A közel egyhónapos Bombay–Yokohama hajóút várakozással töltötte el Ivánt, aki addig csak párórás tengeri utazásokban vett részt a La Manche-csatornán és az Égei-tengeren, és az 1-2 napos kikötőlátogatások úgyszint, amikből négy volt a programban, Colombo, Szingapúr, Saigon és Hong Kong lévén a célpontjai. Az egész régió idegen volt a számára, és gyökeresen új tapasztalatokat ígért.
Colombóban, Sri Lanka/Ceylon fővárosában, csak egy napra álltak meg, és alighogy partra tette a lábát, egy állhatatos kis fickó a nyomába szegődött, akitől lehetetlen volt megszabadulni. Egy tucatszor is rászólt, hogy kopjon le, de eredmény nélkül, így végül beleegyezett, hogy elkísérje a nevezetességeket végiglátogatni és az ékszerészek és drágakőárusok utcájába, ahol kisebb mértékű bevásárlást tervezett. Tűzopálokat vett $150-ért eladásra Japánban, ahol tudomása szerint négyszeres árat lehetett elvárni ezekért.
Volt pár nap, mikor hatalmas hullámok dobálták a nagy csatahajóból átépített utasszállítót össze-vissza, mint egy dióhéjat, és a turistaosztályon majdnem mindenki azonnal tengeribeteg lett. Iván egyike volt a kivételeknek a második nap közepéig, de ahogy a tétován bolyongó figurák közt grasszált büszkén, őt is hatalmába kerítette a rosszullét.
Utána nem volt menekülés, és Iván is csatlakozott a vécé közelében a nagy ebédlőben ücsörgők angolul beszélő tagozatához. Ez egy lényegesen nagyobb csoport volt, mint a franciául beszélők, és a viszony nem volt szeretetteljes a kettő között. Az ‘anglo’-k elzárták az utat a vécé felé, és valaki közülük mindig kitett egy lábat, mikor egy ‘békaevő’ imbolyogva kereste az utat köztük, próbálva elgáncsolni. Mikor sikerült, nagy üdvrivalgás következett.
Egyedül utazó fiatalabb nőknek nyoma se volt, de volt egy nagyon kikapós, harmincas francia hölgy, aki ötvenes tanár férjével Pnom Penhbe tartott, ahol a férj egy iskola igazgatói pozícióját készült betölteni. Vivienne mindenkivel vadul smacizott az uszodában, és Iván lefizetett egy stewardot, hogy egy üres szoba kulcsát adja oda egy órára az ebédlő folyosóján, és berántotta a nőt, mikor ebéd után arra vonult, de nem parirozott.
Szingapúrhoz közeledőben azonban a hajó két nagy motorja közül az egyik akadozva kezdett működni, és a kapitány úgy határozott, hogy a Yokohamába készülőket leszállítják és repülővel viszik tovább. Ezzel az eredetileg majdnem egyhónapos út tíz napra redukálódott, és a tervezett négy városlátogatási lehetőségből három kimaradt.
Iván egyedül volt a kabinjában, már teljesen felkészülve a hajó elhagyására, bőrkabátban a nagy meleg ellenére, kofferekel kézben, válláról utazótáskák lógtak. Vivienne ekkor érkezett. Csak a koffereket és utazótáskákat tette le, bezárta az ajtót, lenyomta az ágyra, és hajrá. A hölgy ez alkalommal mindenben benne volt.
A vietnámi katolikus pap, akivel a kabint megosztotta, az aktus közepétől dörömbölt az ajtón és kiabált franciául és angolul, hogy engedje be, de Iván nem zavartatta magát, és csak akkor reagált, mikor befejezte a dolgát. Akkor ajtót nyitott, a nő elhúzott és Iván rákacsintott a papra és mutatta neki a foltot a lepedőn, annyit mondva aláfestő szövegként, hogy „magnifique”.
Röpke 2-3 perc múlva már a gangplank-en ment le a hajóról a kikötő aszfaltjára, és ámulva észlelte, hogy Vivienne és tanár férje, egy szemüveges, kopasz, ötvenes úr, ott állnak a magasban egymás mellett a hajókorlátnál és lelkesen vigyorogva integetnek neki, félreérthetetlenül tudomására hozva, hogy Vivienne maradéktalanul megbeszélte férjével a percekkel előbbi esemény tapasztalatát.
