanem hogy a csapat a kaszinóban bújjon meg észrevétlenül, és mikor jönnek a támadók a hotelból, akkor ripityára verje őket. Megegyeztek, és Zorro átvette a 250 fontot.
A látogatottság gyér volt a Pusztaboy-ban az újraindítás után majdnem egy hétig, és Rózsa Lajos bunkói akkor jöttek, heten, mikor kezdett helyreállni, egy pénteken. Eszméletlen ruhát kaptak a baseball ütőkkel felszerelt védőbrigádtól. Ott feküdtek szétszórva a kaszinó előtt a gyepen, hárman törött csontokkal, és Zorróék le is pisálták őket ráadásként. Több támadás nem volt.
Tomi rosszkedvűen konstatálta, hogy 40 százaléka az amúgy is gyenge bevételnek a távolléte alatt nehézfiúkra és javításokra ment el, és megpróbálta Ivánra hárítani az egész költséget, aki erre megköszönte a közel kétéves részvételt a kaszinó közös futtatásában, lemondott a részéről, elpakolta cuccait és végleg otthagyta a Pusztaboy-t. Ez egy generózus befejezés volt, hiszen inzisztálhatott volna, hogy adják el a kaszinót, és követelhette volna a kapott pénz felét.
Iván egyenesen Londonba ment, ahol megrendelt és előre kifizetett egy 1,500 köbcentis vadiúj Ford Cortinát a tervezett nagy útra, és kérvényt nyújtott be egy új Nansen Pass hontalan utazási dokumentumra, majd a Green Street-en maradt pár napot.
Egyik este a fiúk otthon voltak mindhárman, és Dicko barátjával, Peter Broomsfielddel kiegészítve a konyhában teáztak, apróságokon röhigcsélve.
– Mi van, még élvezed a csavargást, vagy lassan letelepedsz, mint pénzes kaszinó tulajdonos, és sznob country club-ok magasba emelt orrú tagjaként előadod az angol dzsentri paródiát? – érdeklődött szocdem Jim.
– Csábító ötlet volt fenntartani a kaszinó bulit, ameddig lehetett – válaszolta Iván. – Pénz szempontjából menő, de különben lélekölő. Különben előadni a Csekonics bárót nem az én prioritásom, mint tudjátok. Tojok a felsőbbrendűsködésre és a felfelé kapaszkodó sznobok véleményére.
Elmondta, hogy a legkomolyabban gondolja a ‘nagy utazás’-t, amire többek között hármukat is meghívta, és hogy már megvette rá az új Cortinát, és a kaszinóban is feladta a részesedését.
– Divatos fickónak akarsz látszani ezzel a nagy utazással, nem? – próbálta Jim tovább froclizni Ivánt. – A célod, hogy egy tipikus egyetem utáni ‘ovelander’ legyél. OK, te Japánba készülsz, nem Ausztráliába, Indiából, de a kocsival Indiába a lényeg.
Iván csak legyintett.
– Ez egy másik gyatra próbálkozás, hogy status-keresőként kategorizálj. Csupán csavarogni akarok a világban, hogy kihajtsam a bennem lévő ördögöt. Ahonnan jövök, ahhoz is külön engedély kell, hogy a vécéig elmenj. Úgy érzem magam, mint az üvegből kiengedett dzsinn.
A pragmatikus Lalótól jött a gyakorlatias kérdés.
– Hogy akarsz pénzt csinálni útközben? Melózva, ahol lehet?
– Az is – mondta Iván – meg pár másik terv rögtön kezdetnek. Ilyenek pl. 120-150 méter olyan angol anyagot venni leszállított áron a Golden Square-en a City-ben, ahol a „made in England” az anyag szélébe van szőve, és ezt eladni az arab országokba érkezés előtt; legalább 1 kiló tömbaranyat venni Görög– vagy Törökországban, Indiában eladásra, ahol háromszoros az ár; féldrágaköveket vásárolni Sri Lanka szigetén – opált és kék zafírt főleg – Japánban eladásra; meg cserélt névlapos Patek, Rolex and IWC pinpallét – tehát egy drágaköves – órák vétele Svájcban kifelé, Hong Kongban visszafelé, mindkét esetben Pakisztánban, Indiában és Iránban való eladásra. Végül kéziszövésű, vagyis handloom indiai selyem vétele visszafelé európai eladásra. Ezek mind lecsekkelt, tuti pénzcsinálási lehetőségek – tette hozzá.
