Ha Sendagaya kerületben olyan külföldinek jött levele, akit nem talált a posta, vagy külföldről jött egy japánnak, aki nem vette át, egyszerűen azt írták rá, hogy ‘gaijinszama’ – Vagyis külföldi személy –, és Iván postaládájába dobták be annak köszönhetően, hogy meglehetősen ismertté vált.
A lakás címe Sendagaya nichome 15 volt, vagyis Sendagaya kerület, 2-es épület, 15-ös apartman. De a kerületben tizenegy 2-es tömb volt és ezekben nyolc 15-os számú lakás, így Iván valóban jelentős ismertségre tett szert. A levelek érdekes átirányításában az is szerepet játszott, hogy a japán posta nem tartja vissza a címzettet nem találó leveleket, és nem is dobja ki ezeket.
Iván több tucatnyi gaijinszama levelet kapott, és a legmurisabbakat kirajzszögezte a lakás falaira. A kedvence egy kétségbeesetten mosakodó levél volt egy amerikai katolikus paptól egy japán nőhöz, akinek messzemenően megígérte szolgáltatásai fejében, hogy kiviszi az USA-ba, és ártatlanságát bizonygatta benne, hogy önhibáján kívüli fejlemények miatt nem tudta beváltani az ígéretét.
Terjedő ismertségét az is jelezte, hogy egy nap hívást kapott a Gaimushóból, vagyis a Külügyminisztériumból egy bizonyos Prof Yamamotótól, aki meghívta, hogy látogassa meg az irodájában, hogy különböző magyar szavak értelmezhetőségével kapcsolatban kérdezgethesse a japán-finn-magyar etimológiai szótár részére, amin éppen dolgozott.
Mikor találkoztak azután, kiderült, hogy a prof japán követként évekig Budapesten élt a háború előtt és még mindig egész jól povedált magyarul. Hirtelen a pesti nők erényeit kezdte méltatni emlékező kifejezéssel az arcán a huncut öreg fiú, aki már a nyolcvanas éveit taposta és frissen érkezett képeslapokat rántott elő, hogy Iván segítsen a teljes megértésükben és a válaszok megkomponálásában. Iván alig akarta elhinni, hogy micsoda karcos sub rosa szövegek keresztezték a nagy vizeket. „Azok a háború előtti pesti nők …”, mondta a prof. csillogó szemekkel.
Próbálva ismerkedni a japán kultúrával, Iván többször is elment Noh drámákat és kabuki darabokat megnézni. Az előző történelmi eseményekkel foglalkozik, az utóbbi a középkori Japán életével, és mindkettőnél egy narrátor vagy mesélő magyarázza a hátteret és ismerteti az eseményeket ójapánul. A Noh-darabokat elég furcsa zene is kíséri, és nem sok kulturális élvezetet nyújtanak egy külföldi számára, míg a kabuki lényegesen élvezhetőbb, és megkapóan tükrözi egy évszázadokkal előbbi, békés kor atmoszféráját.
Elhatározta, hogy ír a kabukiról, és erre a Kabukiza Színház nagyon szívélyesen egy páholyt bocsátott a rendelkezésére matiné előadásokra ingyen, aminek a kulcsát a jegyárusító irodától tudta felvenni.
A páholyt azonban főleg arra használta, felelőtlenül, hogy napközben összeszedett nőket vigyen oda és nagyokat keféljen a félig összehúzott függöny mögött. Eleinte zavarta, hogy a gonoszságot megtestesítő szereplők vörös maszkot viselnek a könnyű megértés kedvéért, a történetek együgyűsége és ahogy bevásárlás közben egy kis szentimentalizmust kereső családanyák egyszerre bömbölnek és harsogva pattogatott kukoricát ropogtatnak. De apránként megfogta az ábrázolt körök végtelen nyugalma és a magas szintű színészi teljesítményeket megkívánó szerepek tökéletes megrajzoltsága, és már a darabok élvezetéért járt oda.
Egyszer a felvonások között egy idős úr kereste fel a páholyában. Elmondta, hogy a híres
Utaemon színészfamília tagja, a már nyugdíjba vonult, Utaemon 13, aki egyedül él és ünnepélyesen meghívta, hogy látogassa meg az otthonában. Iván, nem tudva felfogni, hogy mi célt szolgálhat egy ilyen látogatás, arra a következtetésre jutott, hogy az öregfiú valószínűleg buzi, és kedvesen, de határozottan visszautasította a meghívást.
