Iván lassan szemerkélő esőben reggel 10 körül érkezett Karacsiból vonattal Lahorba, és taxival ment a Pakisztáni Automobil Association garázsához, csomagjaival együtt. A taxist megkérte, hogy várjon.
A kocsi már nem volt ott, mint sejtette, csak egy darab papír várt rá Pétertől, amin közölte, hogy Ravalpindibe ment és ott vár rá, nem messze az afgán határtól, és egy levél a vámfőnöktől, Mr Kahntól. Az ominózusan hangzó levéltől megborzongott:
Uram, ön bemutatta a fiamat egy ausztrál kurvának, aki feleségül vette az érdemtelen nőszemélyt. Önt felelősnek tartom a családom egységét veszélyeztető szégyenletes eseményért, és felszólítom, hogy mihelyt Lahorba érkezett és elolvasta soraimat, haladéktalanul keressen fel. Elvárom, hogy részletes magyarázattal szolgáljon arra vonatkozólag, hogy mit tud erről a nőszemélyről, akinek az ausztrál rendőrségi ügyeiről már jelentést kaptam, és hogy mit mondott a fiamnak róla, amikor bemutatta őket egymásnak. Tudatom önnel, hogy az országból nem fog tudni kijutni a kocsijával az én engedélyem nélkül, és hogy a fentiektől függetlenül mindenképpen vámköteles, amiért a kocsit csaknem három évig az ország területén hagyta. Az esetleges vámnélküli időszak, mint ezt elmagyaráztam önnek, pusztán egy év lett volna. Amennyiben nem engedelmeskedik a felszólításomnak és felkeresésem és vámfizetés nélkül menekülni próbál, az börtönbüntetést von maga után.
Khan, vámminiszter
Iván visszaült a taxiba és visszavitette magát az állomásra. Az a határozott érzése támadt, hogy nagyon gyorsan el kell hagyni Lahort és Pakisztánt is. Kiválasztott egy fülkét a Ravalpindibe menő vonaton, felrakta a kofferjeit a csomagtartóra, megkérte az ott lévőket, hogy vigyázzanak rájuk, majd elment jegyet venni Ravalpindibe.
Egy kistermetű, nagyon sötét bőrű paki erősen kapacitálta, hogy menjen vele valami érdekes dolgot megnézni. Miért ne, gondolta, hiszen még volt másfél óra a vonatindulásig.
Ötpercnyi sétára vezette egy nagy sátorig, ahol egy vörösre festett hajú, negyvenes figura magyarázott, mint aki éppen megvilágosodott. „He comes from the hadj” mondta a kísérője. „Speaks urdu.” Iván bólogatott.
Útközben, visszamenet az állomáshoz, nagyon keményen gondolkozott egy ideig, majd megint megszólalt. „I have an English friend. It’s true.” Ezzel előhúzott a zsebéből egy összehajtott papírlapot, amit csak foszlányok tartottak egybe, annyira megviselte már hosszú évek mutogatása. Az volt rajta, az analfabétáénál csak egy jottányival különb angol bunkó verébfej betűivel: „Tisztelt Ali – Itt írok Önnek, ahogy megígértem. Remélem jól van. – Őszinte híve, P. F. Smith„.
Mentek tovább, és a sötét bőrű ismét megnyilvánult. „Megkaphatom an angliai címét?”
Persze, válaszolta Iván. Ezen felbuzdulva még megkérdezte: „És ha írok, küld majd nekem egy fényképezőgépet?” Erre már nem válaszolt, hanem barátságosan durrantott egyet. A kísérő elbizonytalanodott. „Ön angol?” – érdeklődött tovább, kétséggel hangjában. Iván nem akart több kérdést. „Az apám angol, az anyám amerikai, de én egy olasz hajón születtem francia vizeken”, vallotta be… Ali többé nem kérte a címét.
A vonat elindult és a fapados másodosztály, ahol Iván utazott, zsúfoltan tele volt. Ő az ablaknál ült, de mellette, ugyanazon a hosszú ülésen, négyen gubbasztottak még, és vele közvetlenül szemben, csak mintegy 30 cm réssel a két ülés között, szintén öten. A szembe szomszédja cipő nélkül volt, időnként piszkált a lábujjai közt, és Iván lábai között az ülésre rakta fel a patáit. Iván háromszor is lelökte őket, amikor többé nem rakta vissza a koszos lábait.