Március közepén azután beütött a krach a Whiteladies Road-on. Valaki nyitva hagyott egy fürdőszobacsapot a lakásban szombaton, amikor este a lakás üres maradt, és olyan nagy mennyiségű víz ömlött az alsó szintekre, hogy az teljesen átáztatta és tönkre tette az új divatárut a raktárban, az első emeleten, és a földszinti férfi divatboltban. Minden divatcikk – tehát ruhák, nagykabátok, mellények, ingek, nyakkendők, alsóneműk, zoknik, házikabátok, pizsamák, stb – a víz martalékává, újként eladhatatlanná váltak.
A divatüzletet bezárták két hétre tatarozás céljából. A partnerek felszólítást kaptak, hogy költözzenek ki a lakásból haladék nélkül, különben kártérítésért is be fogják perelni őket a lease jogi törlését célzó per mellett, és a litigáció költségeit is rájuk hárítják, meg a számlát a tatarozás miatti zárva tartásért. Hónap végére kiköltöztek, és Iván visszacipelte, akárcsak a carisbrooke-i korszak végén, bútorait és cuccait a haverokhoz.
Közben egyik a másik után mondott le a lehetséges partnerek közül a nagy útra, akik ugyan nem kötelezték el magukat, de kifejezetten érdeklődtek a részvétel iránt, fontos állásra, nősülés elhatározására, stb, való hivatkozással. Iván megkapta az új Nansen Pass utazási dokumentumot, a szükséges kolera és sárgaláz elleni injekciókat és vízumokat. Két elkötelezett maradt az útra – Iván és Péter Broomfield. Nekiláttak a végső vásárlásoknak. Így vettek egy jó nagy sátrat az Army & Navy Surplus raktárban, egy tetőcsomagtartót, és megvették az angol ruhaanyag végeket a Golden Square-en, összesen 150 méternyit.
A Green Street konyhájában beszélgettek egy este, és Laló mondta ki, kertelés nélkül, a következtetést, amihez Iván is eljutott előbb, de megtartotta magának.
– Ezzel az úttal most valójában egy angol menekültté fogsz válni, vagy, másképp nézve, egy dupla menekültté. Ha elismered, ha nem, te most menekülsz innen, nagyjából úgy, mint az óhazából menekültél, ha a közvetlen okok mások is, és a dupla menekülés azt jelenti, hogy magadtól menekülsz.
Jim is hozzászólt a témához.
– Remélem, ha megengeded a hasonlatokat, hogy ez inkább Zarathustra felmenése a hegyre, megvilágosodás céljából, mint egy Lord Byron féle ‘Harold gyermek zarándok-útja’ (Child Harold’s Pilgrimage), mert azzal együtt, hogy irigylésre méltóan kalandos vagy és tele önbizalommal, te idősebb vagy pár évvel, mint mi, többiek, és ha nem csillapodsz le és nem találod meg magadat ezen az úton, elkerülhetetlenül egy örökké elégedetlen különccé fogsz válni.
Dicko megjósolta, hogy mire visszajön, Iván minden nőre gyanakodni fog, hogy a nyugdíjára pályáznak, Pesti Peti meg úgy gondolta, hogy vagy egy ninja lesz Ivánból addigra, aki okkult erőkkel viaskodik, vagy egy misztikus indiai sadhu (szent ember), aki beül kávéházakba egy még ismeretlen asztrológiai könyvvel, híveket gyűjt elvont dumákkal, meditál, mint a Maharishi Mahesh és valójában szponzorokat céloz meg, mint a Beatles. Iván közölte velük, hogy belőlük viszont meghasonlott irodakukacok lesznek, könyökvédővel, hajleszorítóval és szemellenzővel.