Egy másik idős úr állította meg egy-két héttel később, nővel az oldalán és kulccsal a kezében, útban a páholy felé. „Sajnálom, Berényiszan, de ezennel megvonjuk a páholy-használatát. Az ön visszautasítása Utaemon 13 meghívásának, minden bizonnyal egy félreértésből kifolyólag, végtelenül rosszul esett neki. A családi jelmezeket, mementókat a család történetéből akart önnek megmutatni. Azóta meghalt.” Ez volt Iván kabuki periódusának a vége. Bűnösnek érezte magát, amiért gyanúsított ok nélkül.
Keiko emlékeztette rá, hogy eddig kizárólag Tokióban élt japán tartózkodása alatt, és még Yokohamában járt párszor, amikor őt meglátogatta, ezért ideje volt kicsit többet megismerni Japánból, így pl. Hokkaidot, az északi nagy szigetet, ahonnan Keiko is jött eredetileg.
Rábeszélte egy tíznapos látogatásra Hokkaidóba, és útban a sziget fővárosa, Sapporo felé az óramű pontosságú japán vonatokkal, megálltak két napra Noboribetsu Spa-ban, a hatalmas északi termálfürdőben, ami teljesen nudista volt. Így nem számított, hogy Iván fürdőruha nélkül érkezett.
Az viszont igen, hogy kb. 4,000 látogató között ő volt az egyetlen kaukázusi, vagyis fehér, hatalmas érdeklődést keltve a domináns női látogatók körében, akik csoportosan jöttek kuncogva megvizsgálni adottságait és bámulva csodálták burjánzó mellszőrzetét és családi kincsét. Iván, akire nem lehetett ráfogni, hogy szégyenlős természetű lenne, rövid idő elteltével törülközőjével takarta alsó régióit az egymást váltogató női csoportok őszinte sajnálatára, miközben Keiko vigyorogva figyelte piruló különcködését.
Nagy érdeklődést vonzott a hatalmas táncteremben is, és őt érte az óriási meglepetés is, amikor a több száz fürdőmedence egyikébe belemászott Keiko mellé, aki megemlítette, hogy egy nagyon mérsékelt hőmérsékletű vizet választott kezdetnek.
Iván ordítva menekült másodperceken belül, úgy érezve, hogy minden szőrét leégette a fantasztikusan forró víz. Alkalma volt megtanulni, hogy a japánok sokkal forróbb vizet képesek eltűrni, sőt élvezni, mint a kaukázusiak, és hogy hahotázva figyelik az érzékeny európaiak és amerikaiak kétségbeesett reakcióját, mikor számukra még viszonylag hideg vízbe ereszkednek.
Keiko szülői házában szálltak meg Sapporóban, kedves természetű, hatvanas édesanyja vendégeként, és az első napot egy ainu falu meglátogatásával töltötték el. Az ainuk egy ősi törzs Hokkaidóban, és furcsa énekeik és táncaik bemutatásával szórakoztatják a nagyszámú látogatót.
Iván érdeklődését elsősorban az ainuk aránylag kicsi, ketrecben tartott medvéi keltették fel, és bár Keiko figyelmeztette, hogy legyen óvatos velük, mert kivételesen vadak. Iván rögtön hozzá is látott egy talált faággal az egyik maci froclizálásához.
A medve nyugodt szemekkel, érdeklődve figyelte a túlzottan magabiztos magyar bajkeverő bosszantási kísérletét, és villámgyorsan, egy pillanat alatt lecsapott, elkapva és megmarcangolva két ujját. Kesztyűjét feláldozva Iván viszonylag könnyű sebekkel úszta meg az összecsapást, és Keiko csak annyit mondott, hogy „ajjajjaj, brave European boy”, miközben a sebeket fertőtlenítette és bekötözte.
Miután Iván határozottan kijelentette, hogy tud síelni, sőt gyakorlott síelő európai viszonylatban, Keiko egy kölcsönfelszereléssel látta el és egy barátnője társaságában a kevésbé meredek pályákra vitte el az európai lankák nagy hangú arszlánját. Ott kapásból kiderült, hogy a hároméves kora óta síelő Keiko vérbeli profi, barátnője is magabiztos, de Iván egy csak egy gyenge dilettáns. Miközben Keiko zergeként mászta a csúcsokat és mint a hegyek királynője suhant a lejtőkön, barátnője óvatosan figyelte és segítette a fenekén csúszkáló Ivánt, akire az egyéb síelők ujjal mutogattak, halkan röhögve.
Mindezzel együtt a hokkaidói vakáció remeknek bizonyult, elsősorban a végtelenül jótermészetű, mindenre könnyed humorral reagáló Keiko Yoshimuzinak köszönhetőleg. Tokióba való visszatérése után Iván csak hat hetet melózott át a fővárosban, ami után egy déli vakációra ment Miyako Takagival.