Iván visszaintegetett, odakiabált egy „Au revoir”-t és „Bon chance”-ot, bár nem tudta megfejteni a helyzet romantikus misztériumát, majd további tanakodás nélkül odacsapódott egy svájci harmincas szépség mellé az első osztályról, a busz felé menetelő sorban. Mellette ült azután a buszon és a bangkoki gépen. Bangkokban egy nagy amerikai hotelben együtt töltöttek egy napot, mindössze annyira hagyva időt a Thai fővárosban, hogy a smaragd Buddhát megnézzék Iván a yokohamai csoporttal repült tovább Tokióba.
Kb. húszan érkeztek még a hajóról a Haneda repülőtérre. Kora este volt, de már sötét, és a japán hirdetések kandzsi írása titokzatosan villogott az épületek tetején a távolban. Lenyűgözve, kicsit tétován álltak, csomagokkal a kézben és a vállon, a taxiállomás közelében, Iván mellett Günter Becker, egy 25 éves német mérnök Frankfurtból, akivel megosztottak egy taxit a városba menet. A taxis, aki kicsit beszélt angolul, megérdeklődte, hová tartanak. Iván kibökte, hogy Ginza, mert ezt hallotta valahol. A taxis elvitte őket a Tokyo Ginza Hotelhez.
Ez egy nagy amerikai stílusú hotel volt. Kivettek egy kétágyas szobát, és három napot maradtak, ismerkedve közben a hatalmas várossal, és rögtön második este megismerkedve a hotel bárjában egy japán-amerikai párral, akik meghívták őket, hogy vacsorázzanak velük és igyanak velük egész este, és semmi esetre se hagyják magukra őket. 35 körüli volt a japán férfi, akár a csinos amerikai nő, aki Japánban vált el katona férjétől. Hat éve éltek együtt, és hulla szerelmesek voltak egymásba.
Ám hosszú agonizálás után úgy határoztak, hogy jobb, ha ebben a stádiumban válnak szét, egy nagyon szép emlék megőrzése érdekében, mert hosszú távon a kultúrák különbözősége ellehetetlenítésre ítélte szerintük a kapcsolatot. Ez volt az utolsó estéjük, és készek voltak szétpattanni az érzések rohamától, a sírás határán korcsolyázva.
Az európaiak segíteni szerettek volna, de nem volt mit mondani – ez egy végjáték volt. Így mind a négyen egyre inkább berúgtak, és a pár két kézzel kapaszkodott a fiúkba, ahányszor megpróbáltak elszakadni. Hajnali négyig ittak a bárban, amikor már vegyespárosuk kész volt egy tompa végre, a zsibbadt ágyba zuhanásra.
Búcsúzóul azért annyit mondott nekik a japán, hogy kackiásnak tettetik magukat, de valójában érzelmes fazonok, és egy nap ők is így lehetnek majd, emlékezzenek a szavaira. Hozzátette, hogy ez csak egy hirtelen megérzés volt a részéről, és nem akart Okos Tóni lenni.
Harmadik nap futólag összeismerkedtek egy kávéházban két angolul jól beszélő diáklánnyal, és megkérték őket, hogy segítsenek találni egy privát szobát. Újságban hirdetett címeken szaladtak végig taxival, és hamar találtak egy nagy, 12 tatamis (l tatami, vagyis gyékény panel 1m x 1,80m) szobát Akasaka-Mitsukében, a macskaköves utcák, kis családi faházak és nightklubok kerületében, egy idős házaspár egyemeletes családi faházában. Másnap már be is költöztek, és hozzáfogtak a házavató buli szervezéséhez.
A bútorozottnak hirdetett szobában egy a gyékényen ülő kicsi, alacsony, az evést szolgáló asztal volt az egyetlen látható bútordarab, ami a normának felelt meg. Volt 2-2 vékony, puha futong – összegöngyölhető ‘matrac’ – és takaró, amiket nappal a beépített, összecsúsztatható ajtajú szekrényben tároltak, és két ablak, egyikük a transzparens ‘shoji’ – összecsúsztatható keretbe foglalt rizspapír szoba elválasztó – mögött, ami egy 4 méter hosszú, gázrezsóval és mosogatóval ellátott ‘konyhát’ takart. Ez volt az ő szobájuk, és az emeleten volt még egy kis W.C./zuhanyozó egység, és egy 3-tatamis hálószoba, aminek a bérlője egy japán diákfiú volt. A hetvenes tulajdonos pár a földszintet foglalta el.
