Iván és Péter délfelé haladtak a Ford Cortinával a bandirmai úton Törökországban, Ankara elkerülése után. Péter vezetett, és két nem kifejezetten nyerő lehetőség közti választás elé állította az az anomália, hogy egy éles kőtörmelék volt púpozottan felhalmozva a szélesítésre és újra-felszínezésre váró út közepén.
Ha a kupac jobb oldalán hajt, ahogy a forgalmi szabály megkívánta, a baloldali abroncsokat rongálja. Ha középre veszi a kupacot, azt kockáztatja, hogy valami kiáll az útból a törmeléktől takarva, és megüti a kocsi alját. Az utóbbit választotta, és mikor egy éles csattanás megállást követelt, úgy kellett összeszedniük a ripityára tört sebváltó doboz darabjait.
Nyugat-Európában ez a malőr a sebváltó egység cseréjét, a motor ki– és visszaemelését és több nap késést jelentett volna. De itt olcsóbb, gyorsabb lehetőség kínálkozott. Motorolajt öntöttek a sebváltóra kb. 100 méterenként, úgy haladtak tovább a kisváros felé, ahol egy traktorjavítóra bukkantak az út mellett. Előtte két kőkorszakbeli mezőgazdasági ősgép állt darabokra cincálva. Nem túl ígéretesnek tűnt, hogy egy ilyen helyen segíteni tudnának, de jobb híján behajtottak. Vállalták a feladatot, és azt mondták, mehetnek a kocsiért másnap délután.
Besétáltak Bandirma kb. két km-re lévő főterére, ahol ezen a rossz csillagzat alatti napon őrjítő fogfájás tört Ivánra. Egy angolul motyogó egyént indultak keresni, és a szerencse rájuk mosolygott. Ott ült a főtéren, egy padon egy micisapkás úr egy angol könyvet olvasva. Segítségükre sietett és hamar találtak egy fogorvosi rendelőt, de mikor bementek és Iván középkori kínzószerszámokat pillantott meg a falon, csoda történt. Teljesen elmúlt nagy hirtelen a fogfájása, megfordult, kiment és a többiek kullogtak utána.
Kiderült, hogy a segítségre siető lovag egy katonatiszt, aki angolul tanul szabadsága alatt és a sarki filléres túristaszállóban, az Oteli Omniában lakik, ahová ők is beköltöztek. A hotel egy népes családok Mekkájának bizonyult, egy némileg lerobbant bálteremmel és tangóharmonikás élőzenével, ahol Péter bemutatta tánctudását egy harmincas virágszállal. Több idős, vakációzó török nyugdíjas fogatlan, nyitott szájjal nyerítve ünnepelte tetőtől talpig reszkető, egyéninek mondható táncstílusát és nőies kézmozdulatait. Többen a hasukat tépték és a talpukat vakarták.
Másnap elmentek a kocsiért, amit tökéletesen megjavítottak, és csak négy font ellenértéket számláztak. Mikor egy grandee bőkezűségével Iván megpróbálta egy font extra megfelelőjét a tulajra rátukmálni, az csak gőgösen ingatta a fejét nemlegesen, és a vakációzó tiszt, aki még mindig ragadt hozzájuk, megjegyezte, hogy a török egy nagyon büszke nép, és hogy a garázs egy összelapított Formula-1 versenyautót is meg tudna javítani.
A tisztet továbbvitték magukkal tolmácsnak és udvari bolondnak, és egy kies parton álltak meg Antalya közelében. Egy üres parti kunyhóban húzódtak meg, napoztak, fürödtek és unatkoztak.
Egy kis kifőzdében – amit egy hatalmas, izmoktól dagadó, kopasz török futtatott – friss halat kajáltak nap, mint nap egy csapat töpörtyűvé sült ausztrállal együtt, akik sátoroztak. Egyikük nagyon kockázatos viszonyt folytatott a török óriás kicsi, jelentéktelen, öszvérszerű feleségével, aki úgy nézett ki, mintha háromig se tudna számolni, de éjjelente kilógott állva dugni.