Még volt egy búcsúztató buli a Green Street-en, ahol a kissé nőies, vékony, szemüveges Broomfield egy vitustánc és a rezgő nyárfa kombinációját adta elő Beatles lemezek zenéjére, Iván meg legbunkóbb önmagát, mikor becipelte Laló legjobb barátjának, egy ciprusi görög medikusnak az angol állandó csaját az apró konyhába, ráültette a mosogató felszínre és éppen penetrálta, mikor Noggers, Dicko kebelbarátja Wembley-ből, benyomta az eltorlaszolt ajtót sört keresve, és prezentálta tablójukat a dörbézoló tömegnek.
Egy áprilisi hétfő reggel indultak el, a londoni áprilishoz szokatlan kánikulában. Nagy haveri gyülekezet integetett búcsúzót a green street-i ház előtt, többen kabalákat hoztak, valamint elemeket, hálózsákot, pirospaprikát meg zseblámpát, és Jim még utánuk kiabált:
– Péter, ne hagyd, hogy a magyar diktátor ledomináljon…
Megálltak Elthamben, Péter szülei házánál. Már több hónapja nem látták a szülők, és tudták, hogy évekre megy el, mert a bátyjának említette. De tipikusan angol családi blazírtsággal nem változtattak egy jottányit sem a rutinjukon. A papa újságot olvasott a TV előtt, és csak bólintott. A mama a konyhából szólt ki: „kértek egy csésze teát?” A teát megitták, és csak annyit mondtak hogy „tataa,” ahogy tovább indultak.
Egyenesen Schaffhausenbe hajtottak felváltva, ahol vettek 100 hamis név– és számlapos órát $1-ért darabonként, és rögtön mentek is tovább Belgrádig, ahol a Fekete család volt a bázis. Ottmaradtak pár napot, nagyon kellemes társaságban. Ezt Iván szorgalmazta, arra számítva, hogy sokáig nem fog ismét magyar szót hallani.
Sok angol anyagot adtak el a piacon, és a meleg miatt uszodába jártak minden nap, ahol egy alkalommal Iván meglátott egy remek alakú, nagyon szép, 20 körüli lányt. Hozzáférni nem lehetett, mert vagy 20 kigyúrt arszlán vette körül szüntelenül, de megismerte a csúnya nővért, és kiderült, hogy a tokiói jugoszláv követ lányai. A csinibabát Vlasta Weiss-nek hívták. Felírta a tokiói otthoni telefonszámukat.
Thessaloniki volt a következő megálló, ahol George Sakalis katonáskodott még mindig. Fák közt bújkálva várt a találkozásra, mert a viszonya a tábornokának a lányával, akinek azt a mondást tulajdonította, hogy mikor a nap felkel, a fütyinek is fel kell kelnie, köztudottá vált, és negatív következményektől tartott. Moragot nem említette, és Péter vonatkozásában azt javasolta, hogy vigye a diákszállóba.
Ivánt bekvártélyozta két nővérhez, a gyönyörű Helenához és a bajuszos Angelához, akik kizárólag görögül beszéltek. Azt mondta Helenának, hogy Iván egy angol lord, aki Indiába megy elefántvadászatra, és egy kicsit impotens, de nagyon gazdag. Ha jó hozzá, talán feleségül veszi.
Azt tanácsolta Ivánnak, hogy ne kezdeményezzen, mert éjjel majd bejön a nő a hálószobájába, hogy a redőnyt megigazítsa, és akkor ragadja meg és ellentmondást nem tűrően pattanjon rá. A nő jött éjjelente, három egymás utáni nap, kicsit rángatta a redőnyt, és akció közben azt mondogatta hogy „bad boy, bad boy”.
A nővérek azt az „image”-et kultiválták, hogy egy gazdag nagypolgári családból származnak, és egy szüleiktől kapott engedményből élnek, nem lévén szükségük arra hogy állásuk legyen. Sakalis azonban elárulta egy óvatlan pillanatában, hogy nem ez volt a színtiszta igazság, ugyanis Helena minden héten két napot Athénben volt callgirl.