A házavató bulira – amit szombatra terveztek, pár nappal későbbre – jóformán minden 21-28 éves fiatalt meghívtak, akikkel találkoztak. Vettek egy rakás keménypapír, eldobható poharat és tányért, plasztik eszcájgokat, italokat és krumplit, tojást, vajat, tejfölt és vékony koreai csípőskolbászt, amikből rakott krumplit készültek csinálni Iván irányítása mellett, akinek előtte még olimpiai elintéznivalói voltak.
Egy kiadvány duó – a Boxing News és a Kensington & Chelsea Post – képviseletében kapott olimpiai akkreditációt, már felvette az igazolványát és jegyek tekintetében bőkezű volt vele a szervezőbizottság sajtóosztálya, mivel nem tartott igényt a sajtófaluban egy szobára. Az akkreditációján keresztül tudomást szerzett róla egy török ügynök, Hasszán, aki filmvállalatok részére biztosított külföldi extrákat, és volt egy hirdetési cége is.
Abból az 1,500-2,000 családból álló török kontingensből származott, akik az 1920-as években, Kemal Ataturk uralomra jutásakor Kínába, majd Japánba menekültek, és második generációsok lévén a japánt anyanyelvi szinten beszélték. Hasszán a megnyitó ceremóniára jegyeket kért a főnöke részére, és ezekért cserébe jól fizetett filmszerepeket ajánlott Ivánnak az olimpia után. Megegyeztek.
A duó rögtön megszerette a Shogun kávéház/vendéglőt, ami két nagy, amerikai stílű hotel árnyékában rejtőzött az Akasaka metró állomás közvetlen közelében, és egy orosz származású amerikai ex-CIA ügynök, Nick menedzselte. Ezt egy nemzetközi klientúra látogatta. Hosszú portálja volt, asztalokkal közvetlenül az ablak mögött, ahonnan a kerület legforgalmasabb utcájának az eseménydús életét lehetett megfigyelni.
Nők vonatkozásában Iván azonnal felavatta a kéglit. Az utcán szedett össze egy formás, szeplős kis tizenhét évest, aki kakaót rendelt, mikor elvitte a Shogunba, de a csillogó, forgalmas kávézó szokatlan volt számára, zavarba jött és leöntötte magát vele. Már azon tanakodott Iván, hogy még bébi és talán legjobb, ha megszabadul tőle, de gógyis volt, olvasta a gondolatait és intett, hogy ne aggódjon miatta.
Hazavitte, Güntert beparancsolta a shoji mögé és beszélgettek a gyékényen ülve. Éjfél felé járt, mikor a lány megnézte az óráját és azt mondta, hogy jobb, ha elmegy, mert van egy megbeszélt randija, de másnap meg fog jelenni éjfél után. Iván nem gondolta, hogy látni fogja még egyszer, és Günter is nagyon gúnyolódott, hogy túl lassú volt és ráunt a kicsi.
De másnap pont éjfélkor ott állt a lakásajtónál, bejött, és már le is vetkőzött, mire Günter vonakodva behúzódott a shoji mögé. Azt mondta a huncut kis hedonista, hogy „most csinálj mindent, amit csináltok otthon, Európában, és minél szokatlanabb, annál izgibb.” Iván nem volt rest, a teljes műsoron végigment gondosan és teljes kedvvel másfél óra alatt, mert egy remek testű, lelkes kis jószág volt, minden kellemetlen szokás nélkül. Dicséretet várt változatosságáért és kitartásáért.
De mikor elégedett pofával felült és rágyújtott, jelezve, hogy a szeánsz befejeződött, és a kíváncsi kis kutatószellemű franka öltözködni kezdett, ránézett csalódottan és azt kérdezte: „Ez minden? Ezt mi is csináljuk itt. Többet vártam tőled, mert tapasztaltnak és nagyon dörzsöltnek látszol.” Bocsánatkérően bevallotta Iván, hogy ez volt a teljes program, amit ismer, mire a lány elköszönt és dohogva elvonult.
Günter előmásszott a shoji mögül, és úgy röhögött, mint egy hiéna, kijelentve, hogy a német program sokkal tartalmasabb. „Miért, ti kinyaljátok egy nőnek a fülét is?”, érdeklődött Iván. „Vagy talán szőrös koton húztok a hervadt himbilitekre?”
Eljött a házavató nagy napja. Erre japán szokás szerint névkártyákat – meishiket – nyomtattattak, amiken megdöntve a fényképük vált láthatóvá. 30 nőt és 18 férfit hívtak meg, arra számítva, hogy legfeljebb a nők fele jön el, de a férfiak majd mind jönnek.