Vonatokkal utazva az egyetemi várost, a gyönyörű, ősi Kiotót látogatták meg először, gondosan kerülve minden feltűnőt Miyako szülővárosában, beleértve prof. édesapja figyelmét, majd Hirosima és Nagaszaki következett, ahol végiglátogatták az atombombák következményeit részletesen bemutató múzeumokat.
Oszakában, a déli nagy üzleti városban, csak egy napot maradtak, és utána tovább utaztak
Kyushuba, a déli nagyszigetre, ami télen-nyáron egyaránt a turisták millióit vonzza vulkánjaival, remek tengeri üdülőhelyeivel, csodaszép tájaival és szupermodern városaival.
Miyako intelligens, kellemes útitársnak bizonyult, de a viszonyuk tartósan plátói maradt Ivánnal, aki úgy viselkedett az élet sodrából kimaradt különc viszonylatában, mintha egy távoli hozzátartozója lenne. Miyako bálványozta Ivánt, de szexre nem tartott igényt és a kettőjük intellektuális kapcsolatát látta mindennél fontosabbnak.
Egy alkalommal a kicsi, aszott arcú, de alapjában véve szeretetreméltó lány részletesen beszélni próbált életének a meghatározó periódusáról, amikor otthagyta az egyetemet és pár évre odacsapódott ideális alapon egy aktív terrorista csoporthoz, de látszott rajta, hogy a visszaemlékezés fájdalmas számára és az egyénisége mélyen bizonytalan a vad oldalon eltöltött idejével kapcsolatban. Iván rászólt.
– Miyako, az a múlt, valami, amin hál’ Istennek túl vagy és élsz. Tartsd eldugva egy zárt dobozban az agyadnak egy távoli sarkában és soha ne nyisd ki azt a dobozt. Javíthatatlan idealista mivoltodból fakadó szerencsétlen korszak volt, amikor büntetlenül kárt okoztál ártatlanoknak. Temesd el. A magad módján úgyis fizetsz érte, sajnos.
Egyszer azért fellángolt a meggondolatlanság tüze az útitársak között. Fukuoka, Kyushu fővárosa közelében egy vulkánt látogattak, sok ezer japán turistával együtt, akiknek a buszai érkeztek vég nélkül. Kiszállás után a csoportok követték csinos turistavezetőik „kövesd ezt a jelet” magasra tartott tábláit, mint egy hangyaszerű hadsereg, pillanatonként fényképek ezreit csinálva, amikkel majd órákig untatni fogják rokonaikat, barátaikat és ismerőseiket.
Már meglehetősen nőéhesen, Iván szemezni kezdett az egyik turistavezető bombázóval, beszélgettek félórát egy eldugott sarokban, és megegyeztek, hogy együtt fognak aludni. A lány azonban váratlanul visszatért Ivánhoz, közölve, hogy beszélt a barátnőjével, aki megkérte, hogy ne zavarja meg a kapcsolatukat. Ezt ő meg is ígérte, így az idillt feladta.
Iván roppant zabos lett, és elhatározta, hogy megbünteti Miyakót az „árulásért”. Hideg éjszaka volt. Mikor visszaértek a „ryokan”-ba, vagyis régi-stílusú japán szállodába, ahol egy minden más látogatótól távol eső szobát béreltek. Iván kizárta, hogy aludjon kint, a szabadban, miután fejére olvasta az elveket, amik a barátságuk alapjait képezték:
– Miyako, mi nagyon közeli barátok vagyunk, de nem szexuális alapon. Sokszor úgy érzem, hogy egyik hozzátartozóm vagy. De a féltékenységedet nem tűröm el. Ha nem bírod feladni, az meg fogja szüntetni a barátságunkat.
Tudva jól, hogy Miyako soha nem mond ki „disznó” szavakat, közölte vele, hogy csak akkor fogja beengedni a szobába, ha azt mondja, hogy punci, fütyi vagy onara, fing. Szegény kis Miyako mufurc az ajtón kívülről, reszketve a hidegtől, azt kiabálta, hogy „sayonara, sayonara”. Iván végül megsajnálta és beengedte.
Alig hogy visszaértek Tokióba, Günther látogatta meg Ivánt, akivel már ismét jóban voltak és időről időre találkozgattak. Bejelenteni jött, hogy elhatározásra jutott hosszú tanakodás után. Hazaviszi Németországba és feleségül veszi Harukót. „Még egy hasonlóképpen csinos és hozzám való nőt, aki kisebb nálam, soha nem fogok találni”, magyarázta a bizonyítványát.