Megunva a zsúfoltságot, egyórás zötykölődés után Iván elhatározta, hogy hangsúlyozza a fehér faj felsőbbrendűségét. A lábait neki támasztotta az ablak felé eső falnak, lassan kiegyenesítette őket, és az ülését vele megosztó alakok egyenként lepotyogtak és felmásztak a csomagtartóra. Végül ott ültek mind a négyen, mint verebek a dróton, és ő végigdőherkedett az ülésen.
Az egyik veréb a csomagtartón tiszteletteljesen leszólt hozzá:”Szahab – szahab, kölcsönadhatnék pénzt magának?” Nem, válaszolta, tiltja a vallásom. Csend lett, és a verebek bámulták mint egy felsőbbrendű lényt. Jött egy megálló, árusok nyüzsögtek az ablak alatt, és az előző veréb újabb ajánlatot kockáztatott meg: „Szahab, veheték önnek egy ebédet?” Iván bólintott. Az ebéd drága volt, egy és fél font átszámolva. Jóízűen bevágta.
A kocsi hátuljában vagy ötven katona utazott, akik állva patriotikus üvöltésbe fogtak fél órára. Azt kántálták, hogy „Pakisztan, zindabad, Pakisztán, zindabad”. Nem néztek ki túl félelmetesnek. Iván úgy saccolta, hogy egyszerre öttel simán elbánna a kicsi, vékony ázsiaiakból.
De azután elgondolkozott. Mikor a muzulmán Jinna tüzes demagógiája kettészakította Gandhi brit uralom alól felszabaduló Indiáját, amikből végül hindu India és muzulmán nyugat és kelet Pakisztán lett, ezek a kis, veszélytelennek tűnő legénykék egész városokat pusztítottak ki mindkét oldalon, nőket és csecsemőket is beleértve. Négymillió halottja volt a vallási fanatizmusnak.
Vajon meddig fogja a brit Raj indiai uralmának a szelleme bénultan fehér-tisztelőnek megtartani ezeket a kis barna lényeket? Biztos csak egy ideig. Belátta, hogy el fog jönni az idő, amikor nem lehet majd Hófehérkének olyan biztonságosan átutazni Pakisztánon, mint ahogy ő ezt csinálja éppen. Amikor fehér gyűlölővé válnak…
Másfél napig tartott az út Ravalpindibe, ahol taxival ment az állomásról az angol követségre, és ott megtudta, hogy Pétert és a kocsit a városszéli Relief Home-ban (szükség-menhelyen) lehet megtalálni. Taxival ment oda is, és Pétert egy parafasisakkal a fején tipikus gyarmati úr szerepében találta, ahogy Sanders a folyam urát adta elő. Ezek az angolok…, gondolta magában.
A Relief Home – egy düledező koszos, fehér földszintes épület négy szobával, konyhával, fürdőszoba/W.C.-vel – egy hatalmas kopár mező közepén állt, és a vécékben szűkölködő városból a mezőre járt a lakosság komoly hányada kakálni, ami Péternek piszkálta a csőrét és ellenséges lépésre sarkallta.
Már közel három hónapja Péternek volt egy szolgája havi négy shillingért, vagyis egy font 0.20%-jáért, akit Popejnek hívott. Ő főzött, Péter fizetett az alapanyagokért, a szolga a szobájának a sarkában aludt a Relief Home-ban és három penny-t kapott, ahányszor egy kakálót sikerült a pogobotjával megpaskolnia.
A kevesebb, mint 1.50m, de gyors, széles vállú és roppant erőteljes Popeye (vagyis dülledtszemű az eredeti angol verzióban) rohant a buckák között, mikor Péter harcba küldte, és csak 20-30m-re a kakálóktól emelkedett velük egy szintre egy hosszú pogobottal a kezében, amivel össze-vissza verte őket, ha nem sikerült idejében elmenekülniük.
Ez a verés dolog egyfajta visszanyúlás volt az imperialista múltba, a parancsoló parafa sisakos gyarmati lord és az engedelmes bennszülött izompacsirta készséges kombinációja, amit a Relief Home harmadik lakójának az érdekes egyénisége teljesített ki egy posztkoloniális tablóvá. A harmadik lakó egy koromfekete, papagájszerű negyvenes hölgy volt, aki bizarr színkombinációjú ruhákat viselt, Miss Blossom McFallen-nek hívta és tősgyökeres skótnak nevezte magát. Fő témája az volt, hogy a színesekkel mennyi baj van.
