Az angol tanítás egyik kereseti forrása volt Ivánnak Japánban egészen az olimpia befejezése óta. Kezdetben ismerősök által bemutatott diákpárokkal foglalkozott otthon, de ez nem bizonyult kifizetődőnek, és így hamarosan rátért a kisebb felnőtt csoportok tanítására bankoknál, majd a gombamód növekvő számú nyelviskoláknál.
Itt nem nyelvtanra is kiterjedő középiskolai stílusú tanításról volt szó könyvekből, és egy aránylag jól felépített tudás létrehozásáról évek alatt jutalmazó osztályzatok segítségével, hanem a szókincs és beszédképesség gyors fejlesztéséről hónapok alatt, hogy a tanuló, úgymond, többé-kevésbé povedálni és eladni tudjon, megértsen filmeket, külföldön dolgozhasson, kommunikációs képesség kreálásáról.
Diákoknál, akik évek óta tanulnak angolul és minden héten angol órák résztvevői, viszonylag könnyű rapportot létesíteni és rátérni egy folyamatos kétirányú konverzációra, ha csak 2-3 tanulóval foglalkozik a tanár, aki viszont nem számíthat egy magas fizetésre, és a diák se egy azonnali jutalmazásra. A diákok nem az a célréteg, akikre egy nagyszabású üzleti vállalkozást lehet alapozni.
A felnőtt hivatalnokok, üzletemberek viszont igen, és ezért volt több mint 150 u.n. nyelviskola Tokióban, amelyek tisztesen megkérték a tanítás árát, tanárjaikat rendesen megfizették, és a hattól tíztagú csoportok létrehozásában hittek. Erre egyrészt azért volt szükség, hogy a kivétel nélkül privát tőke által finanszírozott nyelviskolák emelni tudják profitrátájukat, másrészt azért, mert a hivatalnok ‘tanulók’ dandárjának cége vagy kormányhivatala fizette kurzusát, sokan motiválatlanok voltak, nem lehetett pozitív kontribúcióra számítani tőlük, de mégis valamit tanultak abból amit hallottak.
Ivánnak jó kereseti periódusa volt az a több mint félév, mikor banki csoportokat tanított, de csak közgazdasági és könyvelési témákban volt képes kétoldali kommunikációval próbálkozni, bankiakban nem. Így nem jött létre a raport. Egy ideig a bankok inzisztálták a saját, specializált kurzusaik futtatásán, és tanáraikat remekül megfizették. De apránként kénytelenek voltak belátni, hogy nem profitálnak a pozitív hozzáállásukból és a nyelv iskolákhoz küldték embereiket.
Iván összesen nyolc nyelviskolához tartozott a továbbiakban, egyikből ezért kopva ki, a másikból azért, de végül hosszú hónapokra megragadt a legjobb fizetőnél, a Shibuya Anglo-American School of Languages-nél, amely a legidősebb – és így legnehezebben kezelhető – magas beosztású hivatalnokokat szolgálta ki. Ezeknek az angolja általában kezdetleges volt, az érdeklődése a nyelvtanulás iránt minimális, a hozzáállása bármihez, ami idegen – vagy külföldi – negatív és az érzékenysége minden vélt megszégyenítés eredményeként extrém.
Sokszor az utóbbiként kategorizálták, ha olyan kérdést kaptak, amit nem értettek, vagy amire nem tudtak válaszolni, amennyiben az mások előtt történt, nyilvánosan, és presztízsvesztésként volt értékelhető.
A tanári állásvesztés, várhatólag, gyakori volt ennél a nyelviskolánál. A tanárnak az állás megőrzéséhez szórakoztatónak kellett lennie, képesnek rá, hogy gyorsan irányt vagy témát váltson, ha valami rosszul sült el és kellett, hogy legyen egy eszköze vagy metódusa, ami köré az egész spiel-jét építhette. Ivánnál ezt a szerepet a kitalálós játékok töltötték be, elsősorban a barkóba.