Günther elhatározása nem lepte meg Ivánt. Ezt várta tőle. De az meglepte, hogy a német mérnök már elismerte, hogy Haruko huncut és kikapós, és ezt el is fogadta. „Nagyon sok levél van egy szép fán,” mondta Günther hirtelen felfedezett taoista bölcsességgel. „jut is, marad is belőlük a tulajdonos részére.”
Iván társadalmi élete egy új dimenziót nyert, mikor ebédidőben a Shogunban üldögélve német kamerádok bemutatták egy honfitársának, a vele egyidős Tégla Ferencnek, aki Ceglédről jött.
A magyar kolóniákban domináns 56-osok egyike, Tégla kezdetként 1-1 évet töltött egy német és egy amerikai egyetemen, nem több, mint 100-100 német és angol szó tudoraként gyarapodva közben. Ezután Japán következett és a Waseda Egyetem. Itt az előzmények ellentéteként japánul nagyon jól megtanult, csaknem anyanyelvi szinten, de csak beszélni, írni nem, és – bár egyetlen vizsgán se jutott túl – még mindig a Waseda hallgatója volt kilenc év után. Fő eredményeként a női hallgatók javarészét becserkészte.
Ferinek volt egy bajuszos, széles vállú női csicskása, akit Pityunak hívott, és egy Amerikában élő felesége, akit egy nap ismeretség után vett el. Ezen kívül „jó barátja” volt a nála 25 évvel idősebb Kovács Edit ezredes, az amerikai hadsereg legmagasabb rangú női tisztje. Létfontosságú volt Ferinek, hogy Amerikában vendégszerepelhessen időről-időre, mert ilyen látogatások alkalmából csinálta a pénzét. Másod– és harmadosztályú gyöngyöket vásárolt eldugott japán gyöngyfarmoktól, ezeket rózsafüzérekbe fűzette, ‘minta’-ként feltüntetve bevitte az USA-ba (hogy ne kelljen utánuk importvámot fizetni), és eladta amerikai magyar katolikus papoknak.
De Feri igazi érdeklődési köre a nők voltak, és a kávéházak voltak a vadászterülete. Tokióban rengeteg fajta, nagyszámú kávéház – „kisszaten” – volt. Elegáns, lerobbant, hippi, funky, dzsessz, klasszikus zene, Francia sanzon, country & western, vadnyugati stílusú, spanyol gitárzenés, ír kávés, gyertyafényes, bongódobos, oldtimers favourites, piano, telefonos, sakk, gesztenyepürés, stb. kisszatének. A látogató közönség együtt változott a környékkel.
Feri azokat a kávéházakat favorizálta, amelyek irodaház, kórház, egyetem közelében voltak és így sok volt a titkárnő, irodakukac, ápolónő, diáklány, és a kávéház végében – a bejárattól számítva – volt a férfi és női vécé, ahol mindig kisebb tömeg várakozott, hogy sorra kerüljön. Addig is remek tárgyalási terület volt.
A szokásos scenario az volt, hogy az asztaloknál üldögélve a páciensek szemeztek vagy a nővadászok elkezdtek „szúrni” egy-két nőt, és mikor az egyik reagált és kezdett visszakamillázni, akkor intett neki, hogy hátul legyen a találkozó, a vécéknél, ahol a nők részéről a kaukazusihoz az első kérdés általában az volt, hogy „munage arimasuka?”, vagyis mellszőr van?
Semmi zsákbamacska. Ilyenkor a honcso külföldi típusok, akiknek volt bőven ebből a japán nők körében oly népszerű díszburjánzásból, lejjebb húzták a T-shirt-öt, megmutatták az anyagot és indulhatott az érdemi tárgyalás, hogy hova menjenek, mennyi időre, legyen-e fürdőszoba is (ami nagyon drágító hatású volt). A tárgyalás mindig teljesen praktikus jellegű volt, hercigeskedés nélkül.
Japánban a kisebb – tehát nem a luxus – városi hotelekben lehet szobát bérelni egy órára, sőt akár félórára is. A rövid hotel-légyott a szokásos alkalmi, gyors napközi ismeretségek, mint az ilyen kávéházi egymásra találások, vagy az utcai felszedések esetében, ahol a vadász a „burabura”-zó – vásárolgató, kirakatokat bámuló – csajokat cserkészi be „csókolózásra”. Ezek nem pénzes megegyezések, bár persze az is található, hanem az élvezetet kereső fiatalok délidei hancurjai.