Iván megmutatta Mr Khan levelét Péternek, megegyeztek, hogy 36 órán belül neki kell vágni a határnak és valahogy átjutni hajnalban, és hogy indulásig a kocsit fel kell készíteni a zötyögős, kátyus hegyi útra a Kiber-hágón át az afgán hátországba, megnézetve a motort, az áttételt és a fékeket.
Éjjel Ivánt igen zavarta, hogy Popej ébren ült a sarokban és őt bámulta égő szemekkel, mint egy szolgálási alkalmat kereső kutya. Többször felült. Intett a kezével, hogy forduljon el és másfelé nézzen, és visszaroskadt.
Másnap kora délutánra megvoltak a felkészüléssel, csak Péternek kellett még elbúcsúznia az „angol tanítványától”. Az egy 25 körüli paki fiatalember volt, aki tökéletesen beszélt angolul, nyilván apró gyerekkora óta beszélte a nyelvet, de könnyezve búcsúzott Pétertől. Átadott neki egy csomagot ajándékként, majd megragadta, szájon csókolta, és mint egy szerelmes, szégyenlős tini, sarkon fordult és tiszta erőből elrohant.
Iván hahotázott, Péter pirult és kiváncsian kibontotta a csomagot. Egy pár fekete bőrcipő volt benne, ami Péternek messze túl nagy volt, de Ivánnak éppen jó. Így rögtön fel is húzta a csukákat, és a saját, már a végét járó pár barna cipőjét kidobta.
Éjfélig aludtak és akkor felcihelődtek és megindultak. Péter vezetett, és útközben megbeszélték, hogy Dick és Harry-t fognak játszani. Iván borzasztó kellemetlen és veszekedős lesz a határon, míg Péter kedves és barátságos kezdetben. Idővel azután majd meglátják, hogy kell-e változtatni a magatartáson. Hajnali négykor értek a paki határállomáshoz. Csak 3-4 fegyveres sorkatona feszített ott. A főnök aludt, és meghagyta, hogy semmi esetre se ébresszék fel, és ha bármi forgalom jönne, azt állítsák félre reggel kilencig, amíg megreggelizik és beül a hivatalba.
Iván azonban addig ordított és erőszakoskodott, amíg a határállomás főnöke elő nem mászott álmosan, mérgesen, egy csíkos pizsamában, hálósapkával a fején. Iván rögtön leteremtette, hogy lusta és haszontalan, és azonnal engedjék át őket, mert Kabulban reggel 9-kor az angol követtel van fontos találkozójuk.
A főnök elkérte az útleveleiket és a kocsi papírjait, rájött, hogy kocsit kiléptető engedélyük nincs, és kisakkozta, hogy a kocsi messze hosszabb ideig volt pakisztáni területen, mint a megengedhető egy év. Így alapvető követelmény volt, közölte, hogy hivatalos órák alatt felhívják a vámminisztériumot Lahorban.
Erre Iván előszedte a bombay-i hotelszámláját, amire gondosan és igen ügyesen ráhamisította a kocsi garázsban tartását is, és azt állította, hogy a kocsit már kivitték az országból és újra behozták, de a de rigeur papírok nem álltak rendelkezésükre a rendezetlen háború utáni körülmények miatt.
Hatalmas vita és üvöltözés következett, és mikor Iván vécére ment, távollétében Péter elmondta a főnöknek, hogy Iván egy kibírhatatlan fickó, és szépen kérte a főnököt, segítsen, hogy még aznap függetleníthesse magát Kabulban, különben idegösszeroppanás áldozata lesz.
Rövidesen Iván személyes sértéseket kezdett mind a főnök, mind Péter fejéhez vágni. Üvöltött, mint egy sakál, Péter forgatta a szemeit és a kis fenekét és könyörgött, és az ismét álmosodó főnöknek elege lett. Szólt a fullajtároknak, hogy emeljék fel a sorompót, és felszólította a duót, hogy menjenek a fenébe, amit habozás nélkül meg is tettek.
Péter népszerűsége tetőfokára hágott az afgán határon. Elragadtatva fehér bőrétől és nőies formájától, a határőrök meghívták, hogy hivatalos állomásukon szundizva pihenjenek egy sort, ami után ingyen ebéddel vendégelték meg őket. Már éppen indulni készültek tovább, mikor Iván rájött, hogy elkapatott útitársa ellopott három szőnyeget. Biztosra vette, hogy felfedeznék a turpisságot, miután a szép kis szőnyegek voltak a határház egyetlen dekorációja. Észrevétlenül kipakolták és visszarakták őket a helyükre, úgy mentek tovább.
