Teherán felé útközben sok helyen megállt a processzió, röviden, hogy Iván órákat adjon el Péterrel. A főváros megnézésére 12 kilométerrel a város előtt rendezkedtek be egy hotellé átalakított istállóban, ahol vízhez az udvaron lévő kútból lehetett jutni. Már hetek óta a tradicionális muzulmán ételeket ették, és elhatározták, hogy a változtatás kedvéért egyszer zsemléket, vajat, sajtot, felvágottat és zöldpaprikát esznek. Ez kb. négyszer annyiba került.
A kettős óraeladási technikája kifinomult. Szokásukká vált, hogy egy drága kávéházat kerestek meg, és gondosan választottak asztalt olyanok közelében, akikről fel lehetett tételezni, hogy valamit nyögnek angolul. Ott Péter kackiásan kijelentette, hogy ő pedig eladja a Patek óráját, mert úgysem érdekli, hogy mennyi az idő. Iván erre indulatosan tiltakozni kezdett, hogy nem pazarolhatja el apjuk születésnapi ajándékát, és ha látták, hogy valaki egy szomszédos asztaltól érdeklődéssel követi a süket dumát, vitába elegyedtek. Így 20 fontot is kaptak egy kis $1 vacakért, de tízet legalább.
Péter megismerkedett egy huszonöt körüli orosz táncossal, aki meghívta négyüket egy kivételesen finom családi ebédre. Egy negyvenes iráni nővel lakott, akinek négy, angolul tűrhetően beszélő kamasz lánya volt, és nagyon kedvesen vendégelték meg őket. Ebéd után römiztek és táncoltak is. Ez volt teheráni vendégszereplésük zárófejezete.
Dél felé haladva Isfahánban álltak meg legközelebb, ahol egy többé-kevésbé modern kis hotelben kaptak külön szobát mindegyikük részére elég drágán, és miután kipakoltak és lezuhanyoztak kirajzottak a városba körülnézni.
A ‘londoniak’ próbáltak eladni egy ősi filmfelvevőt és fényképezőgépet, amiket a bolhapiacon vettek Németországban, és miközben az üzleteket járták, megismerkedtek egy angolul beszélő ötvenes különccel, aki egy díszes kaftánt viselt és hosszú fehér szakálla volt.
Mindegyiküknek külön átadta a névkártyáját, amin többek közt az állt, hogy „Prof Harun Rasheed, Intermediate, Calcutta”. Azt állította, hogy a híres kalifa leszármazottja, aki a calcuttai egyetemen filozófiát tanult, de csak a kurzus feléig jutott, mert jöttek a németek. Mondták neki, hogy nem is hallották addig, hogy a németek Calcuttáig eljutottak volna, de – kérdezték – ha el is jutottak, emiatt miért ne tudta volna a kurzust befejezni? És hogy lett akkor professzor?
Mindenre volt magyarázata, ami nem érdemli meg az ismétlést. De erősködött, hogy mindenki menekült, mikor a németek jöttek, és hogy Hitler is elment Calcuttába, amitől Hans és Manfred röhögő görcsöt kapott, és megkérdezték, hogy akkor nem autóstoppal érkeztek a németek?
Ezek után Harun elvitte a quartettet egy gazdag kereskedő házához, aki nemrégiben vett egy fehér Mercedest. Nyilván ez volt a helyi történés, és Harun kinevezte magát a külföldiek kalauzának. Mindenesetre a kocsi ott állt a ház előtt, a házból mérgesen kiabáló egyedek jöttek ki, mert Harun már sokszor járt ott csoportokkal, és hamarosan megérkezett a rendőrség és letartóztatta háborgatásért. Fél óra múlva elengedték.
Ekkor a németek hazamentek a hotelbe, hárman még kihajtottak a sivatag szélére és Iván előkapott egy csaknem teljes üveg whisky-t, amit megittak és berúgtak. Harun már előbb azt állította, hogy kívülről tud több Shakespeare színdarabot. Hirtelen szavalni kezdett, az enyhe sivatagi fuvallatban, egy óangol verset hibátlanul. Ott találta ki a homokbuckák poétája, mert ismételni nem tudott belőle. Kibújt belőle az ersatz sadu, az indiai szent ember, Naipaul útikalauza.