Kettesben lelkesen portyázgatott Ferivel Iván, mikor az időbeosztása megengedte, bár ő kivétel nélkül hazaszállította a zsákmányt taxival, ha az belement. Smucig volt a szállodaszobák vonatkozásában, és a hangulatukat sem szerette a mindenütt jó, de legjobb otthon alapon.
Ekkor hirtelen újabb hatalmas késés után megérkezett Péter. Talán részben azért, mert más nyelven, mint az angol egy szót sem tudott és japánul képtelen volt a legminimálisabbat is megtanulni, nagyon elveszetten mozgott, és tíz nap után Tokióban még a világon senkivel sem volt kapcsolata Ivánon kívül.
Ragadt szegény, mint egy pióca Ivánhoz, aki megpróbált segíteni neki, hogy valahogy beinduljon, de különösebb siker nélkül. A nőkkel végleg béna volt, de munkát se tudott szerezni. Mikor elküldte Iván abba az iskolába, ahonnan őt már kirúgták késésekért és a tanítványokkal szembeni túl közvetlen hangnemért, hogy próbálja meg a tanítást, túl szerénynek és félénknek találták és nem is vették fel.
Péter túl sokáig maradt ugyanabban a közegben Petaling Jaya-ban, anyagi és kényelmi szempontból egyaránt, és átmenetileg nehezen tudott újítani, ami alapvető egy hosszú, több éves úton. Látva tehetetlenségét és egy helyben topogását, Iván belátta, hogy Péter valódi támogatásra szorul.
Így rábeszélte a két magántanítvány egyetemista diáklányt, akiket hónapokkal előbb feladott, mert túl alacsony volt a tanításukból származó jövedelem, hogy használják ki a lehetőséget, hogy egy született angoltól tanulhatják a nyelvet. Yoko és Yasuko megfogadták a tanácsát, ami Péternek heti 12 tanítási órát biztosított.
Levitte a Kokusai Jikenkisha filmező komplexusába is és bemutatta mindenkinek, hogy időnkénti extraszerepekhez juthasson. Ez a foglalkoztatása szintén beindult rövidesen, de csak heti kétnapos átlaggal.
Szóval elkezdett valami pénzt keresni, ami növelte a biztonságérzetét, de ami legzavaróbbnak tűnt Péter számára, az az volt, hogy míg a japánul már folyékonyan – bár hibásan – beszélő Ivánnál szüntelen volt az új női látogatók processziója, neki nem volt semmi sikere ezen a téren.
Iván végül parasztáldozatra szánta el magát a sakkjátszma ezen állásánál, és ráhagyta az egyik estére megbeszélt, a szokásosnál kicsit gyengébb diáklány látogatóját. Sajnos, ez a kísérlet balul sült el, mert a lány – szórakoztatás híján – kapásból faképnél hagyta Pétert, és ez az angolnak a végtelenségig rosszul esett, úgyhogy napokig meg se szólalt. Mikor Péter túljutott ezen a mélyponton és meglehetősen agresszívan követelődzni kezdett, hogy Iván passzolja át neki az egyik nőjét, komolyan eltanakodott, hogy mit is tehetne, de nem talált megoldást, mert alkalmi női csak japánul értettek.
De jött azután egy kósza este, mikor a ritkán betoppanó, angolul picit pötyögő Hiroko volt Iván váratlan látogatója. Egy vékony, de nagyon aktív kis 22 éves volt, kicsit kurva, aki követte az amerikai hetedik flotta látogatásait különböző japán kikötőkbe és így csinált zsozsót, amit Iván undorítónak és aggasztónak is talált, attól félve, hogy összeszed valami nemi betegséget és őt is megajándékozza. Már félig-meddig elhatározta, hogy kiteszi a csapatból.
Átmentek hármasban gitárzenét hallgatni Rogeonhoz, és a kis cafka annyira kellette magát a francia festőnek, hogy felbosszantotta Ivánt. Így észrevétlenül hazaosont öt percre és mind Péternek, mind magának a szobája parkettáján ágyazott meg és két gyertyát gyújtott meg tompított világításnak. Visszamenve halkan szólt Péternek, hogy egy szobában szunyálnak és figyelmeztette, hogy ne tegyen megjegyzést ezzel kapcsolatban.
Át is játszotta Hirokót a kiéhezett Péternek, aki azonban meg volt győződve arról, hogy ezt azért tette, hogy a lánnyal kiszúrjon és nem iránta való baráti gesztusként, amiben volt valami. Így azután mind Hiroko, mind Péter orrolt Ivánra. Másnap megjelent Miyako, aki szintén dühös volt Ivánra. Péter jól jött ki vele, és plátói alapon hozzá költözött.