Annyira csendes és városiatlan volt a főváros közepe, hogy még ott is érdeklődtek, merre van Kabul. A három hotel közül a legvonzóbbat választották, így a Khyber Hotelben vettek ki olcsó közös szobát, és arra számítva, hogy be fognak jutni hivatalos fogadásokra, Iván elvitte egyetlen tisztességes ruháját a tisztítóba. Órákkal később eszébe ötlött azonban, hogy a kabát belső zsebében benne volt összes készpénze, 70 dollár, így rémülten visszarohant a tisztítóhoz a kereskedők szukjában. Zárva találta, és egy angolul pötyögő szomszédtól megtudta, hogy félévre szabadságra ment a tulaj.
Beült a Khyber Restaurant-ba, és ott búslakodott egy tea fölött, ám a mögötte lévő asztaltól egy angolul tűrhetően beszélő, késői húszas éveiben lévő V-alakú izompacsirta átült hozzá és megérdeklődte, mi a baja. Mohamednek hívták és a legfelsőbb bíróság elnöke volt, aki rögtön kézbe vette a dolgokat és Ivánnal együtt elment a szukba.
Mohamed megtudta a tisztítós otthoni címét, és irányításával egy fura épületcsoporthoz hajtottak a kocsival, ami kívülről úgy nézett ki, mint egy ürge lukai a mezőn. A bírósági elnök bement, és tíz perc múlva fülénél fogva hozta a nagyon lesújtott tisztítóst, kezében a pénzzel. Iván adott neki egy ötdollárost vigasztalásul, de a pacák továbbra is úgy festett, mint aki elvesztette vagyonát a lóversenyen.
Iván összebarátkozott Mohameddel, és azontúl minden nap találkoztak Péterrel hármasban a Khyber Restaurantban, ahol Iván vagy Péter fizette a számlát. Az afgán bevallotta, hogy ő csak heti egyszer engedhette meg magának a fizetéséből, hogy beüljön, miután egy nagycsaládot támogatott és egy feleség beszerzésére is gyűjtött. A Pamír hegységből készült egyet rekrutálni, mert ott csak ötszáz dollárba került.
Az utcákon jóformán mindenki fegyveresen járkált, de a város békés volt és a lakosság közömbösen viseltetett a külföldiekkel szemben, akikből csak imitt-amott látni párat, bár a Khyber Restaurantban, az egyetlen nemzetközi gócban, mindig volt belőlük bőven. Voltak afgán vendéglők és kávéházak is kis kunyhókban és sátorokban, ahol kiszolgálták a külföldit, ha betévedt, de nem keveredtek velük.
Kajtatott kicsit a királyi palota körül, de Iván hermetikusan elzártnak találta ugyanúgy, mint a gazdag ‘nagy családok’ magas kőfallal körülvett otthonait. A nők zárt csadort viseltek, amikből csak a szemeik kandikáltak ki, és bár nagyon kavartak a kocsi körül, mikor a nagy piac közelében leparkolta, mintha szívesen beültek volna egy rundra, nem lehetett tudni, hogy ötvenévesek-e, vagy húszasok.
Egy nap azután betévedt Iván a nemzeti turistairodába, ahol egy csinos, 25 körüli, nyugati ruhát viselő, angolul folyékonyan beszélő lány, Dzsamila nyújtotta át az angol nyelvű brosúrákat a külföldi érdeklődőknek, és egy könyvtár is volt a heti angol nyelvű Kabul Times hosszú évekre visszamenő kópiáival, amikbe Iván beleásta magát. Nagyon tetszett neki az angol diplomaták, a banditakirály, Habibullah és a német nő, Kirstin története.
Az angolok, félve brit India váratlan letámadását az oroszok által, egy 4,000 katonás garrison-t tartottak fenn afgán területen valamikor a 19. században, amit egy kemény télen az afgán törzsek lerohantak és csak egy tanút hagytak élve, de annak is kiszúrták a szemét. A Foreign Office (külügy) két diplomatát küldött át, hogy körülszaglásszanak, mielőtt elhatározzák a következő lépést. Az afgánok egy nagy tál nyers birkaszemmel vendégelték meg a diplomatákat, akik egy hunyorítás nélkül megrágták és megették az eléjük rakott csemegét…
A 20. század elején bandita törzsek uralták Afganisztánt, és királlyá választották főnöküket, Habibullát, aki megvásárolta a bombay-i színház kelléktárát, kosztümökbe öltöztette embereit, majd egy európai fegyvervásárlási és barátkozási körútra vitte őket, ami széles körű publicitást produkált.