Egyik óráján azután Napoleón parókáját kellett kitalálni és egy korai hatvanas kertészeti főnök volt a ‘hunyó’, aki Kyushu összes narancsfájának a felelőse volt, nagyon státus-büszke és parókát viselt. A tekintélyt követelő öregfiú személyes támadást feltételezett és üvöltözni kezdett. Azonnali fel is út, le is út lett Iván osztályrésze, aki ezzel tanári pályafutását befejezettnek tekintette, már azért is, mert megunta az örökös sumákot és színészi karrierje is éppen felívelni készült.
Két nappal előbb a Kokusai Jikenkisha rendező gárda felsorakoztatott 70 külföldi extrát, köztük Ivánt, Pétert és Rogeont, és két japánul már jól beszélőt kiválasztott kiemelt beszédes szerepekre ötszörös órabérrel. Az egyik Iván volt, a másik egy nála négy évvel fialtabb svájci, Fred Bossart, aki folyton egy párizsi buzitanyáról áradozott.
Utána hárman beültek egy kávéra a Fugetsoudóba, ahol Rogeon elmondta, hogy egy francia követségi fogadáson 15 akvarellt adott el, és hogy Péter elköltözött Miyakotól, saját szobát vett ki, összeszűrte a levet az egyik tanítványával, és szerelmes lett. Apránként figyelmesek lettek két szomszédos asztalnál készülő hirigre.
Az egyiknél két ritka nagydarab, izmoktól dagadó, tarfejű 25 körüli amerikai veszekedett két japán prostival, és főleg az egyik, akit Texnek szólítottak, viselkedett elég visszataszítóan, míg a másiknál hat japán gengszter ült, és a 30 körüli, kis termetű, de nagyon kemény külsejű főnökük már többször odaszólt és nyilvánvalóan beavatkozni készült.
Mihelyt felállt, Tex egy ütéssel látványosan lecsapta és bár ez még háromszor megismétlődött, a kis japán tovább támadott és felülkerekedett, rúgdalva és összevissza cibálva a földön fetrengő, magatehetetlen, kétszer akkora ellenfelét. Rogeon, aki ejtőernyős volt valaha, meg is jegyezte, hogy a japánokkal nem jó kikezdeni, mert soha nem adják fel.
A kb. ötvenperces „minute-steak“ filmszériájában Iván már nem csak kapualjakból lépett elő kemény arcéllel, gonosz pofával körülnézni pisztollyal a kézben, hogy néha egy-két rövid mondathoz is jusson, hanem beszédes másodszerepekhez graduált és a kaszkadőrmunkát is maga csinálta, de továbbra is változatlanul kinyírták minden alkalommal.
Általában nem volt különösebb problémája ezekkel a megnagyobbodott szerepekkel, de mikor néha igen, akkor a problémák hatványozódtak azért, mert a filléreskedő KJ nem akart vágásokkal filmet pazarolni és így 5-7 perces, 15-20 mondatos „take”-ekre, vagyis egyhuzamú filmfelvételi periódusokra támaszkodott. Emiatt hiba esetén elkerülhetetlenül hosszú ismétlés következett és ugyanez vonatkozott a legdrágább komponensre, a stúdióbeli hangfelvételekre.
A hangot úgy adták hozzá a filmhez, hogy a stúdióban a beszédes szereplők a sötétben álldogáltak, miközben a teljességében felvett, már vágott és kész film ment, és akkor beszéltek a szájmozgásokra várva, mikor a megfelelő pillanat eljött.
Az első problémásnak ítélt szerepében Iván dél-amerikai fegyvercsempész volt, aki japán parasztnak öltözve, jelszócsere után, egy halastónál az országba becsempészett hardware-t a csali kosarak kicserélésével adja át a helyi bűnöző fraternitásnak. Azt kérdezve, hogy „ikaga desuka?”(hogy ityeg?), azt válaszolja parti akcentussal vernakulárban, hogy „naka-naka kocso desu”(többé-kevésbé jól).