Másnap Harun, aki egy legendás alakká nőtt Iván szemében, elkalauzolta őket egy szőnyegüzletbe, ahol a kipurcant kamerákat elcserélték Yusuffal, az ostoba tulajjal, hat bokharai szőnyegre és rohantak vissza a hotelbe, hogy bepakolják a németeket és a cuccokat és tűnjenek a városból. Bepakoltak villámgyorsasággal, de nem tudtak indulni, mert Hans elkalandozott a kupiba.
Jó 20 perccel később Hans és a felhevült szőnyegárus egyszerre érkeztek a kocsihoz, és Yuszuf, aki vissza akarta csinálni a cserét, bepréselte magát a kocsiba. Elindultak vele együtt és már mentek vagy 15 kilométert, mikor Iván rájött, hogy egy kiszáradt folyómeder rossz oldalán vannak, és vissza kell menni Iszfahánba hogy Zahedan és Pakisztán felé mehessenek.
Hirtelen megértette, hogy miért volt olyan nyugi a szőnyegkufár indulás óta, és miért kacarászott akkorákat váratlanul többször is, és elhatározta, hogy megváltoztatja a hozzáállását. Üzlet az üzlet, mondta neki, és nincs add vissza a babaruhát. Dehogyisnem, hajtogatta a szőnyegárus.
Visszafordultak Isfahán felé, és Péter kiszállt Iván mellől az utasülésből, hogy ellenőrizze a gumikat, eközben hirtelen kinyitva a hátsó ajtót. Hans mindkét lábát megfeszítve kirúgta Yuszufot a kocsiból, Péter ugrott be a helyére és Manfred gyorsan előreült, ahogy ezt jelbeszéddel elintézték. De ahogy a kocsi sebességet gyűjtött, hitetlenkedve észlelték belülről valamennyien, hogy egy szőnyegkufár repül mellettük a tetőcsomagtartóba kapaszkodva, majd a 100 km/h sebességet túlhaladva leválik, és jobbra repül.
A jelenséget arab tündérmesék továbbfejlesztéseként fogta fel a kocsi közönsége, amikor már nemcsak repülő szőnyeg van, hanem repülő szőnyegárus is. De ez távolról se volt még a találékony Yuszuf végső magánszáma. Ugyanis mikor már nyugodtan döcögtek Isfahán felé, egy vízözön előtti Alfa Romeo Coupe-ben állva tűnt fel, röpke 30 méterrel mögöttük, az öklét rázva.
Átszáguldtak Isfahánon, de utána a zahedani úton a távolság fokozatosan csökkent és a következő kisvárosban éppen az emelvényen álló forgalmi rendőr előtt vágott eléjük az égszínkék batár. Yuszuf pénzzel a kezében rohant a rend felcsillanó szemű őre felé.
Iván megsaccolta, hogy mennyit lobogtatott a kezében papírpénzben a visszavágásért lihegő szőnyegárus, és ő is annyit nyújtott át, így rövidesen a helyi rendőrállomás udvarán folytatódott az üzleti összecsapás. Belátva, hogy a helyzet nem az ő álláspontjának kedvezett, Iván felajánlotta, hogy visszaadja a szőnyegeket, Yuszuf meg adja vissza a kamerákat.
De Yuszuf nem fogadta el ezt a megoldást, hanem ez alkalommal ő jelentette ki, hogy üzlet az üzlet, és itt az üzlet már megköttetett, de 100 font extra még jár neki. Iván csekkel fizetett, de a csekket a következő városból táviratice megállította.
Zahedanon túlmenve, egy olcsó kis kócerájban aludtak, és másnap reggel jóval 10 után, egy ebédnek is megfelelő reggelit követően, vettek kenyeret, túrót, sajtot és hagymát és kigurultak az útra Quetta és Pakisztán felé.
Ez nem sokáig maradt ‘út’ a szó szoros értelmében. Először egy főldút, majd egy ösvény lett, majd egy imitt-amott felismerhető nyom egy végtelen homoksivatagban, ahol kb. 250 méterenként mélyre levert cölöpök mutatták az útirányt. Ezekre ellentétes irányt kijelölő két tábla volt rászegezve. Az egyik irányban Zahedan volt olvasható, kézzel írva, a másikban Quetta.
Rövidesen a kánikula csaknem elviselhetetlenné vált. A nap hétágon sütött, a levegő teljesen mozdulatlan volt, a homok visszaverte a hőt. Izzadtak, mint szalonna lassú tűzön a serpenyőben, a lélegzetvétel perzselt és szinte fájt, semmi nem mozdult, ameddig a szem ellátott és szótlanul ültek a kocsiban.