Ezt hallva begerjedtek és ellátogattak a környékbeli ‘compound’-ba, egy magas sárfallal körülvett, kb. 15 kunyhóból és a bejáratnál rendőrfülkéből álló örömtanyára, ahol rács mögött pózoltak a korosodó bájtündérek, azonban a visszataszító körülményektől leforrázva rohamléptekkel távoztak. Antalyaban elváltak a tiszttől.
Új utastársakat toboroztak a szíriai határon, akik az üzemanyag felét fizetve Pakisztánig velük akartak menni, két stuttgarti német stoppos személyében. Hans, 24, egy középmagas, nagyon jóképű bajkereső volt, iskolázatlan, munkakerülő és kalandos, aki minden kupiba berohant és verekedési alkalmat nem hagyott ki; Manfréd, 18, magas volt, szemüveges és öntudatos, az olcsó ponyvaregények rabja.
Damaszkuszban egy hotelszobát vettek ki négyüknek. A város tele volt katonákkal, látnivaló alig, szórakozási lehetőség semmi nem volt. A mozik zárva voltak, a bárok és kávéházak egy része úgyszintén, állítólag a kormány erősödő szélsőséges muzulmán befolyásoltsága miatt. A fő szórakozási lehetőség a nyilvános kivégzések voltak – nyakazás bárddal.
Iván nem, de a többiek mind megrögzött sörivók voltak, és állandóan ott akartak ülni a Hassan’s Bárban, a hotel közvetlen szomszédságában, egy pohár sör mellett. Iván is velük kuksolt néha és Coca Cola-t ivott rakival, a helyi abszinttal, de unta ezt a tespedést.
Egyik nap, hiányolva, hogy már jó ideje nem beszélt magyarul, fogta magát, elsomfordált a magyar követségre, és becsengetett. A biztonsági őr – egy volt sportoló – jött ki megérdeklődni, hogy mi az óhaja, sóhaja. Mondta, hogy magyarul szeretne beszélgetni és berúgni egy kicsit. Az őr intett, hogy menjen be, leültette az előcsarnokban, és hozott egy üveg Tokajit, amit elpusztítottak.
Ivánnak elege lett Damaszkuszból meg a bárban ülésből. Otthagyta a sörivókat egy időre, és elment meglátogatni Rorót Beirútban. Szólt Péternek és a németeknek, hogy csak igyanak nyugodtan, majd visszajön és folytatják útjukat Jordánia és Irak felé. Roro nagy örömmel fogadta, kapott egy szobát eredetileg máltai családja nagy labirintusszerű beirúti házában, közvetlenül a munkanélküli, a helyi laza életmódba teljesen belesüppedt barátja szobája mellett. Egyik napról a másikra népes galerijának illusztris tagjaként vesztegette a napokat cél és különösebb elvárás nélkül, mintha mindig odatartozott volna.
A galeriben mindenki munkanélküli volt, és így időmilliomos. Kávéházi teraszokon ücsörögtek, franciául povedálva semmiségekről, és hasissal ízesített cigarettákat szívtak, elhessegetve a füstöt és az árulkodó szagot, amikor rendőrök mentek párosával a közelben.
A többiek nem bánták Iván gyenge franciáját, talán mert üres fecsegéssel telt az idő, ami a lóversenyek közti hézagot kitöltötte. A lóversenyek napján viszont nagy volt a számolgatás, hogy ki mennyit tudott összeszedni tétnek, és a nyerők fizettek a fogyasztásért aznap.
Nők nem voltak a társaságban, és szó is ritkán esett nőkről, ugyan Roro kissé érzelmesen elmesélte, hogy előző évben egy mindkettőjük – és sok más – által kipróbált bristoli nőismerős, Ann Mounter, jelent meg váratlanul egy barátnővel. Hat hónapot vele lakott, és az ő szobáját a barátnő foglalta el. Roroéknál kajáltak, akár Iván. Az egykori jobbszélső már házasságon törte a fejét, mikor a fránya némberek gazdagabb pasasokra találtak és tovaröppentek.
Iván párszor elment az ötcsillagos St. Georges Hotel luxususzodájába, ahol káprázatos nők garmadája hevert a napon, és hívta Rorót, hogy jöjjön el vele, mert nincs sikere gyér franciájával. Azok aranyásók, mondta kapásból, és csórók, mint te vagy én nem érdeklik őket. A nagyon puccos Casino du Libanba sikerült elcsalnia, és nagyon vigyorgott, mikor nyert $25-ot, bár másnap elszórta a lovin.