A zsonglőr és a praktikus viccek mestere, Habibulla tárgyakat tüntetett el európai miniszterek zsebeiből és varázsolt beléjük, és szoros barátságot kötve az olaszokkal, Victor Emanuel olasz királyt unokatestvérének nevezte. Otthon végül megunták Habibulla dilijeit, elűzték, mire ő udvarával Rómába helyezte át működése színterét, rendszeresen zavarba hozva a helyieket. Végül az olaszok egyes források megerősítetlen jelentései szerint álmában megfojtották.
Egy stuttgarti német arisztokrata lány, Kirstin egy fiatal afgán diplomatához ment feleségül, és Kabulba költözött a családjához. Idővel azonban megunta a bezártságot, saját lakást vett ki és egyik botrányos viszonyt folytatta a másik után a vezető családok ifjaival.
Végül a királyi udvar nyomására törvényszéki határozatnak megfelelően száműzték az országból, és olyan környéken kényszerítették erre, ahol a legjárhatatlanabb hegyi ösvényeken át tudott csak pakisztáni területre jutni. Ott viszont a teljes nemzetközi sajtó várta, és az afgánok férfiasságát dicsérve az atletikus német lány kijelentette, hogy „I will be back” (még visszatérek).
A Khyber Hotelben közben megjelent egy negyvenes amerikai hölgy, Evelyn, aki húsz évvel előbb egy amerikai férjjel került az országba, akit otthagyott és Kirstinhez hasonló éveket töltött Kabulban. Könyvet adott ki éppen tapasztalatairól „A magas zászlók országa” címmel, és ezzel tarsolyában tért vissza, népszerűséget keresve.
Ez nem következett be, de panaszkodva is maradt és általában Péterrel és Mohameddel üldögélt a Khyber Restaurantban, mesélve a régi szép időkről. Négyesben együtt teázgatva, kajálva a chili con carne-kat, Ivánnak remek ötlete támadt. Miután Evelynnel megbeszélte a témát, felajánlotta Mohamednek, aki még soha nem járt külföldön, hogy elviszik Teheránba és Isztambulba, de egy dologra felkérik, hogy útközben álljanak meg egy sárfallal körülvett afgán faluban 2-3 napra egy cikkhez anyagot gyűjteni az ő tolmácsolása mellett.
Mohamed, aki lelkes testépítő is volt, azonnal kapva kapott az ötleten, és nekikezdtek a részletes tervek kidolgozásának. Ezt az se zavarta meg, hogy nagy lövöldözés tört ki egyik éjjel, és reggel rövid ideig mindenütt hullák hevertek, amit Mohamed egy kézlegyintéssel egyszerű „törzsi problémák”-nak tudott be. Mikor Iván büszkén elmesélte, hogy Mária Terézia ezüsttallérokat és Nagy Sándor korabeli érméket vásárolt egy numizmatikai boltban, Mohamed nevetve tudatta vele, hogy azok közismert hamisítványok.
Már kicsit unva a csepűrágást a Khyber Restaurantban, Iván egy jó hét szünet után ismét benézett a turistairodába, és hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte Dzsamilát, hogy nem találkozhatnának-e valamikor. A lány csak hitetlenkedve megrázta a fejét és azt mondta, hogy „már azt hittem, soha nem fogod megkérdezni”. Majd hozzátette: „ma este sötétedés után a nagy fa alatt, az amerikai iskola előtt”.
Több, mint egy órát várt a kocsiban ülve a tök sötétben, amikor a kocsi ajtaja kinyílt és a lány bekúszott négykézláb és a kocsipadlón maradt, mint egy kutya. Csak annyit mondott:
– Hajts.
– Jó, jó – de hova? – kérdezte Iván.
– Egyenesen amerre a kocsi néz. Egyenesen előre.
– De arra csak a répaföldek vannak.
– Az pont jó.
– De nem akarsz valami kellemes helyre menni?
– Csináld, amit mondok. Ez nem Anglia.
Mentek kb. 2-3 kilométert, akkor álltak meg, mikor Dzsamila rászólt, hogy ott jó lesz.