Ivánnak lejárt a hontalan Nansen Pass utazási dokumentuma és bement az angol konzulátusra, hogy megújítsa, de azt a tanácsot kapta, hogy inkább folyamodjon egy új dokumentumért, amit meg is tett. Közben megismerkedett és összebarátkozott a korpulens, de kellemes modorú, viccekkel teli konzullal, Bill Jordannal, aki meghívta vacsorára otthonában és követségi fogadásokra, aztán magával cipelte különböző funkciókra is.
Bill drága, havi 300 fontért bérelt lakása a diplomata negyedben volt Roppongiban, ahol az oxfordi egyetemen PPE kurzust végzett, olvasott, művelt diplomata meglehetősen kispolgári életmódot folytatott francia feleségével, Cherie-vel és két tini lányával.
Kedves, jóindulatú, de kisstílű provinciális konzervatívok voltak karrierjük csúcsán. Billnek, akinek az édesapja szatócs volt Birminghamben, a konzuli beosztás nyilván a legmagasabb pozíciója volt, magasabbra emelkedni nem volt esélye 43 éves korában a diplomáciai hierarchiában, és ugyanez volt a helyzet az Avignonból származó Cherie-nél, aki könyvelői állást töltött be a követségen.
A vacsora főtálja nagyon finom, Bordeaux-i vörösborral főzött kakas, Coque au vin volt, és a beszéd elsősorban a nemzetközi politikáról folyt, különösebben érdekes hozzászólásokat nem produkálva. Steve Jones, a yokohamai konzul is jelen volt a feleségével. Ők kifejezetten alsó középosztály voltak Anglia talán ‘leg-mezőgazdaságibb’ megyéjéből, Shropshire-ből.
Érdekesség kedvéért Iván is beszámolt oxfordi napjairól, és hogy ő is majdnem PPE-t olvasott a St John’s College-ban a Gorrell-Barnes arisztokrata család jóvoltából, amivel kapcsolatban az illusztris asztali társaság sok kérdéssel halmozta el. Steve akcentusa egyre inkább shropshire-i tónusokat vett fel, ahogy ivott.
A Billel közös klublátogatások közül a diplomaták által frekventált Toastmaster International tetszett a legjobban Ivánnak. Volt egy felköszöntői verseny, ahol az asztal közepén fekvő papírcsíkokból kellett húzni és az azon feltüntetett témáról szövegelni két percig. Iván témája a sziámi harcos hal nemi élete lett.
Utána a tagságra pályázók szűzbeszédei következtek. Az első, ahol a holland konzul pléhpofával a RyuKyu szigetlakók temetkezési szokásairól beszélt, remek volt; de a második, a yokohamai angol konzul Steve bemutatkozása, akiről Bill már előre megjegyezte hogy „alulról jött, a nehéz úton”, kevésbé. Steve a nyomortanyáról beszélt főleg, ahol felnőtt. A társaság szimpátiával, de lelkesedés nélkül hallgatta az alacsonyröptű szöveget.
Iván egy gyors házibulit rendezett annak a megünneplésére, hogy ismét egyedül van a lakásban. Tokiói angol konzul Bill és yokohamai kollégája. Steve a meghívottak között voltak. Ott volt még Rogeon, egy francia festő barátja meg Tégla Feri, aki hozott japán lányokat.
Rogeon gitározott és énekelt, Iván pedig csinált egy csípős, vesepörköltes rántottát és madártejet, amik nagyon népszerűnek bizonyultak. Remek hangulat volt, de probléma is, mert a kissé bepiált Steve megerőszakolta az egyik lányt a mellékszobában, ezért Bill nagyon megharagudott rá.
A későbbiekben szokásos váratlansággal megjelent Ivánnál a „hetedik flotta” Hirokója, átadott neki egy 200 Reichsmark-os (a háború idejéből származó) német papírpénzt, hátha használni tudja, majd minden kérés vagy célzás nélkül hirtelen levetkőzött és elhelyezkedett az ágyon.
Az önkéntes megnyilvánulás felkeltette Iván gyanúját, hogy valami nincs rendben, főleg a megelőző együttlét tükrében, és így rászólt, hogy gyorsan öltözzön fel, mert többé már nincs kedve hozzá. Hiroko erre dühösen kijelentette, hogy szerencséje van, mivel trippert kapott és meg akarta őt is ajándékozni vele.
Iván megkérte, hogy nehogy még egyszer besötétítse küszöbét, mert ezentúl nincs szívesen látva, és megfogadta, hogy a jövőben következetes lesz és azonnal megszüntet egy kapcsolatot, ha tudomására jut, hogy egy lány pénzért árulja magát.