Beirút centruma és tengerpartja – ahol csak futólag fordultak meg néha – különben csodás üzletsorok, gyönyörű nagy szállodák, csillogó bárok, kávéházak és rengeteg bank kollekciója volt.
Egy dolog zavarta Ivánt ritka látogatásai alkalmából. A mindenütt jelenlévő légkondicionálás szinte kivétel nélkül olyan hihetetlenül magasra volt beállítva, mintha a forró Szaharából Szibériába került volna az utcáról belépő, hirtelen télikabátra vágyva. Kétszer is megfázott.
Kétségkívül Beirút volt a Közel-Kelet diadémje és lüktető pénzügyi szíve, és hihetetlennek tűnt, mikor egyik este lángoló kocsiabroncsok és hullák szegélyezték az elegáns utcákat, hogy ilyen mérvű kontraszt lehetséges. Másnapra azonban eltűnt minden jele a vallási és etnikai indíttatású pusztításnak, és minden egy varázsütésre visszatért a régibe.
Az esemény emlékeztette Ivánt arra, hogy már három hete Beirútban volt, ideje volt visszatérni Damaszkuszba. Elbúcsúzott Roro családjától, a galeritől majd magától Rorotól, aki egy csomag meztelen női képet nyújtott át azzal a kísérő szöveggel, hogy „a feleségeim, akiket már meguntam.” Indulás előtt a kocsi hátsó ablaka alatti padkán hagyta őket.
Damaszkuszban a három útitársát egy kissé kopaszodó, 40 körüli, erőteljes testalkatú arab társaságában találta a Hassan’s Bárban, aki Guiness-t rendelt négyüknek és fizetett, mint egy katonatiszt. Ahmed tele volt pénzzel, miután építkezéseken dolgozott Németországban, mint gastarbeiter, és útban volt hazafelé Bagdadba.
A fiúk, akiket már itatott jó pár napja és korsónként egy fontba kerülő Guinesshez szoktak, azonnal agitálni kezdtek, hogy velük jöhessen. Főleg Péter lobbizott nagyon lelkesen. Iván beleegyezett, miután Ahmed felajánlotta, hogy fizeti az üzemanyag egyötödét és segítségükre lesz, mint tolmács, a nyelv nagyjából ugyanaz lévén az összes arab országban. Megegyeztek, hogy másnap reggel indulnak Jordánba.
Ivánt kicsit aggasztotta ugyan, amit a németek meséltek, hogy a hotelszobában találták Pétert és egy izgatott Ahmedet, amint felváltva gyúrták egymást, ing nélkül, egyik az ágyon fekve, másik állva. Hans szólt Péternek, hogy ne flörtöljön, mert egy arabnak nő, hapsi és kecske ugyanaz. De Péter védte állhatatosan, ismételgetve, hogy Ahmed népszerű volt a német nőknél. A csapat korelnöke érezte, hogy még lesz baj az arabbal.
Úton Jordániába nem volt. Ahmed vette az első tank benzint, utat rövidített, olcsó ebédelő helyet talált, ahol mindenkinek kitűnő köftét (fűszeres fasírtot) rendelt és zsúfolt, drága Jeruzsálemben, ami akkor még Jordániához tartozott, egy olcsó, nagy szobára lelt ötüknek és az árat még le is alkudta 30%-al.
Fáradtan a portól, melegtől és pocsék minőségű úttól, korán elaludtak, de egy vérfagyasztó kiáltásra ébredtek éjnek idején, és mikor Hans felcsavarta a villanyt, egy panaszos Péter vált láthatóvá, amint fájó fenekelukát tapogatta sziszegve, csak Ahmed feküdt tovább és látszólag az igazak álmát aludta. Péter azt állította, hogy valami penetrálta hátsó kijáratát.
Hans intett, hogy maradjanak csöndben, lecsavarta a villanyt és a háziak által az éjjelre odakészített kancsó vízzel nyakon öntötte a sumákoló arabot, aki egy hatalmas haleffel kezében pattant fel, körbe rohant és a legalább 30 centi hosszú pengét egyenként a torkuknak szegezte.