A homok forróságát hamarosan alkalmuk volt közelebbről is értékelni, mikor az egyik gumi kipukkant. Az abroncs kijavíthatatlan volt; szétesett, mint egy rothadt alma. Nagy nehézségek közt lefejtették a kerékagyról és eldobták, hogy több hely maradjon az agyonzsúfolt csomagtartóban, és feltették egyetlen pótgumijukat, úgy folytatva az utat. Egy óra és kb. 40 kilométerrel később a másik első gumin rágta át magát a forró homok. Leragadtak a tűzforró homoktenger kellős közepén.
Elővették a sátort, egyik végét a tetőcsomagtartóhoz erősítették, a másikat meg a magukkal hozott kb. egy méteres acélékekhez, amelyeket a homokfelület félrekaparása után mélyen belevertek a talajba. A rézsút elhelyezett sátor egyik oldala így nyitott maradt, egy viszonylag hűs menedéket nyújtva, aminek az aljára pokrócokat tettek. Volt öt liter vizük egy műanyag kannában, de meleg volt és máris egy kicsit poshadt. Elhatározták, hogy nagyon mértékletesen fogják fogyasztani.
Másik kocsival nem találkoztak a reggeli indulás óta és, mint ezt messzelátójukkal megállapították, semmi nem jött egyik irányból sem. De a távolban, nagyjából Quetta irányában, valami megtörte a homok egyenletességét. Úgy gondolták, valamiféle építmények lehetnek kb. 15 km-nyire.
Nem várhattak sötétedésig, hogy bemérjék, számíthatnak-e valahonnan segítségre, és Iván önként elvállalta, hogy elmegy kivizsgálni, minek a kontúrjait sejtik a messzeségben. Gyorsan próbált masírozni, de a homok túl forrón sütött át a cipői bőrtalpán, így futva volt kénytelen megtenni a távolságot.
Kb. 15-18 sárfalú, düledező viskóra és 35-40 fő rongyokba öltözött lakosságra talált, egy vasúti közösségre már – mint kiderült – a pakisztáni oldalon, ami 20 éve maradt ott, mint egy nagyjából magára maradt sziget a homoktengerben, mikor a Quetta–Zahedan vasútvonal építését abbahagyták, ahogy brit India szétesett. Egy vékony sínpár kötötte össze Quetta egy távol eső külvárosával, amin hetente egyszer kézihajtánnyal hoztak kis mennyiségű vizet és élelmet. Többen beszéltek angolul. Barátságosak és segítőkészek voltak, de teljesen nincstelenek.
Kapott teát és gumókból, gyökerekből és sivatagi rágcsálókból készült, hihetetlenül csípős curry-t, és finnyáskodás nélkül mindent befalt, és kiosztotta a nála lévő 10 Senior Service cigarettát. Egy órát maradt Lerágott Csont Városban, ahogy magában elnevezte az istenhátamögötti kis kunyhókupacot, és utána visszafutott a nehezen található Világvége Bázisra, ahol bemászott a sátor alatti hűs Végsőmenedékbe, és elmesélte, hogy mit talált. A csapat örült, hogy legalább valami emberi habitáció volt a közelben.
Az átmenet a szemvakító ragyogásból és forróságból a sötétedésbe rövid volt, de roppant kellemes. Kimásztak a kifeszített sátor alól, levegőztek pokrócokon heverve, megették a Zahedanban vett kaja egyharmadát és mindent levettek a tetőcsomagtartóról. Átrendezték a kocsiban a cuccokat és hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be. Az ülésekre fektették az összes ruhaneműt, ami iránt gyors szükség támadhatott.
A kezdeti sötétedésből percek alatt vaksötét lett, és a kellemes langymelegből egy órán belül őszies hideg. Pulcsikat vettek fel, egyetlen zseblámpájukkal az eget pásztázták röviden negyedóránként, hogy felhívják magunkra a figyelmet.
Már megitták a kijelölt adagjukat a kihűlt vízből és az utolsó cigarettát szívták lefekvésre készülve, mikor egy Quetta felől jövő kocsi fényszórói feltűntek a távolból. Előre jeleztek, majd világítottak a zseblámpával, fel és alá ugráltak, kiabáltak, integettek.