Nagyobbat nem is tévedhettek volna, mert minden egyes nő ott volt, és egyetlen férfi se, így ott találták magukat kettesben 30 nővel, és bánatukban berúgtak. Iván többek között megivott egy teljes üveg kígyó bort, ahol egy kisebb hüllő volt beleapplikálva az üvegbe, és mikor másnap kissé furcsán kezdte érezni magát, ennek tudta be.
Bement kivizsgálásra a helyi kórházba, ahol hepatitis A-t diagnosztizáltak, és beutalták egy klinikára, ahol a következő két hetet töltötte egy telefonnal, TV-vel ellátott különszobában, amit a még Angliában kivett betegbiztosítása tett lehetővé. Naponta egy ágyfürdőt adott négy ápolónő, akik állandóan cserélődtek, de mind nagy érdeklődéssel tanulmányozták az anatómiáját, és legteljesebb meglepetésére főleg a mellszőrzetét, aminek japánul ‘munage’ a neve. A japán férfiak szőrtelenek, és így a kaukázusi – vagyis fehér – hímnek ez a fő vonzereje a japán nők szemében.
Persze a fütyije is felkeltette az érdeklődésüket, és mindig huncut mosollyal megpiszkálták, amire családi kincse hálásan reagált, nagy kuncogást okozva. Megmagyarázták, hogy a japán fütyi általában hosszú és vékony, mint egy ceruza, és a kaukázusi férfiak rövidebb és vastagabb szerszáma meglepetést kelt. Azt is megtanulta, hogy a fütyi japánul ocsincsin és a punci omanko, ahol az „o” tiszteletreméltót jelent, és hogy a japánok nem káromkodnak.
Van két „káromkodás” a japán szókincsben. Az egyik, „bakaero”, azt jelenti, hogy ostoba ember, és valakire ezt a megjegyzést tenni nagyon sértő, és majdnem biztosan egy a végsőkig menő verekedést okoz. A legrosszabb azután „koncsikso”, aminek a szigorúan vett értelmezése egyszerűen káromkodás. Ez a szó a legnagyobb sértés. „Baka” különben butát jelent, és „buta” disznót.
Günter meglátogatta a kórházban egyszer, és mesélte, hogy német barátokra talált, és velük járja a profi lányokat alkalmazó bárokat már pár napja, nagy sörivó tivornyákat rendezve, amik közben megismerkedett a csinos Haruko nevű konzumlánnyal, aki kisebb volt, mint ő, és így nagyon összepasszoltak. Elhatározták, hogy elmennek egy-két hétre délre, Kyushuba, és így nem lesz otthon, mikor Iván hazakerül.
Diétás, injekciókkal tarkított kúrája még nem fejeződött be két hét után, de nem volt hajlandó tovább a kórházban maradni, mert két nappal később már kezdődött az olimpia, amit mindenáron látni akart és ahol kötelezettségek várták. Remekül szervezett, magas színvonalú sporteseménynek bizonyult, de Ivánt leginkább a magyar bunyósok szereplése érdekelte.
Énekes Árpi volt a szövetségi edző, és kétségbeesetten nézte, ahogy egyik ökölvívója a másik után kiesett a korai mérkőzéseken, és csak egy jutott el a negyeddöntőkig, Kajdi Jani kisváltósúlyban, ott a nagyütő szovjet Viktor Barannikovval kerülve szembe. Kajdi, aki előbb könnyűsúlyú Európa-bajnoki címet nyert és egy óriási tehetség volt, nagyon tartott a szovjettől, elég bátortalanul bokszolt, végül kiütéses vereséget szenvedett.
Ez úgy történt, hogy az arab mérkőzésvezető – egy félénk, vén balfácán, aki ügyetlenül téblábolt a szorítóban, de Barannikovot favorizálta kezdettől fogva – állj-t parancsolt, eltűrte, hogy Barannikov megkerülje és bevágjon Kajdinak, aki vigyázban állt, letett kezekkel, és azonnal KO-t ítélt.
Utána kettesben az utcákat rótták Énekessel, megittak egy-két rövidet, és Iván hallgatta az edző panaszait. Sajnálta Árpit, aki egy nagyon kedves ember volt, de magában őt hibáztatta. Tornatanár volt, nem egy egykori ökölvívó, aki együtt ivott a bokszolóival és túl jóba volt velük, így nem volt meg a kellő tekintélye előttük és taktikailag se tudta megfelelően segíteni őket.