Dulakodás és üvöltözéssel tarkított fenyegetődzés adok-kapokja törte meg az éjszaka csendjét, ami odavonzott két mogorva őrt, akik vasrúddal a kézben lecsillapították a kedélyeket és némi alvás következett.
Reggel kimentek városnézőbe, csak Ahmed aludt tovább. Megnézték a Gecsemáné kertet, az utolsó vacsora és a hegyi beszéd színhelyét és Krisztus állítólagos lábnyomát egy sziklafelületen, és a forró délutánban pakoltak a kocsiba, indulásra készen.
Iván szólt Ahmednek, hogy nem viszik tovább, de megint előrántotta a nagy kést az inge alól, ahol egy a vállára kapcsolt tokban tartotta, és azt maga előtt fogva bemászott a hátsó ülés közepébe. Nem tűnt jó ötletnek megpróbálni kirángatni.
Így Manfred bedobta az arab táskáját a csomagtartóba, beültek és indultak volna, de az arab hirtelen teljesen bezsongott és mindenkinek az ágyéka irányába kapkodott. A házból kijöttek nézni, hogy mit csinálnak, mire Ahmed lenyugodott és elgurultak. A Holt-tenger partján haladtak a szír határ felé még mindig perzselő melegben, és megálltak egy kávé-háznál egy hűvös frissítőre, és hogy közelről megnézzék a zárt sósvizű anomáliát.
Ahmed a kocsiban maradt. Lesétáltak a partra, ahol a vízmagasság kb. tíz centi volt, megállapították, hogy egy pocsolyáról van szó, kólát rendeltek és Hans kért egy bélyeget, hogy a szokásos képeslapját feladhassa 33 éves élettársának és 11 éves fiának, akikkel négy napnál sohasem maradt tovább együtt egyhuzamban.
Fizetéskor, nézve a számlát, Hans megérdeklődte, hogy miért kérnek 50 piasztert egy ötpiaszteres bélyegért, és mikor az arab tulaj azt válaszolta, hogy a kávéháza nem egy postahivatal, két csíkban letépte és elé dobta a bélyeget azzal, hogy „itt van a rohadt
bélyeged, scheisse Araber” (szarházi Arab).
A következő pillanatban negyven arab rúgdalta mint egy focilabdát. Iván odament, hogy kimentse, békítő szavakkal és ígérve, hogy kifizetik, amit kérnek. Pár maflást kapott viszonzásul. A megbolydult, erőfölényüket élvező arabokkal nem lehetett beszélni. Erre Manfred a kocsihoz ment, egy pisztollyal tért vissza és a leghangosabb, legszemetebb arabot látványosan fejbe lőtte. Ahány arab volt, annyifelé szaladt, és a csapat Iván unszolására gyorsan a kocsiba ült.
De a pisztoly csak egy gázpisztoly volt. Nagyot pukkant, de golyó persze nem jött ki belőle. Az arab, aki összeesett, mintha villámcsapás érte volna, feltápászkodott, a többiek pedig eltorlaszolták az egyetlen kijáratot, majd kövekkel és szikladarabokkal próbálták a szélvédőt betörni. Állt a bál.
Eközben Iván 100 km sebességet is elérve fel és alá hajtott a kb. 40m x 70m udvaron, három menekülő arabot is telibe kapva, akik azután a földön feküdtek kiterülve, mozdulatlanul percekkel később is. Ekkorra már a legtöbb arab kezében kés volt. A helyzet nagyon komolyra fordult.
Ahmed halottsápadt volt, és a többiek arca is teljes kétségbeesést tükrözött. Az arabok fenyegetően rikoltoztak. Észlelve, hogy ezt nem ússzák meg élve, ha megfogják őket, Iván lassan, óvatosan nekihajtott a kőtorlasznak és őrült mázlival valahogy túljutott rajta ép gumikkal. Nem üldözte őket másik kocsi.