De az iráni rendszámtáblás kocsi, benne három férfivel nem hogy nem állt meg vagy lassított volna. Gyorsított és továbbment, amitől nagyon kiborultak, de elhatározták, hogy őrt állítanak az éjszaka további részére és kétóránként váltják egymást.
A harmadik turnus alatt, mikor Manfred volt az őr, jött ismét egy kocsi Quetta felől, ez alkalommal egy pakisztáni járgány négy utassal. Ez már megállt, és Pétert küldték el vele, aki a legkisebb és legkönnyebb volt köztük, a buggyant kerékkel és némi pénzzel Zahedanba, hogy vegyen egy új abroncsot.
Két napot kihúztak a maradék kaján és vizen. Közben három kocsi állt meg, és az egyikből kaptak egy tábla svájci csokoládét. Különben nappal a sátor impregnált vászonja alatt döglődtek, csak azért merészkedve ki, hogy a toilettnek kinevezett, és a kidobott gumival megjelölt pontot látogassák úgy 10 méterre a kocsitól, és esténként éledtek fel egy kicsit.
Következő nap, mindenből kifogyva, feladták az ötletet, hogy hátrahagynak egy sorsolás útján kijelölt őrt és mindhárman elindultak Lerágott Csont irányába, amikor a nagy meleg kezdett alábbhagyni. Vitték a vizeskannát és pár kiválasztott ruhadarabot csere céljából, de hármukat túl soknak találták bent a település közepén, és mindenki kunyhójába húzódott vissza előlük, kivéve a helység kivert kutyáját, egy torzonborz figurát, akit Rajeeshnak hívtak.
Rajeesh, akinek a rozzant kunyhója, Szegényház szegregálva volt, kb. 25 méterre a többiekétől, semmit sem volt hajlandó cserélni vagy elfogadni, de csent nekik vizet a közösből és csinált teát és curry-t hármuknak meg magának. Ki voltak éhezve és tikkadva, és amit készített egy valódi lakomának tűnt. Utána egy saját kezűleg eszkábált hangszeren játszott, énekelve hozzá egy órát, amit kétkedve, de elégedetten elterülve hallgattak. Ezentúl mindesetre Rajeesh volt az emberük, és hozzá jártak.
Péter másnap került elő, kerékkel együtt. Nem kapott gumit Zahedanban, és pár perces megállás után vitték tovább Quettába. Hozott két nagy kenyeret, kecsketúrót és valami iráni lókolbászt. Ezeknek nagyon megörültek és kihagyták két napra Rajeesh-t. Mikor legközelebb beállítottak hozzá, kissé sértődöttnek tűnt, és egy félórás fel-alá járkálás és dohogás után elhalasztotta a főzést, vagy három órát játszott és énekelt egy Coke dobozon ülve és csak utána jött a curry és a tea.
Éhgyomorra, ekkor már észlelték a hiányosságokat. A hangszer egy fém és doboz darabokból, egy szék ülőkéjéből és kutyabelekből összetákolt herkentyű volt, a zaj, ami ebből kijött, egy harkály kopácsolására hasonlított, és Rajeeshnak semmi hangja vagy zenei érzéke nem volt, úgyhogy az improvizált „ének” és szöveg leginkább egy csapdába esett rágcsáló nyüszítésére emlékeztetett. Mikor a botcsinálta művész elérte saját működése élvezetének a csúcsát, és önelégülten rázta a fejét, a háta mögött komikusan ugráló és a fejükre mutogató helyiek tudatták velük, miért lett Rajeesh számkivetett.
Így teltek napjaik, és a színfolt az volt, mikor Manfred egy sivatagi rágcsáló fogsorát találta a curry-jában, eltolta magától, de Hans gond nélkül befejezte. Péter már egy hete elment, de még semmi nyoma nem volt. Ekkor már a vizeskannát kb. egy méterre leásva tartották, és volt hideg vizük. Egymásnak mondanivalójuk már nem maradt.
Utolsó Senior Service cigijét Iván ceremóniális ünnepélyesség keretei közt szívta el. Aznap a körzeti mérnök vetődött feléjük. Iván elmesélte neki, hogy milyen zenét kell hallgatniuk esténként rágcsáló curry-ért, és olyan nevetőgörcs jött rá, hogy a könnyei potyogtak. Hagyott nekik mindenesetre pár szendvicset, és két fürt nagy, kemény szemű, csodás szőlőt. Az utobbikat azután szemnagyság szerint osztályozták és egyenlően elosztották.