Kajdi esetében meg kellett volna néznie Barannikovnak legalább egy előző mérkőzését, erősítenie kellett volna Jani önbizalmát, és utasítani őt, hogy tartsa a szorító közepén menekülés helyett, kihasználva, hogy gyorsabb, és hogy oldalra mozogjon, ne vonalban hátra. A mérkőzésvezető hibája miatti kiütés után pedig azonnal óvást kellett volna benyújtani AIBA elnök Col. Rudyard Russellhez és r/j bizottsági elnök Roman Lisowskihoz, nem egyszerűen elfogadni a szabálytalan kiütést, ami Jani karrierjét évekre visszavetette.
A szervezőbizottság jóformán minden este elegáns kerti bulikat rendezett az olimpiai versenyzők, újságírók és látogatók részére, rengeteg finom kajával és itallal, és ezek egyikén ott volt a magyar férfi kézilabdacsapat is, akik egy harmincas, csinos és tök részeg kimonóba öltözött japán hölgy körül foglalatoskodtak, azon tanakodva, hová tudnák elvinni.
Ivánnál kötöttek ki, és egyszerre öten bogozták a kis zsinórokat, nyitották a kapcsokat, amik egy kimonó komplikált levételével együtt járnak. Mint házigazda Iván volt az első, de utána jöttek még nyolcan.
A hölgy másnap hagyott egy csomagot a háziaknál, rajta a keresztnevével. Egy ördögálarc volt benne és a névkártyája. Iván felhívta, találkoztak, és bocsánatot kért tőle. Akkor már őszintén szégyellte a szerepét az incidensben. Egy sokéves barátság alakult ki KeikoYoshizumi-val, aki divattervező volt és boutique tulajdonos.
Iván sokat volt együtt a magyar sportújságírókkal az olimpia alatt, a versenyeken és esténként is, és többször szó esett arról, hogy meg kellene látogatni egy „toruko”-t, török fürdőt masszázs és ‘spéci’ szolgáltatással. Végül ott szteppelgettek egy toruko előtt többen, de csak ketten mentek be, egy rádióriporter és egy napilap sportszerkesztője.
Kijövet az előző csak annyit mondott, hogy olyan volt, mint egy kupi, de az utóbbi áradozott, hogy milyen csodálatos dolgok történtek vele. Mindenki érdeklődött, hogy mégis micsoda. Erre elmondta, hogy először nagyon forró, majd jéghideg vízbe ültették hordókban és végül forró olajt öntöttek a fenekébe. Nagy volt a röhögés. Nyilván nem tudtak, mit csinálni vele, mert nem mozdult a kukaca.
Már az olimpia a vége felé járt, mikor véletlenül Iván kezébe került Vlasta Weiss telefonszáma, amit még Belgrádban gyűjtött be. Felhívta és találkoztak. A dumája kissé elvette a kedvét, mert kiderült hogy pénzért is árulja bájait. De azért nagyon jó nő volt, és Iván meghívta az olimpiai záróünnepségre, ahová két jegye volt.
Vlasta erős késéssel, taxival érkezett a találkozóra a záróünnepség előtt, és nem egyedül, ahogy megbeszélték, hanem harmadmagával. Ezekkel a húzásokkal be is fejezte a pályafutását Ivánnál, aki az ilyesmit nem tűrte el, és ezentúl már csak azt nézte, hogyan tud legjobban kiszúrni vele.
Ráadásul a taxiban, amivel még öt percet utaztak a stadionhoz, Vlaszta nagyon élt, és egyszerre flörtölt teljes gőzzel Ivánnal és az amerikai kosárlabdacsapat colos tagjával, míg a harmadik, akit magával hozott, egy Junko nevű, kicsi japán lány, csak ült csöndesen.
A stadion előtt őrült tömeg tolongott, sokan próbáltak jegyet venni zugárusoktól, és Iván egy óvatlan pillanatban megragadta Junko kezét, elhúzta a másik kettőtől, és gyorsan felvitte egy lépcsőn, hogy egy felső bejáraton át menjenek be a stadionba. Fentről látta Vlastát és az amerikait, ahogy lázasan keresték őket. A szentimentális hangulatú, kicsit megható záróünnepség remek hátteret adott ahhoz, hogy összemelegedjen Junkóval, akiről megtudta, hogy másodéves az Aoyama Egyetem angol-amerikai irodalom szakán, és egy nagyon kultúrált, kedves, magabiztos 22 éves kislány.