A határt látva a távolban álltak csak meg, letörölték a vért a hűtőrácsról, szó nélkül elszívtak egy doboz cigarettát, és lassan odahajtottak a fegyveres határőrökhöz, izgatottan várva hogy tudnak-e az incidensről. De azok csak türelmetlenül intettek, hogy menjenek tovább. Nem kaptak utasítást, hogy állítsák meg őket. A szír oldalon viszont megállították a kocsit és Ahmed rögtön bement a vámfőnökhöz egy tet-a-tetre.
Utána valamennyiüket kiszállították, mindent kipakoltattak a kocsiból. Iván megkönnyebbült, mert először attól tartott, hogy Ahmed elmondja, mi történt a Holt-tengernél és visszaparancsolják őket a határ másik oldalára, ami nagyon rossz következményekkel járhatott volna.
De, bár biztosra vette, hogy az arab mószerolt, csak vámérdeklődésről volt szó. Alapos volt a vizsgálat ezzel együtt, és félóra múlva Iván a főnökkel szemben ült a vámsátorban, előtte két viaszosvászon csomag, leokoplaszttal többszörösen leragasztva, és Roro fényképei. Egyenként jobb kezébe vette a csomagokat, játszott velük kicsit, elismerő kifejezéssel az arcán a súlyuk vonatkozásában, majd kérdően Iván szemébe nézett. Az egyikben az arany volt, a másikban az órák.
Érzékelve, hogy gyors döntésre van szükség, nehogy a főnök mindkét csomagot elkobozza, Iván a zsebében lévő órákból hatot az asztalra tett és felé tolta. Csak bámult, az arcába, így még hármat odatett. Még mindig nézett várakozásteljesen, így még kettőt elécsúsztatott, mire bólintott, Roro reiszolós képeit is a 11 óra mellé tette, jelezve, hogy azok is részei a paktumnak, majd visszaadta a két csomagot.
Egész éjjel haladtak előre, az iraki határ felé, és a nap már forrón sütött, mikor egy töltőállomáshoz érkeztek. Mellette egy Coca Cola-ládákból összetákolt viskó állt, ahol jéghideg vízhez jutottak egy felfüggesztett tevegyomorból. Valamennyien kiszálltak, hogy szomjukat oltsák, brunyáljanak, járkáljanak egyet és egyenek valamit. Kaptak arab kenyeret és kecsketúrót.
Ekkor Hans, aki már jó ideje összehúzott szemmel mustrálta az arabot, belekötött Ahmedbe. Indulatos szóváltás után ütni kezdték egymást, és Hans, aki elkezdte a brusztot, egy percen belül gyakorlózsákká vált. Nagyobb léven Hans-nál, Iván készült átvenni az arab kezelését, de kicsit tovább figyelve a jobbkezeseit, elvetette az ötletet.
De Manfred közölte Ahmeddel, miután Hans lemosta a vért az arcáról, hogy ne próbáljon tovább jönni velük, mert éjjel kinyújtják, miközben a homoksivatagon hajtanak át. Az
Iraqi azonnal a töltőállomás arabjaihoz rohant, üvöltözve és a többiekre mutogatva, mire a töltőállomás főnöke leírta a kocsiszámukat és a neveiket, közölve, hogy jobb, ha nem bántják Ahmedet, mert keresni fogják rajtuk.
Iván belátta, hogy nem fognak tudni a plenknis arabtól megszabadulni Baghdad előtt és kihasználva az időt, mialatt még pánarab csaholás sértette a fülüket, megtiltotta, hogy bárki egyetlen szót szóljon hozzá az út hátralevő részében. Megegyeztek, hogy ezentúl egymás közt is ‘kajátó szalonnátó’ alapon beszélnek előtte, őt bauvaunak hívva, hogy izolálva érezze magát.
Diadalittasan telepedett vissza az arab a hátsó ülésre, de hamarosan kiderült, ahogy a rekkenő hőségben haladtak, hogy nem tudja követni a legszimplább rövidítéseket és szóferdítéseket se, és ez zavarja.
A délibáb távoli tavakat varázsolt a horizontra, egyszer le is hajtottak az útról, hátha tényleg vizet találnak, de persze ez nem így lett. Elhagyták Szíriát és átmentek az iraki határon, fennakadás nélkül.