Majd két óriásit keféltek a hátsó ülésen. Utána előre ültek, rágyújtottak és beszélgetésbe elegyedtek.
– Ez egy pokol ez az ország egy lánynak. Mi másodosztályú állampolgárok vagyunk. Egy szavunk sincs, amíg férjhez nem mentünk és nincs gyerek. Mindent megtennék azért, hogy elkerüljek innen Párizsba vagy Londonba. De ehhez egy külföldinek feleségül kellene vennie, és az még nem is minden. Át kellene mennie tízféle bürokratikus procedúrán, meggyőzni különböző hatóságokat stb. – mondta Dzsamila panaszosan.
– De te egy csinos, okos, talpraesett lány vagy. Nem létezik, hogy ne jönne ide olyan külföldi, aki észreveszi a sok jó tulajdonságodat egy olyan helyen, mint az az iroda, ami egy kirakatnak tekinthető. Csak idő kérdése, hogy megtörténjen, amit akarsz…
– Te könnyen beszélsz. Ha öt percre szerepet cserélnénk, megértenél egy kicsit. 25 vagyok, kevés idő áll a rendelkezésemre. Nem tudod, miket kellett tennem, kockáztatnom azért, hogy én legyek abban az irodában. Sokan akarják ám azt az állást, és nem tétlenek. Külföldi pasi, aki ígéreteket tesz? Van olyan. Hárommal is levelezek. Vissza-vissza jönnek, és kihasználnak.
– Tudok veled máskor is találkozni? Esetleg más körülmények között? Be tudnálak mutatni a barátaimnak?
– Nem tudunk többször találkozni. Túl veszélyes, és te nem az a típus vagy, akire számítani tudnék. Más körülmények különben nincsenek. Nehogy azt hidd, hogy semmit se tudok rólad. Van barátom a bevándorlásnál, a hoteledben. Te ide soha sem fogsz visszajönni, azért is mentem bele, hogy kapásból keféljünk.
– Jó, igazad van. De nem kiszökni kellene ebből az országból?
– Helyben vagyunk. Tudtam, hogy szeretsz kockáztatni, és talán még rá is lehetne beszélni téged, hogy megpróbálj kivinni. De kiszolgáltatottnak lenni Iránban vagy Törökországban? Kösz, azt nem. Csak megbízható körülmények között mennék.
Folytatták a beszélgetést a város felé haladva is, és amikor a piac közelében a kérésére megálltak, a lány négykézláb hagyta el a kocsit, majd eltűnt a sötétben. A Khyberben találkoztak újra. Dzsamila három nyugatiasan öltözött barátnővel jött be és leültek egy asztalhoz. Iván egyedül volt, átment az asztalukhoz és egy széket akart odahúzni, hogy leüljön.
A lány a fogai közül beszélt hozzá.
– Mindenki téged néz, gyilkos szemekkel. Hajolj meg kétszer bocsánatkérőleg és hátrálj vissza az asztalodhoz. Értsd meg, hogy veszélyben vagy. Én persze szeretném, hogy ideülj beszélgetni, de itt ezt egyszerűen nem lehet megtenni. Ez a terem tele van őrültekkel, akik féleszű vallási indítékból mindenre képesek. Nézz körül egy pillanatra, és magad is látni fogod.
Iván, Péter és Evelyn csodálkozva észlelték, hogy Mohamed napok óta nem látható a Khyberben, és egyikükkel se próbált kapcsolatba lépni. Iván besétált a Legfelső Bíróság épületébe, hogy érdeklődjön. Egy hosszú folyosót talált, ahol a falak mellett legalább százan ültek a kőpadlón, a falnak támaszkodva, rezignált arcokkal. Sokan azt a benyomást keltették, hogy már hetek – ha nem hónapok – óta várnak meghallgattatásra minden nap, reggeltől estig.
A folyosó végén volt egy nagy tölgyfa ajtó, rajta farsee írás és angolul – president.
Kopogtatás nélkül benyitott várva, hogy egy titkárnőt talál ott. Az elnök maga volt
ott, Mohamed. Félig elnyúlva döglött egy bőr irodaszéken, lábai a mahagóni íróasztalon, és éppen”Az oregoni nyomon” című amerikai könyvet olvasva. Fel se nézett, csak mordult egyet. Iván odaszólt neki:
– Helló, Mohamed barát. El vagy merülve a század eleji amerikai kultúrában? Rég nem hallottunk rólad. Talán meguntad a külföldi haverokat? Nekünk hiányzol és reméljük, hogy nem felejtetted el a közös terveket.