Már hónapok óta lejárt a Harajuku Dojoba shotokan no-contact karate edzésekre, de nagyon rendszertelenül, amikor Keiko – aki bemutatta és elintézte a tagságát – elment egyszer megnézni, hogy halad, és nagyon elégedetlen volt azzal, amit látott. Ezt rögtön meg is jegyezte.
– Nézd, Iván, a színvonala annak a nevetséges karate próbálkozásnak, amit te és a másik három kaukázusi szúnyogcsődör csináltok, az egyszerűen szégyenletes. Elfoglaljátok a terem egynegyedét, hogy ott olyan lassan mozogjatok mint a lótetű, a másik három negyedben még legalább ötvenen vannak, és úgy pattognak, mint a nikkelbolha…
– Keiko, te túl kritikus vagy. Miért, már barna övem van.
– Igen, éppen néztem, hogy puszta udvariasságból adnak nektek öveket, de amit ti nem láttok, az az, hogy a japánok nevetnek rajtatok a hátatok mögött. Ne hozz már szégyent rám, aki idehoztalak. Járj le rendszeresen, vagy hagyd abba!
Iván kénytelen-kelletlen megígérte, hogy változtat a hozzáállásán, és heti három alkalommal kezdett megjelenni az edzéseken, amik mindig az alapmotívumok kb. félórás csoportos gyakorlásával kezdődtek, majd páros küzdelmekkel folytatódtak. Az utóbbiaknál csak a versenyekben résztvevő – vagy ahhoz közelálló – karatézóknál szóltak közbe az edzők.
Kéznél volt mindig két felcser, akik a sérülteket látták el, a sérüléseket fertőtlenítettek, kötözték. Ezekből rendszeresen volt úgy 5-8 edzésenként a shotokan no-contact kategorizálása ellenére elkerülhetetlenül a jobb szintű karatékáknál, akik teljes sebességgel edzettek.
A kaukázusiak mind gyengébb szintű karatékák voltak, akik pusztán a fizikai igénybevétel kedvéért látogatták az edzéseket, míg a japánok 20-30%-a legalábbis közel állt a versenyszinthez. Új elkötelezettségét észrevéve Ivánnal elkezdtek mérsékélten foglalkozni az edzők, bár mint harmincon felülinek a versenyzői szint megközelítésére se volt esélye.
Japánokkal kezdték összepárosítani, aminek következtében kétszer is szemöldök sérülést szenvedett. Ez a rosszabbik esetben öt kapcsot igényelt. A sérüléseit rögtön észrevették a Kokusai Jikenkishanal, ahol jó szemmel nézték, hogy komolyabban veszi a karate edzéseket.
A No 6 csatorna éppen egy kelet-európai sorozatot csinált, és mikor a magyar 50-perces szegmens filmezéséhez érkeztek, Ishimoto rendező Ivánt kérte meg, hogy írjon rövid magyar szöveget három helyen és tanítsa be a kiejtésüket a főleg francia, német és amerikai extráknak.
Ez elsősorban arra a jelenetre vonatkozott, ahol fegyveres forradalmárok törtek át a magyar-osztrák határon, orosz csapatok elől menekülőben, nagy lövöldözés és kiabálás közben.
Iván nem tudott ellenállni a kísértésnek és így a magyar forradalmárok hatalmas anyázás közben hagyták el az országot az ő szervezésében, tisztán és félreérthetetlenül ejtve ki a legkacifántosabb káromkodásokat, amik között voltak olyan enyhébb kitételek is, mint „rossz kommunista buzik”, „szarházi ruszki anyakefélők” és az „az apukátok dohos marxista himbilije”.
Ez teljesen felajzotta a tokiói magyar követséget, ahonnan a követ maga írt egy panaszos levelet a Kokusai Jikenkishához és egy förmedvényt a külügyminisztériumhoz. A rendező keményen lebarnította Ivánt az extrák jelenlétében, de azután ő se tudta megállni, hogy jókat röhögjön.
De aki a legnagyobbakat hahotázta, mikor Iván elmondta neki a történetet, az Bill Jordan volt, és ő, mint pszeudonim alatti korreszpondens, beszerezte a teljes szöveget a követség jegyzékének a külügyhöz és publikálta a sztorit a Private Eye angol politikai szatirikus hetilapban.
A magyar követség érzékenysége nem volt véletlen, mint ezt Ivánnak rövidesen alkalma volt kitapasztalni. A japán közvélemény diszpozíciója egyáltalán nem volt pozitív a kommunista országok viszonylatában, és ez még a legváratlanabb szinten is észlelhető volt.