Irakban az út minősége javult, több volt a töltőállomás, az útmenti kávéház és vendéglő, de a kánikula még elviselhetetlenebbé vált. Izzadtak és szenvedtek, mikor késő délután egy katonai tábor és egy valódi tó jelent meg az út mellett. Behajtottak, egy angolul jól beszélő tiszt szívélyesen fogadta őket, tiszta, légkondicionált szobákat és meleg ételt kaptak ingyen, és utána ott ültek a tóban, mint boldog békák, csak éppen hogy nem brekegtek.
Másfél napot maradtak ebben az idillikus környezetben, az omertát szigorúan betartva Ahmeddel szemben, aki egyre inkább úgy viselkedett, mint egy gazdátlan kutya, és könyörögni kezdett, hogy beszéljenek hozzá. Ők továbbra is csak átnéztek rajta és az angolul beszélő tiszt, észlelve, hogy honfitársa persona non grata körükben, maga is úgy beszélt hozzá, akár egy kutyához.
A város peremét elérve Bagdadban Iván megállt, kivette Ahmed táskáját a csomagtartóból és eldobta, amilyen messzire tudta, rákiabálva az arabra, hogy szálljon ki és takarodjon. A forgalom lassan haladt az úton, és az arab szaladt mellettük, azt nyüszítve, hogy „fiúk, maradjunk barátok. Ez az én városom, ahol mindenhova el szeretnélek vinni titeket. Lakjatok a házamban…”
Nem tudtak megszabadulni tőle egy ideig, és Iván odaszólt neki: „tűnj el, te sunyi arab. Rosszul viselkedtél, és megutáltuk a pofádat.” De Ahmed nem volt képes felfogni, hogy a kapcsolat nem volt helyrehozható. Végül a forgalom megindult, és otthagyták. Még akkor is integetett a távolból, mint aki legjobb barátaitól búcsúzik.
Először a YMCA-be mentek, de tele volt, így végiglátogattak egy rakás hotelt, és mind túl drágák voltak, fejenként napi két fontot is felszámítva. Már éppen úgy határoztak, hogy egy parkot keresnek és a szabadban alszanak, mikor az utolsóból egy szalvétát lobogtatva szaladt utánuk az ürge. Megkérdezte, hogy keresztények-e, majd az igenlő válaszra elmondta, hogy ő és a családja keresztény arabok és ők a tulajdonosok. Meghívta őket, hogy legyenek a vendégei.
Ibrahim külön légkondicionált, fürdőszobával ellátott luxus szobát adott mindegyiküknek, és alig hogy betelepedtek, pincérek érkeztek tálcákkal, amiken finom húsok, saláták, gyümölcsök voltak művészien elrendezve. A németek szerint betévedtek az Ezeregy Éjszakába. Később Ibrahim gálánsan meghívta őket a hotel elegáns sörkertjébe, ahol mint vendégek rendelhettek, gratis, amit csak szemük, szájuk kívánt. A hatalmas kert, kb. ötven asztallal és tucatnál több pincérrel, egy uszodát vett körül, és dugig volt jól öltözött, nyilvánvalóan pénzes népekkel, akik hamar kiderítették, hogy ők a tulajok európai vendégei. Egyik csoport a másik után telepedett le hozzájuk rövid látogatásra.
A különböző vallási és etikai variánsok képviseletében jöttek, és a négyesfogat megrökönyödve hallgatta, hogy mindegyik ki akarta irtani a többieket, feltételezve, hogy a látogatók az ő oldalukon vannak.
Éjfél után lefeküdtek, és reggel négy körül vad kopogtatás ébresztette Ivánt. Ibrahim volt, és beszélni akart vele. Jézus Mária, buzi, gondolta, de azért megérdeklődte, hogy miről kíván beszélni. Istenről, mondta szimplán.
Reggel hétig maradt, és látogatását minden hajnalban megismételte. Olyan hévvel és elkötelezettséggel beszélt a maronita keresztény egyházról, ami magával ragadott. Nem lehetett neki ellentmondani, és Iván talán abba is beleegyezett volna, hogy majd velük megy muzulmánokat irtani.