Mohamed lerakta a könyvet, levette a lábát az íróasztalról és megrázta a fejét.
– A közös tervek nem mennek. Meggondoltam magam. Magas állásom van, elfoglalt vagyok, és nem hagyhatom itt az irodát két hétre. A kormánynak szüksége van rám. Ez a helyzet.
– Igen, láttam, hogy milyen elfoglalt vagy. Kint ül a folyosón az a rakás szerencsétlen, és te hülyeségeket olvasol, az íróasztalra rakva a patáidat. Szégyelld magad.
– Semmi közöd hozzá, hogy miként intézzük a dolgainkat egy igazhívő országban, te hitetlen külföldi.
– Én nem vagyok hitetlen, te seggluk, csak félig-meddig agnosztikus vagyok, aki akkor vallásos, amikor bajban van. De nem veszekedni jöttem ide, csak kideríteni, hogy mi az ördög bújt beléd.
Még pár percig parirozgattak, de végül Mohamed bevallotta, hogy rászóltak kormány oldalról, hogy rossz szemmel nézik a túlzott barátkozását nyugati látogatókkal, és hogy felszólították, hogy azonnali hatállyal hagyja abba a külföldiekkel való találkozásokat, különben kirúgják az állásából. Iván belátta, hogy ez egy afgán végjáték, ahol nincs mit tárgyalgatni tovább. „Egy kérdésem van még,” mondta Mohamednek. „Megkefélted Evelyn-t?” A body-builder rábólintott. Kezet ráztak és elbúcsúztak.
Hazament a hotelbe és beszámolt a többieknek a Mohamed ügylet váratlan kimeneteléről. Péter sehogy se értette a végső fejleményt, de Evelyn igen, és mondta is, hogy voltak már hasonló tapasztalatai 20 évvel előbb is, és hogy az afgánoknak külföldi fóbiája van. Úgy látszott, Evelynt több szempontból is felzaklatta, hogy Mohamed kivált a társaságból. Mert némi tanakodás után még aznap összepakolt, kivitette magát a reptérre és elutazott. Péternek hagyott egy példányt A magas zászlók országa könyvéből, megfelelő szerzői dedikálással, amire az angol nagyon büszke volt.
Ivánt legjobban az bosszantotta, hogy elmaradt a látogatás a sárfalu faluba és a lehetőség, hogy arról cikket írjon, és így elővette a másik előtervezett afgán cikktémáját, a „buzkashi” nevű afgán csapatjátékról, ami a szovjet határ közelében dívott. Ebben egy döglött borjút vízbe áztattak egy napig, hogy jó nehéz legyen, majd két csapatra oszolva lóhátról cibálták össze-vissza, közben botokkal püfölve egymást. Ha áthúzták egy vonalon, az gólnak számított.
„Verd meg a szomszédot” címmel akart egy cikket írni, sok képpel, egy angol vasárnapi képes újság számára, és talált egy amerikait, aki haverokat akart látogatni ugyanazon az északi környéken és hajlandó volt fizetni az üzemanyag felét, így össze is jött, amennyit az utazáshoz szükségesnek tartott.
Hármasban vágtak neki a több száz kilométeres útnak Péterrel és Hans Bauerrel, a 25 éves német nevű amcsival St. Paul-ból, aki mint Peace Corps képviselő volt Kabulban és egy ötvenes UN-alkalmazta nőnél lakott. Egyszer elvesztették az irányt és egy kies kocsmába mentek be érdeklődni. Érdekes módon, mikor Iván elkiabálta magát, hogy beszél-e valaki angolul, ketten is jelentkeztek és útba igazították őket.
Hans barátainál megaludtak, és azok – szintén Peace Corps melósok – beszélték a fárszit valamennyire és segítettek fordítani a buzkashinál, ahol Hans csinálta Iván Japánból hozott Nikonjával a képeket. Hans jó fényképész volt, de az ő gépe csak egy olcsóbb Nikorex volt.
A Peace Corps egy kormány által támogatott amerikai szervezet volt, amely három hónapos intenzív nyelvtanítás után a világ legeldugottabb vidékeire küldte két évre képviselőit, akik mindenben próbáltak segíteni a lakosságot és ezért jutalmul egyetemi helyekhez és ösztöndíjakhoz segítették őket.