A válasz minőségével és a 7-perces jelenet végén egy mondata időzítésével, ahol azt mondja, hogy „tűnés…itt az oberhé”, gond támadt, 11 stúdió ismétlést igényelve, felbosszantva a rendezőt és a detektívfőfelügyelőt játszó, ismert japán színész Tombát, aki a jelenet utolsó, csalódott megjegyzését teszi. A rendező a gurgulázó hangot is megismételtette ötször, amit Iván akkor ad ki, lecsúszás közben, mikor egy üvegajtón át kilövik.
A másik esetnél, ahol Iván gyilkos kanadai kábítószerárust játszott, egy jelenet filmfelvétele került sokszoros ismétlésre vitatható okokból. Az árus beront egy negyedik emeleti szobába, a rendőrökkel a nyomában, ahol a bátor japán lány, aki elárulta, ül egy pamlagon. A kegyetlen, rosszéletű idegen üvölt rá bosszúállóan, és kétszer fejbe lövi. Ekkor két rendőr rohan be, pisztollyal a kézben és az árus teljes sebességgel az erkélyen terem és átveti magát a korlátján a mélybe.
A rendező utasítására, az operatőr arra koncentrál, hogy az árus a nőre gyilkos kegyetlenséggel bámuljon a lövés előtt és alatt, hunyorítás nélkül, és hogy a rendőrök miatti vad rémületében töretlen lendülettel száguldjon az erkélyre és ne lassítson, amikor a korláthoz ér és ne óvatosan átlépjen, hanem kétségbeesetten átvetődjön rajta.
Iván problémája az volt, hogy a lövések decibelszintje a létező legmagasabbra volt állítva, aminél a hunyorítást képtelen volt kontrollálni, és hogy mint alapvető kaszkadőr trükkökben már jártas B-film színész, tisztában volt vele, hogy a negyedik emeletről, vagyis 16-17m magasról egy kupac puha matracra leugrani nagyjából biztonságos, egészen addig, amíg az ugró kiterjesztett kezekkel hasmánt ‘lebegve’ érkezik, és nem fordul át, amikor nyakát vagy lábát törheti.
Ha valaki mérsékelt sebességgel éri el a korlátot, óvatosan lép át rajta, miközban hátrafelé fogja, sokkal inkább tudja pozícionálni magát az elugrásra mintha hűbelebalázs módjára átsiet az egész procedúrán és kockáztat, és bár mindvégig engedelmességet tettetett, testi épségét veszélyeztetni nem volt hajlandó. Így kiabáltak vele, ismételgették és végül feladták a próbálkozást.
Iván magában megkérdőjelezte mind a sántító történetét, mind a külföldi bűnöző beállítását, mint aki vadállatian kegyetlen, ostoba és a végtelenségig gyáva. Tényleg erre volt vevő a japán publikum? – kérdezte önmagától. Nem szofisztikáltabb ennél? Biztos volt benne, hogy nem erre vevő és szofisztikáltabb.
A történet ott hibázott szerinte, hogy a bejáratott kábítószerüzér gyilkos annyira begazolt két zsebrendőrtől, akik akkorák voltak, mint egy kutya ülve, hogy sebtiben kivetette magát a biztos halálba ahelyett, hogy a lányt túsznak használta volna, vagy a rendőröket megpróbálta volna lelőni. Ez valószínűtlennek tűnt.
Próbált érvelni a rendezővel, de nem sok sikerrel, mert az nem úgy vélekedett, hogy a külföldi botcsinálta színészeknek beleszólási lehetőség jár. Így Iván vitatkozási kísérleteit pimaszsági hajlamként nyugtázta, és elintézte, hogy megleckéztetés céljából a Kokusai Jikenkisha mellőzze egy ideig, és nem volt opciója arra, hogy visszaüssön.
Ebben a nem túl szerencsés fázisban Kiki, a gazdag koreai lány ismét rákapott Ivánra és cipelte magával drága vendéglőkbe és bárokba. Most is mindig tele volt pénzzel és költött nyakló nélkül, kedve szerint. Egy alkalommal a Gaslightban vacsoráztak Nishi-Ginza elegáns kerületében, és amikor Kiki kiment a púderszobába, Ivánnak a pincér egy névkártyát vitt át egy szomszéd asztaltól, aminek a hátára annyi volt felírva, hogy „hívjon fel”. Körülnézett, és egy 35 körüli dáma intett neki. Ő visszaintett, és némi tanakodás után rájött, hogy valóban Yoko Morishima, egy ismert nevű japán filmszínésznő lépett kapcsolatba vele, ahogy a névkártya mutatta.