Másnap felhívta Hasszánt, aki állta a szavát és azonnal rendelkezésére állt. Találkoztak és elvitte, hogy bemutassa Koichi Ishimotónak, a Kokusai Jikenkisha vagyis a 6-os TV Csatorna egyik vezető rendezőjének, aki megdicsérte gyorsan fejlődő japánját, és közölte, hogy másnap reggel már munkára jelentkezhet. Hasszán elmagyarázta, hogy a csatorna főleg rövid akció „B” filmeket csinál, ahol külföldieket alkalmaznak antagonista ‘extra’ szerepekre meglehetősen nagy számban, és Iván is ilyen zsánerű szerepekre számíthat legalább havonta egy hétre.
Reggel 9.30-10-re kellett jelentkezni, fél óra alatt a maszkos befejezte a munkáját, és utána egy óra, max. 90 perc filmezés jött 16 millis felvevőgéppel, amit akciójeleneteknél a cameraman egy talicskában ülve működtetett, miközben össze-vissza tolták és rohantak vele. A hangot a stúdióban adták hozzá a filmhez. A pénz tűrhető volt, és délben már távozni lehetett. Gyorsan fejlődő japánjának köszönhetőleg Iván a két hetet is meghaladó extra szerepekhez jutott havonta, igen rövid idő alatt.
Günter visszaérkezett bártündér barátnőjével, Harukóval és beköltöztek a shoji mögé. Reggelente földrengés volt, ami néha odáig fajult, hogy bögrék meg tányérok összetörtek, de apránként megszokták, és már nem okozott riadalmat. Hajnalban a bárlányok mentek haza, és fel-felébredtek magas sarkú cipőik kopogásától a macskaköveken, de ehhez is hozzászoktak idővel.
A rendszeres délelőtti film extraszerepek mellett Iván szerzett egy másodállást Keikon keresztül, akit jóformán hetenként meglátogatott Yokohamában, és aki a Srí Lankai tűzopálokat is árulta. Ez nem ment könnyen, miután a kolomboi ékszerész kiszúrt vele, és szabálytalan alakú, silány köveket adott el neki a tökéletesek árán.
A másodállás kissé szokatlan feladat volt. Egy enciklopédiaárus, Jimmy, angolul akart tanulni. Így egy angol lecke folyt, mikor a kocsijával utaztak potenciális kliensek között, míg eladás közben azt állította Ivánra mutatva, hogy az American People’s Encyclopedia alelnöke, és tanácsokat kért tőle angolul meg japánul, amikre ő angolul válaszolt. A témákat persze már régen átbeszélték.
Sajnos Jimmy-nek jóformán semmi nyelvtehetsége sem volt és képtelen volt új szavakat megjegyezni, és így hiába próbálta Iván tanítani teljes energiával, az angoljának a javulása minimális volt. Helyette Iván japánja javult rohamosan.
Jimmy egy elegáns, tökéletes modorú, régi szamuráj családból származó egyetemi diplomás úr volt a negyvenes évei elején, aki egy új, mindig tökéletesen gyantázott és kifényesített Toyota nagykocsit vezetett, mindenkivel szemben becsületes volt és soha senkinek nem mondott olyant, ami ne lett volna helyénvaló. Emellett testvériesen megosztotta vele minden sikeres eladás profitját. De megvolt az az érdekes szokása, hogy drága körzetekben, csillogó boltok és gyönyörű villák közt hirtelen kiszállt a kocsiból és nyilvánosan vizelt az út mellett. Ezt csak tőle látta, mástól nem.
Otthon kissé zavarta Ivánt, hogy Günther szíve csücske, Haruko többnyire tök meztelenül járkált lakrészükben, és közben kellette magát. Günter csöppet sem volt zsenáns emiatt; sőt, büszkén figyelte az aranyos kis örömlé-puttony sejhajringatását, és nevetgélt azon, hogy lakótársa biztosan begerjed a kis fütyipörgettyű bájait észlelve.
Már úgy fél tizenegy lehetett, késő este egy alkalommal, amikor egy csinos, de érthetetlenül idegesen viselkedő, 20 körüli csajosszal vetődött haza Iván a Shogunból. Nagy csönd volt a rizspapír mögött, így feltételezte, hogy Güntherék már alszanak, és nem akarva felébreszteni őket nem kapcsolta fel a villanyt. Csak üldögéltek a gyékényen és beszélgettek japánul, ami ekkor már egész jól ment Ivánnak.