Manfred és Iván műanyag zacskókba tették a szőlőszemeiket, amiket leásva tartottak és háromszemenként fogyasztották. Hans azonban egyből felzabálta a részét, és két nappal később a nagy vadászkésével hadonászva követelte, hogy osszák meg vele az övéket. Egyre agresszívabb lett, és végül Iván a gumilefejtő vassal kétszer megcsapta a jobb vállát, és a kését Manfred úgy ásta el a kocsitól távol, hogy többé nem találták meg. Hans kicsit gyengélkedett pár napig, de apránként rendbe jött. A két táborra osztottság azonban maradt.
Rasheed művészi előadásai egyre hosszabbak, curry készítményei egyre vacakabbak és kisebbek lettek, és végül elhatározták, hogy váltaniuk kell. Melegben indultak el Lerágott Csont felé, még világosban értek oda, túlmentek Rajeesh kunyhóján, akit ez láthatóan feldühített, és a központ lakossága köréjük sereglett. Kaptak teát, curry-t és még édeskrumplit is, és utána jöttek az orvoslást és tanácsot keresők, feltételezve, hogy a Nyugat gyermekeit sok mindenre megtanították.
Ivánt legjobban egy ötvenes kis ürge alázatos folyamodványa kapta meg. Egy tárgyat hozott rongyokba takarva olyan reverenciával, mintha egy imádott rokon élettelen teste lenne. Egy rozsdás, ősi rádiócska volt darabokban, ami valaha a léte középpontját jelenthette, és kérte, hogy élessze fel. Iván legközelebb nekiadta Péter kedvenc trikóját, ami pont jó volt rá.
Egyik nap Lerágottból hazafelé azon tanakodtak, hogy is fogják majd megoldani a másnapi vacsorát, mert úgy tűnt, az összes kajaforrás kiapadt. De a kérdést feleslegessé tette, hogy röviddel éjfél után megérkezett Péter az új gumival a kerékagyon. A kereket feltették, felpakoltak és egyből indultak.
Quettába értek, mire világosodni kezdett. Hallottak róluk, emberek százai rajzottak ki, körülvették és meg akarták érinteni őket. De Iván szeme a cigarettastandon akadt meg. Madarat lehetett volna vele fogatni, mert Pakisztánban helyileg gyártottak Senior Service cigiket licenc alatt.
Rövid megállás után mentek tovább, vízben úszó utakon, miután a monszun szezon éppen elkezdődött. Sokszor csak a vezető ült a kocsiban és hárman tolták derékig vízben. Ez nem egy luxus vakáció volt, és Iván eltanakodott azon, miért volt az, hogy mégis élvezte. Nem talált választ. Peter szerint minden bizonnyal főleg azért mert mazochista.
Őrült kánikulában, kimerülten, csuromvizesen félnapra megálltak pihenni Sukkurban a Grand Hotelben. Annyira volt ‘grand’, hogy mikor beléptek a bérelt díszterembe, akkor tápászkodott fel a csupasz fapadlóról kb. 15 a melegtől alélt figura, akik körül nagy vörös foltok jelezték a kiköpött bétel-dzsúszt, miután ezüstpapírba csomagolt, enyhén kábítószeres „paj”-t rágcsáltak sziesztájuk közben. A quartett túl fáradt volt ahhoz, hogy finnyáskodjon ilyen apróság kapcsán.
Az indiai határhoz közeli nagyvárosba, Lahoréba érkezés után egy kis hotelben szálltak meg. A két németet egy ‘utolsó vacsorá’-ra vitték a város egyik legjobb hírnevű éttermében, ami után megittak egy üveg helyi whisky-t. Másnap azután nagy búcsú volt, és Hans és Manfred indult is hazafelé a több mint két hónap együttlét után.
Pár nap pihenés és lazítás nyomán Iván és Péter elmentek a vámigazgatóságra, és elintézték, hogy a kocsit Pakisztánban hagyhassák egy évre. A vámfőnök, Ahmed Khan, személyesen fogadta és meghívta őket ebédre, és hallva, hogy Iván valószínűleg Ausztráliába is el fog látogatni, megkérte, hogy keresse majd fel ott tanuló fiát, és küldjön róla jelentést neki.