Pár nap múlva kíváncsian felhívta, és a hölgy ajánlásának megfelelően a Shogunban beszéltek meg éjfél utáni találkát. A bár dugig volt ausztrál és angol férfiakkal, akik pénzkereső barátnőik jövetelére vártak a környező luxusbárok esti műszakáról. Iván az ablaknál ült, hogy könnyebb legyen megtalálni, és már azon gondolkozott, hogy elmegy, mert Yoko több mint egy órát késett, mire megérkezett feltűnően öltözve valami társadalmi funkcióról.
Angolul beszélő kísérőt akart, mint Goldie annak idején Párizsban, és irodalmi szalonokba vitte magával, valamint nem akciós névszerepekhez juttatta filmjeiben és TV szériáiban mérsékelt rendszerességgel. Iván nagyon értékelte ezt az új, minden szexuális konnotáció nélküli kapcsolatot, ami megengedte neki, hogy időnként nemet mondjon a JK által ajánlott szerepekre és válogathasson bizonyos fokig.
Ugyanakkor belevetette magát a japán klasszikusok angol fordításainak az olvasásába Yoko irányításának megfelelően. Így elolvasta a Nobel-díjas Junichiro Tanizaki „A kulcs” és „Néhányan a csalánt szeretik” című regényeit, Akutagawa „Kappa” c. társadalmi kritikáját, Yukio Mishima visszavágyásait a szamuráj korba és Edogawa Rampo ponyváiból párat, és úgy érezte, hogy közelebb került a japán szellemiséghez.
„A kulcs” egy professzorról és sokkal fiatalabb feleségéről szólt, akik lezárt naplókba írják le szexuális tapasztalataikat és vágyaikat, tettetés szerint titokban, de mindketten tudják, hogy a másik hová rejti el a kulcsot, és nemcsak hogy olvassák egymás naplóit, de tudnak is erről.
Úgy érezte, hogy a huszadik század közepén íródott, pszichológiailag nyakatekert iromány nagyjából Flaubert sokkal előbbi Madame Bovary-jának a megfelelője a szexualitás irodalmi elfogadottsága szempontjából.
A „Kappa”-nak meg, amiben a zseniális, csak 27 évet élt író, Akutagawa egy olyan lakosságról ír, akiknek a feje tetején egy nyitott, tálszerű csontképződményben ősvíz van, ami az orientációt befolyásolja, Swift sokkal előbbi Gulliver utazásai a megfelelője. Akutagawa típusai nem tudnak a lábuk elé nézni, mivel a fejüket egyenesen kell tartsák, hogy a víz ne loccsanjon ki.
Ez a mű a japán konzervativizmust, a foggal-körömmel való ragaszkodást a múlthoz ostorozta. Kicsit figyelmetlenül kiejtve, Edgar Allan Poe hangzása japánul Edogawa Rampo, és ezt a művésznevet felvéve lett ismertté egyik legnépszerűbb ponyvaírójuk, ami összességében azt mutatta, hogy a japánoknak sok behoznivalójuk van.
Ivánt, és a külföldieket általában, keményen akadályozta a japán nyelv tanulásában, hogy míg a konyhanyelvet beszélni megtanulni viszonylag könnyű, egyáltalán nem ez a helyzet a japán írással/olvasással, aminek még egy alapfokú abszolválása is minimum 5/6 év elkötelezett munkát igényel egy külföldi akadémikus típusnál.