Valójában más terve volt a muzulmánokkal, vagyis legalább egy muzulmánnal, akinek a bagdadi telefonszámát egykori heidelbergi szobatársától, Magda barátnőjétől kapta, aki csak annyit mondott ajánlásként, hogy „örülni fogtok egymásnak” Yasminnak hívták, egy kegyvesztett shiíta generális 27 éves lánya volt és kiütötte, mikor találkoztak. Gyönyörű volt, elegáns, kultúrált, jópofa és belevaló.
Légkondicionált kávéházakban ültek azontúl reggel tíztől este hétig, ami után otthon kellett lennie, eleinte lelkesen beszélgetve könyvekről, filmekről, zenéről és képekről, majd egymást fogdosva az asztal alatt. Hívta a hoteljébe, amire Yasmin csak ránézett a fejét rázva. „Azt hiszed, nem mennék szívesen? De ha megtenném, téged velem együtt dobnának ki, pillanatok alatt. Egy muzulmán lány a bigott Ibrahimod szállodájában? Ennél intelligensebbnek gondoltalak.”
A hét végén nem tudott kijönni, és négyesben benéztek a YMCA-be, ahol jó utazási tippekhez lehet jutni. Ez alkalommal éppen nagy csavargók dumapartija volt folyamatban, és Ivánnak legjobban egy Szabó nevű magyar szövege tetszett, aki már tíz éve volt az úton és nem tudta abbahagyni.
Arról mesélt, hogy mikor Csillében járt a Tierra del Fuegon, vagyis a Tűzföldön, feltört, mert egy olyan nőt szerzett, akinek három foga is volt felül, középen. Azt állította, hogy legtöbbnek csak egy volt, mert marhahús volt dugig, de a főzelék kevés volt. Ezen azután mindenki elnyeherészett.
Egyik este bevetődtek Péterrel egy rangosabb arab kávéházba, ahol pillanatok alatt rájuk akaszkodott két kereskedő a szukból, olvadozva Péter nőies sármjától. Az egyik Ivánnal próbált foglalkozni, nehogy elrontsa a partit. Ő volt a csúnya lány. A legdrágább, legmenőbb vendéglőbe cipelték el őket, majd a legpuccosabb nightklubba, a Karavánszerájba, ahol egy negyvenes, tömör gyönyör nő táncolt piros csizmákban és kevés másban, akit moszkvai Natasaként mutattak be és úgy nézett ki, mint aki egy egész kereskedelmi hajó legénységét kezelni tudná probléma nélkül.
A söntésben beszéltek és kiderült, hogy Teréznek hívják és Kecskemétről jött. Hirtelen honleányi érzésektől eltelve felajánlotta, hogy ingyen dughatja, de Iván kimentette magát azzal, hogy buzi. Közben arab gavallérjaik megpróbálták a kereskedők negyedébe, a szukba csalni kettőjüket, de Iván hamar elzavarta a két zsíros kis embert és hazabattyogtak a hotelbe.
A hétvégi szünet után nagyon megörültek egymásnak Yasminnal, de pár órán belül az agonizálás újrakezdődött. Szexre vágytak mindketten, és nem kultúrkeselyűsködésre, és a lány végre beleegyezett, amit Iván már napok óta javasolt, hogy hajtsanak ki a városból és keressenek egy erdőt valahol.
Mindemellett pár órát töltöttek azzal, hogy megbeszéljék, mi lenne, ha komolyan vennék a kapcsolatot, és a lány mondta ki a verdiktet. „Nézd, tetszünk egymásnak nagyon, ehhez kétség nem fér, és egy hosszú és érzelmes kapcsolat alakult volna ki köztünk, ha egy nyugati egyetemen botlunk egymásba. De házasság ebből soha nem lett volna akkor se, annyira különbözünk egymástól háttér szempontjából.”
Ő végül is egy hithű, családjához és etnikumához ragaszkodó lány – folytatta –, aki nem volna képes egy teljes pálfordulásra, de egy szabad házasságot keresne, ahol a féltékenységet és az egymás életébe való beavatkozást közös megegyezéssel elkerülik. Iván teljesen megfelelne kor szempontjából, de még éretlen és csak jóval később fog tudni komolyabb pénzt csinálni, és a revanssóvár magyarkodását, már kialakult arabellenes hozzáállását se tudná elfogadni.