Fogalma sem volt, mi baja lehet, de nem nyúlt hozzá, várva, hogy megnyugodjon. Mikor ez csak nem akart megtörténni, és továbbra is reszketett és rángatódzva szívta a cigijét, Iván megkérdezte, nem lenne legjobb talán, ha hazamenne. Nem akart hazamenni.
Ekkor a shoji mögött Günter felemelkedett, hogy hozzon egy pohár vizet a mosogatóból, és az utcáról beszűrődő lámpafény és a rizspapír hatványozták a kis formáját. Egy óriás siluettje jelent meg a mennyezeten. A kis punci hatalmas sikításba tört ki, nekirohant a lépcsőnek és fejjel lefelé legurult a földszintig, óriási dübörgéssel.
Günter és Haruko hahotázva és vinnyogva gurultak elő rejtekhelyükről, és Haruko szerint a lány attól félt, hogy igaz a pletyka, hogy az európaiaknak méter hosszú, 20 centi átmérőjű fütyijük van. Iván inkább úgy érezte, hogy a lány egyszerre akarta az idegen tapasztalatot és félt tőle, és ebből következtetett arra, hogy Jimmy hasonlóképpen viszonyul az alkalmazásához, így felhívta, megköszönte a közös munkát és megszakította a kapcsolatot. Jó barátságban maradtak, és rögtön talált egy angol tanítói másodállást.
A filmes pályája is felféle ívelt, mert egyre több beszédes szerepet kapott és ilyen alkalmakkor több pénzt. Mint külföldi gengsztert, általában kinyírták minden epizód végén. Összebarátkozott egy francia extrával, aki ritkábban tartott igényt szerepekre. Jean-Francois Rogeon nagyon tehetséges festő volt Poitiers-ből, már kialakult akvarell technikával, de az olajjal még kísérletezett. Remekül gitározott és énekelt is, és hébe-hóba közös csajozásokat rendeztek.
Günterékkel kezdtek már egy kicsit egymás idegeire menni. Érthetően, miután ők, mint egy látszólag már összekovácsolódott pár, egyedüllétre vágytak otthonukban, és bosszantotta őket, hogy Iván a legkülönbözőbb napszakokban nőkkel állított be, amikor a shoji mögé lettek száműzve, és az elvárás az volt, hogy kussoljanak. Ivánt meg az zavarta, hogy folyton otthon kuksoltak, ahelyett hogy legalább időnként kimentek volna valahova, és szünet nélkül inkommodálták egymást.
Egy esős estén azután, mikor egy nagy könyvesboltban bóklászott Iván egy jobb japán-angol szótárt keresve, mint a kis Obunsha, állandóan az útjába került egy furcsa kis személy, mufurc inkább mint nő, szegényes kopott-veréb ruházatban, de valahogy a méltóság aurájával körülvéve. Követte, mintegy akaratlanul, és végül szóba elegyedett vele.
Miyako Takagi egy kiotói filozófiaprofessor kitagadott lánya volt, 27 évesen egy kétdiplomás munkanélküli, aki a papától kapott egy szerény apanázst azzal a feltétellel, hogy Tokióban marad és nem zavarja a család életét Kiotóban, az egyetemi városban. Bűne az volt, hogy valami ezoterikus vallási/terrorista szektába keveredett még a húszas évei elején, de ez már a távoli múlt volt. Olvasott volt, okos és nagyon magányos, aki közepesen beszélt angolul, de mindent megértett.
Hazaterelte, bár fogalma se volt, hogy mit fog kezdeni vele. Otthon Günter alsónadrágban, Haruko meztelenül a szoba közepén ültek és zabáltak, kevés hajlandóságot mutatva arra, hogy akár felöltözzenek, akár a shoji mögé költözzenek, a helyükre. Miyako rémülten nyüszített a szokatlan látványtól, de Iván intésére letelepedett és maradt az éjszakára.
Csont szűz volt, de Iván megfúrta – bár igazán nem volt erre való – és az éjszaka javarészében foglalkoztatta, főleg hogy Güntheréket bosszantsa. Miyako süvített, mint akit élve nyúznak, és hallotta, hogy Günter dohog, Haruko meg röhögőgörcsökben fetreng. Reggel azután Günter korán elrohant valahová, Miyako panaszkodott, hogy a szex nem neki való, és Iván biztosította, hogy a kefélés nem fog többé előfordulni.