Háromféle japán írás van. A szillabusokból – és nem betűkből – álló hiragana, amit a kisgyerekeknek tanítanak, meg a katakana, amit külföldi nevek és szavak írására használnak,
megtanulhatók pár hét alatt. De nem ez a helyzet a kínaiaktól kölcsönvett kandzsi piktogrammokkal, amikből egy átlagos egyetemi diplomás 4,000-et ismer, de előfordul az, hogy a napisajtót olvasva egy ilyen diplomás nem ismert piktogramra bukkan.
Bár egész mást ejtenek ki, a japánok értelmileg követik a kínai írást, és nagyjából ugyanez lenne elmondható fordítva, ha a japánok minősítő hiraganát és katakanát nem adnának hozzá a kandzsi-hoz. Így pl. néha csak 2 vagy 3 bővített kandzsi karakterből áll egy klasszikus, rövid haiku vers, ahol így azt is jelentheti, hogy a fűzfán ülő kecskebéka brekeg éjfélkor a nyári éjszakában.
Az írott nyelv közben tükrözi és befolyásolja is a nemzeti gondolkozást is piktogramok használata esetén, hiszen pl. egyberakva három nőt jelző piktogram zajt jelent, pusztán egy példát hozva fel. Egy nyelv tanulása olvasni tudás nélkül nehéz, de végül is mindent meg lehet oldani.
Zsugorodó keresete miatt Péter visszaköltözött Ivánhoz, aki beleegyezett, hogy ott lakjon lakbér fizetése nélkül. Mosolyszünet volt éppen a kapcsolatában a japán tanítvánnyal és ismét hosszú leveleket írt londoni barátnőjének, Alysonnak, de a nagyobb impressziókeltés kedvéért a „Komplikált szavak szótárá”-ból vett szavakkal tűzdelve. Iván humorosnak találta a képmutató angol hozzáállást.
Nagy házibulit rendeztek a régi szép idők emlékére, amin harmincan vettek részt és a nők ismét fölényben voltak. Kihasználva, hogy a japánok nem eszik a belsőségeket, és így azok csak fillérekbe kerülnek, Iván marinirozott disznóvese szeletekkel és gombákkal csinált csípős rántottát, magyar nemes piros paprikával bőségesen meghintve, ami hatalmas sikert aratott.
Pár órával később a megéhezett társaság újabb adagot követelt, és Iván hosszabb vonakodás után végül csak beleegyezett, hogy csinál még, de kikötötte, hogy senki nem jöhet ki a konyhába zavarni. Nem volt több előszeletelt veséje, és nem akarta, hogy akkor jöjjenek kukkolni, mikor sikamlós veséket próbál metélni és kiderüljön a turpisság.
Mégis ez történt. Két lány belopódzott a konyhába, és azt kiabálva rohantak vissza a többiekhez, hogy „nieren”, vagyis vesék, és mindenki a vécébe akart bejutni, hogy lenyomhassa az ujját a torkán és megszabaduljon az előbb annyira dícsért főztjétől. Teljes volt a hisztéria, mintha legalábbis döglött patkányt ettek volna, ami nagyon meglepte Ivánt, mert a japánok ritkán jönnek izgalomba kis dolgok miatt. A bulinak menthetetlenül vége lett…
KJ filmezés után egyik nap együtt üldögélt Iván az extrákkal, Péterrel együtt készült hazamenni. A szokásos meló utáni laza duma folyt, és egy kis, kopasz, kajla francia váratlanul dicsekedni kezdett fantasztikus sikereiről a japán nőknél, mire többen csak legyintettek, hogy ez külföldi hapsiknál egy általános tünet, míg mások bekapcsolódtak és egyik hódítási történet követte a másikat.
Iván első alkalommal elmondta esetét, mikor egy olyan földalatti kocsiban ült Takata-no-baba felé menet, ahol a kb. 40 ülés mind a kocsi fala mellett, körben volt elhelyezve, és mikor egy 20 év körüli lány beszédült a kocsiba az első megállónál, körülnézett, erre lépett meg arra és – zutty – mellé ült le.
Erre kicsit beszélgettek, megtudta, hogy egyetemista és odaadta a lánynak a meishi-jét, vagyis a névkártyáját azzal, hogy hívja fel, ami meg is történt másnap. Már aznap este eljött látogatóba és ott is maradt az éjszakára.