– Tökéletes rövidtávú partnerek vagyunk egy laza kapcsolatra, de annyira, hogy ez megfelelő körülmények közt is egy komoly próbálkozáshoz és kölcsönös szenvedéshez vezetne – jelentette ki. Sokáig ültek a kocsiban, egymás kezét fogva, és sírtak egy kicsit. Megsiratták azt a felgyülemlett érzelmi elkötelezettséget egymás iránt, ami szinte észrevétlenül csak nőtt és nőtt ismeretségük röpke egy hete alatt, és lélekben elbúcsúztak.
Másnap korán találkoztak és rögtön indultak ki a városból, a szír határ irányába. Kb. öt kilométerenként katonai ellenőrző osztagokba ütköztek, ahol átvizsgálták papírjaikat és a kocsit és a lány adatait legtöbbször felírták. Ilyenkor csak ránézett Ivánra, olyan ‘ugye megmondtam’ üzenettel a szemében, de nem szólt semmit.
Mehettek vagy 40 km-t, mikor egy erdőhöz értek. Egyből lehajtottak az útról, és be a sűrűjébe, ahol kb. 100 méter után megálltak. Yasmin lekapta a bugyiját, és Iván már benne is volt, mikor azt észlelte, hogy legalább hetvenen állnak körülöttük és egyre közelebb jönnek. Gyorsan elpakoltak, és már fordították is a kocsit vissza Bagdad felé.
Ott az amerikai követség nagy kertjébe mentek, annak a legeldugottabb sarkában parkoltak, és megismétlődött az erdei koreográfia. Hirtelen egy négytagú katonai peloton vette körül őket, a lányt kiparancsolták a kocsiból és Ivánnak intettek, hogy tűnjön el.
Ekkor látta utoljára a lányt. Még felhívta otthon, de egy női hang megkérte, tiszta angolsággal, hogy ne hívja többé. Azután még hozzátette, mintegy lábjegyzetként, hogy már elég bajt okozott.
Hajnalban elmesélte a történteket Ibrahimnak, aki rosszallóan, sőt ellenségesen hallgatta végig, majd megjegyezte, hogy önző és meggondolatlan módon viselkedett, és azonnal el is ment. Reggelinél már észlelhetően barátságtalanabbul szolgáltak fel a pincérek, és Iván mondta a többieknek, hogy eljött az ideje a továbbállásnak, de ők nagy korsó söröket rendeltek és arra szavaztak, hogy még maradjanak két napot.
Babilonban megnézték az ősi civilizáció romjait, Bagdadtól 70 km-re délre. Végigjárták a látnivalókat Bagdadban is, például a múzeumokat. Szinte kivétel nélkül, minden kiállított tárgynál két meglehetősen szokatlan felirat egyike volt található. Az egyik fajta az volt, hogy ekkor és ekkor konfiskálták XY-tól; a másik, hogy a tárgy eredetije a Louvre-ban, vagy a British Museumban található.
Míg ezen röhigcséltek, belebotlottak egy a világnak ezen a részén igazán ritkán található csoportba. Ez három egész kivételesen csúnya lány volt, mind 24 körüli svájci tanárnők, akiket Péter rögtön azzal a filmcímmel azonosított hogy ‘The Long, and the Short and the Tall’ (A hosszú, a rövid és a colos). Tényleg, olyanok voltak együtt, mint az orgonasípok. Kitört a nőéhség, és vitték őket a hotelbe.
Perceken belül Ibrahim egész családja felsorakozott, és felszólították a quartettet, hogy azonnal hagyják el a hotelt. Nem nagyon értették, mi volt a bűnük, de pakoltak és tűntek. Egy városi parkban kötöttek ki a három párkával, elővették a dugi üveg whisky-t, és főleg Hans fente a szablyát bokros teendőkre.
De légy volt a levesben. A ‘csajaik’ nemcsak bányarémek voltak, hanem könnyen barátkozó, jóindulatú, de semleges szexuális érdeklődést és gyakorlatot nélkülöző tagjai is valami vallási szektának. Odavonzottak viszont több fiatal helyi csavargót, akikkel nagy népi banzáj indult. Otthagyták az illusztris társaságot, és elindultak a kezdődő sötétedésben Irán felé.