A kocsit a Pakisztáni Automobil Szövetség garázsában hagyták. Levették a kerekeket, a porlasztót és az elosztófejet és a csomagtartóba zárták. A kocsit téglákra állították, és csomagjaikkal vonatra ültek, hogy Amritsarba menjenek, az indiai határra, ahol le kellett szállni a vonatról, és gyalog átmenni a csomagokkal a csatlakozó indiai vonathoz, kb. 250 méterrel odébb.
Ez nem volt egyszerű, miután legalább 100,000 ember igyekezett szardíniaként betöltve a térséget két irányban a határok közti 200 méteren a rekkenő hőségben, és az út a két vonat közt négy órát vett igénybe. Az indiai határon kiderült, hogy Iván vízuma négy napja lejárt, és így kapott egy betétpapírt, hogy azzal bevándorlási miniszter Dandekart keresse fel Bombay-ben a vízum utólagos meghosszabbítása érdekében.
Egy légkondicionált kabint béreltek Bombay-ig, és elterültek az egymással szemben lévő 4-4 ülésen, de két figura ugrott fel a lépcsőjükre, amikor a vonat már mozgott, bejöttek a kabina és le akartak ülni foglalás nélkül. Iván ki akarta őket dobni a következő állomáson. Beleegyezett, azonban, hogy maradhatnak, de csak azután, hogy felajánlották, vesznek nekik ebédet.
Shashi és barátja saját hirdetési ügynökségük igazgatói voltak, összebarátkoztak és Bombay-be érve taxival elvitték a duót egy olcsó, de jó szállodába, a Sea Green Hotel-be a Marine Drive-on, ahol egy kétágyas lakosztályt foglaltak.
Mihelyt egyedül maradtak és kipakoltak, Péter indulatosan követelte a feles részét az aranyból. Hiába, mondta neki Iván, jobb, ha felhívják a számot, amit indiai haveroktól kaptak Londonban és a helyiekre bízzák az eladást. Tovább erősködött, így Iván odaadta a részét és Péter nagy garral elindult, hogy eladja.
Iván lezuhanyozott, a háziszolgával – minden szobával járt egy szolga – hozatott egy szendvicset és az Indian Observer botrányújságot, és kaja után cigarettázva az újságot olvasta, ami tele volt történetekkel, ahol a rendőrség adófizetést kerülő milliomos színészek és iparmágnások dugi értéktárgyait foglalta le. Kb. két óra telt el, Péter dölyfös távozása óta, mikor Eltham szülötte az ajtón berobbant falfehér arccal, hogy a rendőrség tud az aranyukról és jön lefoglalni. Mindkettőjuk aranyát Iván műanyag zacskóstól betette a W.C. fölötti víztartályba.
Ekkor nagyon erőteljesen kopogtattak az ajtón, és egy sötét ruhás, napszemüveges úr állt ott, mikor Iván kinyitotta, jelezve, hogy beszélni akar velük. Behívta, leültette és szólt a háziszolgának, hogy hozzon teát és süteményeket. A látogató fenyegetően viselkedett, de nem mutatott semmiféle igazolványt és hamarosan idegesen izzadni kezdett, ami meggyőzte Ivánt, hogy nem rendőr.
– Tudomásom van róla, hogy csempészett arany van önöknél – közölte fontoskodva.
– Figyelj, öcsi – szólt rá Iván. – Hamar mondd el, hogy ki a fészkes franc vagy és mit akarsz, különben a füledre lépek és kikutatunk.
Még valamit motyogott a napszemüveges látogató, hogy a kormányt képviseli, de mikor Iván megragadta a grabancát, hogy kilökje a szobából kibökte, hogy Eriknek hívjak és segíteni tudna az arany eladásában. Világos volt, hogy fél a fizikai bántalmazástól, így Iván közel ült hozzá, kicsavarta a karját, és kérdezgette. Péter csak ült ott szenvtelenül, mint akinek semmi köze sincs az egészhez.
Erik bevallotta, hogy portugál állampolgár és pilóta Goából, ami akkor még portugál fennhatóság alatt állt India déli csücskén. Az útlevelét elvették négy évvel előbb, mikor berepült egy csempészrakománnyal és megfogták, azóta egy asztal alatt lakik a piactéren, és egyetlen megmaradt jó ruháját hetente egyszer felveszi és megpróbál „üzletet” csinálni.