A jóképű svájci biszexuális Fred Bossart is hozzászólt a témához, azt állítva, hogy a lányok nem is nagyon válogattak a kaukázusiak között és olyanoknak is bedobták magukat, akiket másutt a világon észre se vettek volna, amire a kis dicsekvő francia akaratlanul is rábólintott.
Fred azt is megjegyezte, hogy a japán lányok általában úgy tekintették a külföldi kipróbálásának a témáját, mint a műgyűjtők. Nem feltétlenül keresték a hosszabb kapcsolatokat, és a legtöbbjük elégedett volt egy alkalommal, ami általános beleegyezést váltott ki. Ez volt a külföldi tapasztalat.
Nem beszélt róla másoknak, de Iván már több mint egy éve egy meglehetősen sajátos szisztémát működtetett az új lányok felsorakoztatása terén. Ahol érdeklődést látott felcsillanni női szemekben, röviden elbeszélgetett a szempár tulajdonosával és megtudta, hogy mi a keresztnevük, mit csinálnak és melyik környéken laknak.
Azután odaadta a szóban forgó hölgynek a névkártyáját, megkérte, hogy hívja fel délelőtti kilenc és tizenegy, vagy kora délutáni kettő és négy közt, és hívja újra, ha véletlenül nincs otthon és nem tudta felvenni a kagylót. Majd „bekönyvelte” a lányt. Tartott ugyanis egy ABC betűrenddel ellátott olcsó címkönyvet betűnként hat oldallal, amik mindegyikére felül odaírt egy nevet, és alá beírta egyenként a részleteket azokról, akikkel találkozott.
Így pl. „H” alatt volt egy Hiroko, egy Haruko oldal stb., ahol beírta, hogy találkozás dátuma és helye, magas vagy alacsony, titkárnő az XY cégnél, angolja közepes, jár kávéházakba stb. A címkönyvet beapplikálta a telefont tartó lemez alá a félemeleten, elővette, mikor valaki hívott, gyorsan megkereste a nevet és azonosította, miközben szóval tartotta a hívót, tett pár megjegyzést, amiken keresztül tudatta, hogy tisztában van vele, kiről van szó.
Majd meghívta vacsorára a lakására, megegyezve a mindkettőjük számára megfelelő napban, és ha lehetett, a telefonszámát is felírta arra az esetre, ha véletlenül változtatni kellett. A megbeszélt időpontra jöttek a lányok, hoztak valami apró ajándékot, Iván vacsorával és egy üveg borral várta őket, elbeszélgettek egy jó órát, zenét hallgattak és utána kevés kivétellel történt, aminek történnie kellett.
Ha nem, akkor azt javasolta, hogy majd ő telefonál, hazavitte a lányt taxival és kidobta a részleteket. Második alkalom nem volt a tanakodók számára. Általában heti kétszer hozott össze ilyen estét, amiknek több mint a fele eredményesnek bizonyult és mindkét fél számára kellemesnek. Ha a leghalványabb, legcsekélyebb disszonancia jelentkezett a megszokott rutin közben, Iván azonnal leállt, attól a pillanattól fogva minden fizikai kontaktust megszüntetve és kizárólag barátságos hangulatú, udvarias beszélgetésre szorítkozott. Ilyenkor nem került sor folytatásra, akárhogy is reagált a látogató, és kivárta azt a fázist, amikor a legtermészetesebben be lehetett fejezni az estét.
Ilyen ritka esetekben előfordult, hogy a lány mérges lett, úgy érezve, hogy játszottak vele, de Iván ezt annak tudta be, hogy valamilyen okból kifolyólag nem voltak szinkronban, és ez az idejében foganatosított visszahúzódást kívánta meg.
Ez a rendszer hibátlanul működött, bőven ellátva telhetetlen Ivánt új, szinte kivétel nélkül egy-estés kapcsolatokkal, és szexuális tevékenysége csúcsán néha úgy érezte magát, mint egy szultán, birodalom és hárem nélkül.