Ekkor Haruko Iván mellé telepedett, azt mondta Miyakónak hogy „nézd, így kell ezt csinálni” és próbálta magára húzni, de Iván ellökte, közölve, hogy házinyúlra nem lő. Günther hazaérkezett kajával reggelire, de észlelhetően dühösen ismeretlen okból. Megreggeliztek, Miyako elment, a társbérlők bevonultak a shoji mögé egy indulatos vitára, Iván pedig visszapusztult egy pótszundira.
Egy örjöngő Günther ébresztette, azt üvöltözve, hogy megerőszakolta imádott Harukóját, aki trippert kapott tőle és neki is továbbadta. Ezért, folytatta, elhatározta, hogy kiköltöznek, maguknak vesznek ki egy lakást, és Haruko már el is ment keresni egyet. Günther tombolt, hogy ő nem gondolta volna, hogy a barátságáért ilyen önző és aljas módon képes Iván fizetni.
Próbált érvelni vele, de nem lehetett. Makacsul, indulatosan szajkózta ugyanazt a szöveget. Végül Iván felöltözött, ráugrott és legyűrte, majd a mellkasán ülve elmondta neki, hogy mi történt valójában, és hogy Haruko azért találta ki a süket mesét, mert valakitől trinyót kapott. Látta a szemén, hogy nem hisz neki, de tovább nem foglalkozott a témával.
Güntherék aznap este kiköltöztek nagy garral és barátságtalanul, el se köszönve. Harukónak azért ‘beszólt’ Iván Günther előtt, hogy pofátlanul hazudott, máshol szedte össze a trinyót. De még nagyobb pimaszság volt, tette hozzá, hogy elérakta a recés punciját Miyako jelenlétében, és azt akarta, hogy ő is megkapja.
Iván is nekilátott a lakáskeresésnek, és Rogeonon keresztül talált is egyet hamarosan az övé közvetlen közelében, Sendagaya kerületben. Egy teljesen különálló, kéthálószobás, nappalis bútorozatlan földszinti lakás volt havi 20 font ellenértékéért, és rögtön ki is vette, mikor kiderült, hogy Keiko kölcsönad bútorokat, ágyneműt, függönyöket és konyhafelszerelést.
Pár nap alatt berendezkedett és a körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint az előző kégliben. Volt két parkettázott és egy gyékényaljú szobája, egy konyhája linóleum aljzattal, egy valódi ágya és szekrénye, és pénzbedobós telefon a lakáson kívül, az első emeletre vezető külső vaslépcsőn félúton.
Csak edényeket, tányérokat, bögréket, poharakat és eszcájgot kellett vennie, meg tisztító cuccokat, és vett egy TV-t, egy rádiót meg egy porszívót is, megígérve Keikónak hogy majd nekiadja ezeket, mikor végleg elmegy.
Mihelyt megvolt a lakás, Junko – akivel napi kapcsolatban maradt – meghívta egy korai vacsorára a Chinzanso sziklakert barbecue vendéglőbe, Shibuyában, ahol az egyeteme is volt. Sukiyaki barbecue-t ettek, vagyis finom pácolt bélszíndarabokat mindenféle zöldséggel, amiket az asztal melletti forrólapon maguk sütöttek meg, és utána eljött hozzá. Már első próbára nagyon passzoltak szexuálisan.
Már több mint hat hónapja az új lakásban volt és közel egy éve Tokióban, mikor Pétertől – akivel végig laza kapcsolatban maradt – expresszlevél jött Malaiziából, jelezve, hogy késve bár, de hamarosan hajóra kap Szingapúrból Yokohama irányába és egy hónapon belül várhatja érkezését.
Peter azonban tovább késett. Iván több zavaros beszámoló alapján jegyezte, hogy egy lassan ellaposodó menage a trois tartotta idáig Petaling Jaya akadémiai városban, miután professzor barátja minden áldott este berúgott, mint egy szamár, olyannyira, hogy a szolgák vonszolták ágyába napi rituáléként, és így ő helyettesítette rendszeresen a feleség ágyában puszta jóindulatból, kisegítve a házasság tartósítása érdekében.
Meg is írta Péternek, hogy ez az önfeláldozó baráti nagylelkűség jellemző rá, és elvárható volt a sok jó alapján, amiket már tudott róla, főleg ha igaz, hogy a barát neje javíthatatlanul szeximádó, harmincas és kissé formátlan, és közreműködése nélkül hiányt szenvedett volna…