Az üzlet szó sokféle tevékenységet felölelt Erik értelmezésében, attól kezdve, hogy rendőrnek adja ki magát, egészen a nőszerzésig, és sok más egyéb mellett a hamis pénzek elpasszolásáig. Teázás közben, mikor megnyugodott, egyik meredek történetét mesélte el a másik után. Egy igazi karakter volt…
Megbarátkoztak, és Iván azt mondta neki, hogy három nap múlva jöjjön vissza reggelire. Adott neki továbbá a maradék cserélt számlapos órákból egyet, hogy adja el, akkor majd kap egy másikat.
A hotelben ebédeltek és késő délután meglátogatták Shashit, akinek a hirdetési ügynöksége egy háromemeletes házat foglalt el egy 40 körüli stábbal. Elvitte őket vacsorázni, és egy igen rázós pénzcsinálási tervben való részvételre próbálta rábeszélni őket, amit kivehetően nem első alkalommal ajánlott balekoknak.
Az elképzelés az volt, hogy egy lakosztályt foglalnak nekik hamis neveken az ötcsillagos, nagyhírű Taj Mahal Hotelben, ahol Iván német, Péter dél-afrikai állampolgárnak adja ki magát és Shashi, valamint jogász és magasrangú rendőr barátai elterjesztik, hogy befektetőket keresnek egy indiai gyár felépítéséhez és majd nagypénzű adócsalókat terelnek feléjük. A bejött pénzből Ivánék 20-20%-ot kapnának, és a megfelelő pillanatban eltűnnének.
Ekkor, mintegy véletlenül, előbukkant egy magasrangú rendőr haver, aki az attasé táskájából kikapott dossziékkal bizonyította kilétét, és azt mondta, hogy hamis német és dél-afrikai útlevéllel látnák el a duót és természetesen minden költséget fedeznének. Elképzelve, hogy az u.n. eltűnés után valószínüleg arccal lefelé úszkálnának egy csatornában, ami az osztozkodást feleslegessé tenné, Iván azt mondta, hogy ezt a tervet akkor kellene foganatosítani, amikor kocsijukhoz visszafelé jönnek, mert most neki a tokiói olimpia a fő prioritás.
Az arany eladása a bemutatott helyieken keresztül problémamentesnek bizonyult. Csaknem 3,400 dollárnak a hivatalos árfolyam szerinti rúpia megfelelőjét kapták meg az ezerkétszáz dollárért vett 1 kg aranyért, ha hivatalosan tudják USD-re átváltani a rúpiát, vagy sikerül engedélyt kapniunk vásárlásra ilyen szinten. Megtanulták közben, hogy ‘tola’-ra kellett volna vágatni az aranyat, ami 6%-al növelte volna a bevételüket.
Az indiai kapcsolat azt javasolta, hogy azt állítva, hogy Poonában a lóversenyen nyerték az összeget a Reserve Bank of India-hoz menjenek, és a határozatképes igazgató íróasztaláig bankókat osztogassanak, majd odaérve legalabb $500-t ajánljanak fel egy hivatalos papírért, így kb. 2,700-2,800 értéket el tudnak majd érni.
Ezt is tették, és 20%-ot költöttek vesztegetésre, a 80%-ért meg utazási voucher-eket kaptak. Ezeket elosztották, és értük külön-külön jegyeket vettek. A francia Messagerie Maritime hajózási vállalat ugyanazon hajójára kaptak jegyet mindketten, de Iván ‘tourist class’-ra Yokohamáig és Péter csak Singapore-ig és olcsó ‘economy class’-ra.
Míg Iván Japánban akart maradni legalább egy évet, Peter Singapore-ból Malaiziába készült, hogy ott akadémikus barátoknál Petaling Jaya egyetemi városban maradjon 3-4 hónapot, és azután menjen tovább Japánba.
Ivánt egy kétágyas kabinba osztották be egy vietnámi katolikus pappal, aki a Vatikánban töltött évek után félve hazatartott Saigonba, ahol háborús körülmények voltak, és éjjel álmában vinnyogott vagy sírt. Különben sokat imádkozott, vagy a rózsafüzérjét morzsolgatta. Iván nem őt választotta volna szobatársnak, ha ez tőle függ, de a turista osztály maga kellemes volt, a kaja jó, az utazás meg javarészt eseménytelen.
Az osztályok szigorúan el voltak különítve egymástól a Messagerie Maritime utasszállító hajóvá átépített egykori csatahajóin, így Iván és Péter útközben csak elvétve találkoztak és rövid időre.