De voltak más kalandjai is, nem feltétlenül mindig szerencsések. Így pl. összeakadt egy amerikai társasággal, akiknek egy diákszállóban tartott buliján megismert egy 28 éves, nagytestű örök-diákot, akit könnyelműen meghívott egy vasárnapi ebédre.
A nő jött, elég lelkesen, és miközben a töltött paprika ott rotyogott a villanyrezsón, első említésre benne volt egy ebéd előtti gyors kefélésben, de azzal a kikötéssel, hogy ő még szűz, és így teljes penetráció nem volt megengedett.
Iván kezdetben tiszteletben is tartotta a már jó alaposan bejáratott, némileg túlérett nő óhaját, de semmiféle akadálynak nyomát se érezve végül is egy teljesen szokványos aktus lett az ügyből.
Már a töltött paprikát falatozgatták, mikor a látogató egy alvadt vércsomóra mutatott az ágytakarón, ami egy hajszálvékony bőrdarabon csünghetett hónapok óta, és torkaszakadtából óbégatni kezdett, hogy erőszakkal elvették a féltve őrzött szüzességét.
Iván nagy nehezen kituszkolta az utcára, és azonnal vett neki egy hatalmas doboz csokoládét, ami hatással volt ajándék-sóvár természetére, és végre elhallgatott. Ekkor felnyomta egy várakozó buszra és megígérte, hogy rövidesen felhívja, bölcsességét ünnepelve, hogy nem adott az önámító hústoronynak egy névkártyát.
További kétes kalandjai japán nőkkel voltak kapcsolatosak, az egyik egy 24 éves, magas, modell szépségű számmal, aki Tamarának hívta magát, a másik egy 18 éves, ravasz kis csavargóval, aki a Pamela nevet használta.
Tamara hívatlanul és teljesen ismeretlenül jelent meg Iván ajtajánál, azt állítva, hogy egy barátnőjétől hallott róla, de nem volt hajlandó elárulni, hogy ki volt az. Maradt az éjszakára, finomságokat főzött, különleges technikákkal lepte meg az ágyban és általában egy remek, bár meglehetősen erőszakos nőnek bizonyult, aki reggel ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy őt most bevásárolni kell elvinni, és ruhákat meg cipőket akar. Iván közölte, hogy ő nem foglalkozik kurvákkal, Tamarát nem hívta meg, és legjobb lenne, ha távozna. A nő azonban erre kevés hajlandóságot mutatott. Viszont meztelenül járkált összevissza, fenyegetően, mint egy tigris, a lakásban és földhöz vágott törékeny tárgyakat.
Iván átrohant Rogeonért, meghívta sakkozni, és a festő kocsányon lógó szemekkel nézte a továbbra is meztelenül grasszáló rosszéletűt, határozottan állítva, hogy ez a legjobb japán nő, akit valaha látott.
Rogeon megpróbálta elvinni, de ez nem sikerült, mire a nő kivonult meztelenül az ajtó elé, és ott szteppelgetett a csöpögő esőben, és hamarosan Miyako társaságában, aki egy kis piros esernyő alól csodálta. Szomszédok is gyülekezni kezdtek, érdeklődve figyelve az eseményeket, és Péter is felébredt, és baconsütés közben kuncogott.
Kb. további félóra után ebből Tamara bejött a lakásba Miyakóstól, és összetörte Iván kedvenc japán vázáját, aki erre vadul ütlegelni és rúgdalni kezdte, majd kilökte az ajtón gönceivel együtt. A nő végre elment, a csapat pedig nekiült reggelizni.
Pamela a Spartacus kávéházban közelítette meg Ivánt, aki gyakran járt oda azzal, hogy lefeküdne vele, ha három napot nála lakhat. Remek testű, csiripelő madárka volt, és nem is volt semmi baj, amíg a második nap egy férfi csengetett be.
A lány apja volt, aki otthagyta anyját, más családja lett és tele volt lelkiismeret-furdalással. Pamela felhívta, hogy férjhez megy és pénzre van szüksége, így szemlesütve egy nagyobb összeget nyújtott át Ivánnak, és szó nélkül elment.