Tégla Feri és Iván egy japán nemzeti ünnepen az utóbbi lakása közelében lévő Meiji Parkban lófráltak, mustrálva a kimonóba öltözve sétálgató csajokat, és Feri meg is szólított egy portyázó kettőst.
Már a kégli felé terelgették őket, mikor Ivánba belebújt az ördög és minden apropó nélkül bejelentette, hogy ők magyar nemzetiségűek. A lányok csodálkozva egymásra nézek, és Feri azonnal megjegyezte, indulat nélkül, hogy éppen elszúrt egy kimonó bogozást.
Valóban, az Iván felé eső lány meghökkent és ismételgetni kezdte, hogy”Hangaridzsinn,
Hangaridzsinn…az nem egy kommunista ország?”, a másik meg azt kérdezte meg, hogy „hát nem amerikaiak vagytok?” Pár további méter után a lányok egyszerűen leváltak róluk és elhúztak.
Tégla Feri már megértette a japán gondolkozást egy évtized után az országban, sőt bizonyos fokig adoptálta is más nemzetiségek megítélésében, mintha maga is japán lenne.
Így például, némileg szokatlanul, hajnali négykor csengetett be Feri Ivánhoz egy alkalommal egy 25 körüli koreai nővel, azon felkapva a vizet, hogy egy „chozen”, ami a koreaiaknak kijáró pejoratív kifejezés volt, olyan pimasz tud lenni, hogy egy fürdőszobás hotelszobához ragaszkodik.
Sértődötten otthagyta Ivánnak a nőt, legalább is így állította be a dolgot, bár később az a lehetőség is eszébe jutott az álmos házigazdának, hogy esetleg Feri túl smucig volt a fürdőszobás hotelszoba borsos árát kifizetni.
Mindenesetre Iván civilizáltan csevegett egészen addig, amíg világosodni nem kezdett, és meglepődve hallgatta, mikor a nagyravágyó koreai nő, aki Kikinek becézte magát, váratlanul kijelentette, hogy ő is az emberi fajhoz tartozik. Rögtön mondta is, hogy ezt soha nem vonta kétségbe, mire kiderült, hogy a nő elképzelése szerint házigazdai szerepe többre kötelezte, mint a beszélgetés.
Miután így tisztázódtak a szerepkörök, és Iván helyrehozta eredeti mulasztását, Kiki azzal honorálta figyelmességét, hogy kiszaladt a környék legdrágább hoteljéhez és a chef és két pincér társaságában tért vissza, akik egy csoda-reggelit varázsoltak Iván szerény asztalára, amiben még a japán konyha legdrágább étele, a fungu hal is szerepelt.
Királyi módon megreggeliztek, még szunyáltak egy sort, majd a dúsgazdag lány a húzós Lohengrin vendéglőbe kapacitálta Ivánt Roppongiban, Matsuzakaya beefsteak-et ebédelni.
Mikor három nappal később Kiki megint bejelentkezett, Iván már azon aggódott, hogy beleesett és rá próbál majd szívódni, de egyáltalán nem erről volt szó. Egy francia chanson kávéházba hívta meg escort-ként, majd ott önállósította magát, körbe-flörtölt és begyűjtötte a telefonszámokat.
Furcsa, agyonkényeztetett, elrontott lány volt, látszólag érzelmi szükségletek nélkül, immunizálva a szülei által. Azok minden létezőt megadtak neki, hogy kompenzálják azért, mert izolálva élt egy alapjában véve ellenséges japán társadalmi közegben, de elválasztva a koreai hátterétől is érzelmileg és gyakorlatilag egyaránt.
Középiskolába már nem járt, hanem magántanároktól tanult otthon, de nem volt különösebben művelt vagy cerebrális, hanem egy élveteg, dőzsölő és egy magányos figura, egy Észak-Koreából jött nábob lánya.
Ezekről Bill Jordantól hallott Iván, mert a lány nem beszélt se magáról, se családjáról, de bizonyos fokig része volt a tokiói felső rétegnek és a gazdag különcnek kijáró említést nyert időről időre a társadalmi jelentésekben a Yomiuri Shimbunban és a Japan Times-ban, hivatalos lévén a vezető családok gáláin és banzájain, valamint a különféle társadalmi esküvőkön.
Mikor Iván elmesélte szokatlan kalandjait a tőle örökölt koreai mogul-lánykával Cegléd Noszty fiújának, a teljesen pénzre koncentrált Tégla Ferinek az arca elfehéredett a felfedezéstől, hogy mit hagyott ki a fürdőszoba kívánalom feletti zsugori felháborodásában.