Két nap után indultak vissza és egy alatt tették meg az utat, megállás nélkül. Letették Hans-t, de mikor hullafáradtan visszaértek a Khyber Hotelhez, Iván nem találta a Nikon fényképezőgépet. Útközben még látta a kocsiban, tehát nyilván Hans-nál maradt véletlenül. Visszahajtott Hans-hoz, becsengetett a kertkapun, és ő jött az ajtóhoz. Iván udvariasan szólt hozzá:
– Hans, nálad maradt a fényképezőgépem.
– Tudom. De az most már az enyém.
– Mi van, meghülyültél? Elloptad? Akarsz egy rendőrségi ügyet?
– Igen, elloptam. De ha a rendőrökhöz mész, letagadom. Ide különben nem tud a rendőrség se bejönni, mert ez United Nations terület. Kár is próbálkoznod bármivel.
– Na jó, hát akkor megyek a rendőrségre, te pofátlan állat.
A rendőrségen pont egy olyan tiszt hallgatta meg Ivánt, akinek már elege volt az amerikai túlkapásokból. Hitt neki, és rögtön Hans-ért küldött egy zsuppkocsit. Az amerikai nagyon küzdött ellene, de behozták a központi rendőrállomásra szembesítésre, és a Khyber Hotelt is értesítették, úgyhogy Péter is megjelent. Jó kétórás szembesítés után, ami közben Hans a végtelenségig pimasz volt, a rendőr megkérdezte Ivánt, hogy akarja-e, hogy az amerikait cellában tartsák az éjszakára. Iván akarta.
Másnap délelőtt folytatódott a kihallgatás. Már három rendőr részvételével folyt, és az
amerikai konzul is jelen volt, akit Vajda Györgynek hívtak. Abban a pillanatban, hogy a
konzul meglátta Ivánt, vadul ráüvöltött magyarul:
– Te szemét Amerika-ellenes kommunista gazember, itt nem fogsz egy ártatlant befeketíteni hazugságokkal.
Iván angolul válaszolt: „Vajda úr, most lefordítom angolra, amit mondott, engedelmével.
A rendőrök csak angolul értenek, magyarul nem, ezért én kizárólag angolul fogok önhöz beszélni. De szögezzük le, hogy magyar vagyok, annak is érzem magam, és kizárólag a körülmények miatt beszélek angolul. Kommunista viszont nem vagyok, hanem az ellenkezője. Amerika-ellenes se vagyok. Szeretem Amerikát. Csak a Japánban vett fényképezőgépemet szeretném visszakapni, amit az itt ülő Hans Bauer ellopott.”
Péter tanúsította, hogy a visszaúton a kocsiban volt a Nikon kamera, és akkor tűnt el, amikor Hans kiszállt a kocsiból. Iván bemutatta a Nikon vásárlási papírját, amik a zoom és a fisheye lencsékre is kiterjedtek – és a két tulajdonában maradt lencsét. A rendőrség elfogadta Iván érvelését és Bauert továbbra is rendőrségi cellában fogva tartotta.
A rendőrségi ügy még további négy napon át folytatódott változatlan körülmények között. Már az amerikai konzul magatartása is megváltozott. Ő is tisztában volt vele, hogy Bauer hazudott, de presztízs okokból ellenezte, hogy a rendőrség lezárja az ügyet és az bíróságra kerüljön. Patthelyzet alakult ki.
Megértve, hogy nem fogja visszakapni a Nikont, Iván odament Vajdához az utolsó nap végén, és csak annyit mondott:
– Gyuri bátyám, sajnálom, hogy ez a dolog így alakult. Nem volt szándékomban az amerikai presztízs rontása.Vajda azt mondta:
– Tudom, öcsém és én is sajnálom.
Hans lapított.
Másnap reggel egy úr jelent meg egy tökéletes Saville Row öltönyben a Khyber Hotelben és hívatta Ivánt, majd anyanyelvi szintű angollal azt mondta neki:
– Uram, én a királyi család tagja vagyok és fel kell szólítanom, hogy hagyja el az országot 24 órán belül.
Iván és Péter pakoltak és megindultak Irán felé. Útközben még megnézték Heratot, ami egymilliós város volt a 12. században, mikor Kublai kán mongol seregei földig rombolták és még a madarakat se engedték élve elmenekülni, mert a kán kedvenc unokaöccse elesett a város elfoglalásáért folytatott kezdeti harcokban.
Iván úgy gondolta, hogy innen származhatott az a szó, hogy „herót”.