Mérgesen, amiért ilyesmibe belehúzták, Iván átadta a pénzt Pamelának, és megkérte, hogy tűnjön a francba. Mikor nem akart elmenni, Iván áthívta Rogeont, hogy vigye el, és az a hátára kapta és elmasírozott vele. Elmenőben odaszólt, hogy ideje volt, hogy Iván továbbálljon Japánból, mert negatív fázisba érkezett és egyre több volt a dilis esemény körülötte. Valóban ekkor már nehéz szívvel, de készült a továbbutazásra.
Tégla Feri, aki már elhatározta, hogy élete végéig Japánban marad, próbálta rábeszélni Ivánt, hogy maradjon, mert a világon sehol még egyszer ilyen jó dolga nem lesz, és Fred Bossart is a maradás felé hajlott, legalábbis még vagy tízéves távlatban. Péter azt tervezte, hogy legkésőbb egy éven belül visszatér Angliába, és Ivántól teszi függővé, hogy mikor találkoznak majd Pakisztánban. A lakást mindenesetre átíratta Iván Péter nevére, és Keiko beleegyezett, hogy egyelőre otthagyja a bútorait.
Különben Keiko maga is Párizsba készült, és azt beszélték meg Ivánnal, aki egy legalább hathónapos ausztrál tartózkodást akar beiktatni az elkövetkező programjába, hogy majd Szingapúrban találkoznak és onnan ugyanazzal a Messageries Maritimes hajóval mennek tovább együtt Bombay-be és Karachiba.
Két további lány, Akiko Murakoshi és Sakae Wada, akik mindketten Párizsban akartak élni pár évet, jelentkeztek be még egy találkozóra Karachiban, és a kocsival való visszaútra Lahoréból Európába Ivánnal, Péterrel és Keikóval ötösben, úgy számolva, hogy több helyen megállnak útközben pár hétre.
Akiko több hónappal előbb férkőzött Iván kegyeibe, amikor meghívta vacsorára az otthonába, adott neki egy tradicionális ofuro kezelést úgy, hogy beleültette egy hordónyi tűzforró vízbe, lesikálta, megmasszírozta, megetette mizu levessel és gyozával, ami a pirított kínai húsos gombóc japán neve, majd megkefélte…
Barátnője, Sakae kevésbé tradicionális előzmények után követte példáját, és bár nem volt különösebben csinos, Iván nagyon megkedvelte szeretetreméltó természete miatt.
Hallva, hogy készül elhagyni Japánt, Kiki elvitte Ivánt a Ginza csillogó üzleteibe, hogy egy búcsúajándékot vegyen neki, és hosszas nézelődés után egy 600 dolláros smaragd díszítette pár mandzsettagombban és nyakkendőtűben egyeztek meg, amiket a yokohamai kikötőben készült átadni neki.
Junkóval találkozott Iván több órára, elbúcsúztak és nagyon komolyan megfogadták, hogy állandó levelezésben maradnak és mikor Iván visszaér Londonba, a lány majd átrepül, csatlakozik hozzá és összeházasodnak.
Öt lány fogta a színes papírszalagok végét, ahogy a Messageries Maritimes hajója, a Fairstar lassan elhúzott a dokktól a yokohamai kikötőben, köztük Miyako, mint egy szürke kis veréb könnyes szemekkel, de Kiki csak akkor jelent meg a becsomagolt ajándékkal a kezében, mikor az utasszállító már kb. 4-5 méterre eltávolodott. Úgy csinált, mintha dobni készülne az ajándékot, de azután azt kiabálta, hogy majd elküldi, ami persze kamu volt.
Érzelmes pillanat volt, ahogy a szalagok egyenként elpattantak úgy 50-60 méterre a parttól, és megszűnt a kapocs a két oldal között. Iván azonnal elkezdte fűzni a fiatal japán lányt a közelében, aki kedvezően reagált. De úgy tíz perccel később elszégyellte magát, elnézést kért és faképnél hagyta. A japán kaland befejeződött.