A világjárók eladták az összes megmaradt angol anyagot, és végigjárták az ékszerészeket, az aranyárak iránt érdeklődve. Az egyik boltban a tulaj, Vasilios Geliovaris, hirtelen felfigyelt Iván akcentusára, odajött hozzá és bemutatkozott. „Laci vagyok,” mondta nemes egyszerűséggel. Nagyon megörült a magyar látogatónak, akinek bevallotta, hogy magyar maradt az elsőszámú nyelve.
Egy egykori „Beloiannisz gyerek” volt, aki Görögfalván nőtt fel, valóban tökéletesen beszélt magyarul és azt állította, hogy sokkal jobb áron ad el aranyat Ivánnak, mint bárki más. $1,200-at számított fel egy kilóért, ami szerinte az opimális ár volt, és három gyufásdoboznyi helyet elfoglaló „kiszerelést” javasolt, mert így ideálisan lehetett elrejteni. Iván a tenyerébe csapott.
Iván az utolsó estére a diákszállóba költözött, hogy reggel korán tudjanak indulni Péterrel Törökországba, ahol el akarták kerülni Istambult és Ankarát, hogy estére túljussanak rajtuk dél felé. De más volt beírva a nagykönyvbe. Egy 20 körüli, duzzadt mama kedvence keserű bömbölése volt az ébresztő. Az olasz arisztokrata háttérből származó amerikai Herbert Jean de Grasse – röviden Herb – volt a kétségbeesett utazó. Ellopták a pénzét. Megsajnálták, és Iván felajánlotta, hogy elviszik Istambulba, ahol kölcsönt tud felvenni az amerikai követségen.
A kocsiban nagyon gyér hangulat volt útban a török határ felé. Pétert már előbb is nyaggatta Iván a zárkózottsága miatt. Próbálva beindítani a szózsákját, hogy ne ő szövegeljen állandóan, kérte, hogy beszéljen a nőiről. „Vacakok voltak,” volt a válasz. OK, beszéljen a gyerekkoráról. „Szomorú volt…”
Péter hallgatott, mint a sír, de Herb nem. Először elmesélte, hogy meglátogatta a családja olasz végét, ahol szégyellték és nem engedték házaikban lakni. Majd rátért bánatos mexikói útjára élete nagy szerelmével, aki mindenkivel lefeküdt, csak vele nem. Mikor azonban elérték a török határt, ott egy jóformájú, szolidan öltözött, huszonöt körüli legény stoppolt, Ali, egy örmény Kadikoy-ból, egy ázsiai külvárosából Istambulnak.
Ali azt állította, hogy négy év után jön haza, amit egy amerikai egyetemen töltött, és a szülők üzletbirodalmát készül átvenni. Meghívta a többieket, hogy lakjanak náluk. Nagy dumaparti alakult ki, majd nótázásba fogtak. Alinak hangja és hallása is volt, és végül Kadikoyig üvöltöttek több faktorral javult hangulatban.
Kadikoyben azután kiderült, hogy a villanyt és vizet lekapcsolták Ali családjának a házában, mert örmények, és hogy arra szeretnék Ivánékat rávenni, hogy a családi vagyont csempésszék át Libanonba, mikor a törökök híresek voltak arról, hogy drákói ítéleteket mértek ki csempészésért.
Aliról közben kiderült, hogy hajókon dolgozott, és nem a Philadelphia Egyetemre járt; hogy egy nagyszájú, örökké hadovázó típus és hogy buzi, és Péter remegő kis feneke izgatja a fantáziáját. Így folyton Péter mellé ült, rárakta a nagy tappancsait, és agitálta nyüszítő, kiszemelt áldozatát, hogy nem fog fájni, amire gondol vele kapcsolatban.
Ideje volt tovább állni, és egy könnyes hajnalon Iván kivezényelte selejtes csapatát az örmény menedékről. Herb-et elvitték a komphoz, adtak neki némi pénzt és elköszöntek tőle, mire kétségbeesetten felkiáltott: „most mit csináljak?” A hátizsákjából kiállt a fogkefe, mint egy villámhárító.