Hajnali három körül haladtak át az afgán–iráni határon, csak egy-két percre állva meg mindegyiknél, és ötkor már egy nagyobb város, Meshed mellett mentek el, mikor Péter, a legsóherebb fickók egyike, akit valaha ismert, hirtelen azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy térjenek be a városba és vegyenek ki egy hotelszobát.
Iván az ötletet teljesen szokatlannak találta Pétertől, aki mindig szívesen átutazta az éjjelt úgy, hogy felváltva vezettek és aludtak, és általában ellene volt, hogy hotelekre pénzt pazaroljanak. Tetejébe az alkalom se volt csábító. Már jóformán reggel volt, hetek óta hotelben lakva kialudtak voltak és különben is, hat lett volna, mire ágyba kerülnek, és 12-re már el kellett volna hagyni a szobát.
Mindezt felhozta ellenérvként, de Péter, ritka kapriciózus pillanatainak egyikén, csak nem hagyta magát, hanem tovább erősködött, és végül azt hozta fel, hogy a pótgumi lukas és csak öt jó gumival lenne szabad továbbmenni. Iván eddigre már indulatos lett, azzal riposztolt, hogy majdnem egy teljes hete volt Kabulban, hogy a kocsival kapcsolatban mindent rendbe tegyen, ami különben is az ő reszortja, Péter pedig kijelentette, hogy ő meg se moccan, ha gumiproblémájuk lesz. Iván háborúra készült.
Egy óra múlva az egyik első gumi hallhatóan levegőt kezdett ereszteni. Péter elkezdte a nem megmondtam refrént. Jobb híján lassan hajtottak tovább előre, ameddig lehetett, és pont, amikor a gumi végleg leült a homokra, egy sárfallal körülvett kis, világvégi falu elé értek.
A faluból a kis, tíz körüli srácok rögtön elkezdtek szaladgálni a kocsi körül, és a két utazó bement teát inni a szerviz kunyhóba, ami előtt a férfiak krémje egy sajátos játékban mérte össze az erejét. Teveszarral kellett egy másik teveszart eltalálni. Iván rögtön beállt és mikor látta, hogy Péter nem tud magával mit kezdeni, kihasználta, hogy kint a homokon szteppelgetett, és a kocsit bezárta, hogy ne tudjon beülni.
Már esteledett, mikor egy kocsi jött Teherán felé haladva, amiben csak a kisebb Péternek volt hely. Így a dafkéskodó angol nagy káromkodva fogta a pótkereket és elment a kocsival megjavíttatni.
Másnap délben ért vissza. A kereket ledobta, és nem volt hajlandó feltenni a kocsira. Iván begurult, egész nap „dobd-meg-a-teveszart” játszott és mikor sötét lett, beült a kocsiba aludni, és Pétert kizárta. Az éjjel hideg volt, és az angol a kocsinak támaszkodva a homokon gubbasztott és hol aludt, hol mérgében bőgött egy kicsit. Reggel azután Péter beadta a derekát, feltette a megjavított gumit, és elindultak.
Szótlanul vezettek felváltva, és egymásra se néztek. Így elértek egy kisvároshoz, Iván az ötödik gumit is megjavíttatta, és beültek egy kávéházba, ahova egy kétkocsis, nagy hangú, vidám német társaság futott be, akik angolul nem beszéltek. Iván azonnal összebarátkozott velük. Mind a városban maradtak az éjszakára, berúgtak, és Péter lett a vicceik céltáblája, akire Iván azt mondta, hogy buzi.
Teherán felé haladtak a kocsival kettesben. A háborújuk már elmúlt, de mondanivalójuk nem volt egymásnak. Hirtelen egy katonai úti blokkba szaladtak. Megállás után kiparancsolták őket a kocsiból, és beterelték egy fehér egészségügyi sátorba, ahol egy marék chinoin tablettát kellett lenyelniük két orvos szeme láttára. Iránban nagymérvű kolerajárvány dúlt.
Ez a jelenet sokszor megismétlődött, amíg Teheránba nem értek, és semmilyen igazolványt nem kaptak, ami mutatta volna a chinoin-fogyasztás mértékét. Ez ellen több alkalommal protestáltak, feleslegesen, mert ahányszor megállították őket, beléjük tukmálták a szokványos adagot.
A tervnek megfelelően aznap érkeztek Teheránba, amikor a súlyemelő világbajnokság kezdődött. De csak a végső két napját tudták megnézni a versenynek, addig a hotelszobájukban szenvedtek betegen a túladagolás miatt. A súlyemelést követő Mr. Universe body-building világbajnokság rengeteg buzit vonzott.
Iván megismerkedett egy villanymérnökkel bevásárlás közben, aki a sheffield-i egyetemen végzett Angliában és nagyon népszerű volt a lányok körében az ott töltött négy év alatt. Főleg egy évfolyamtárs nagyon oda volt érte. Utána is jött magától Iránba, együtt éltek három évet és éppen hazament, nem bírva az iráni életformát.
A mérnök nagyon panaszkodott, miközben a kávét megitták. Hiányolta a lányt, már bánta, hogy nem volt hajlandó feleségül venni, de főleg azt sajnálta, hogy egyáltalán hazajött Angliából, ahelyett hogy ott ragadt volna. Tele volt nosztalgiával, és nem értette Ivánt, hogy miért jött forró, poros ázsiai országokba csatangolni, mikor Londonban ülhetne, habzsolva a lányokat. Iván mondta neki, hogy azért, mert jóllakott egy időre.
A Teherán Times-t, a helyi angol nyelvű hetilapot olvasgatva, megütődve észlelte, hogy mennyi festékkel színesített élelmiszerügylet van, aminek következtében egész falvak pusztulnak ki és a hamisítókat kivétel nélkül felakasztják. Ahány ház, annyi szokás, gondolta. Péter pacákokkal mászkált, akik ajándékokkal halmozták el. Tagadta, hogy cserébe bármi szolgáltatást nyújtana. Iván hitt neki.
Teheránt elhagyva Iván felfedezett a térképen egy kis Kaspi-tengerparti városkát, amit úgy hívtak, hogy Bagolsar. Odamenni kb. 300 km kitérőt jelentett, de úgy érezte, hogy ezt nem lehet kihagyni. Bagolyszar egy nyaralóhely és halászfalu kombinációjának bizonyult, ahol úgy gondolta, hogy bezabálhatnának kaviárból. Nem egy kivitelezhető ötlet volt.
Iránban a Kaspi-tengeri kaviárkereskedelem szigorúan állami kézben volt, a privát próbálkozásokat könyörtelenül büntették és érdekes következményei lettek, mikor egy kávéházban érdeklődött, hogy hol lehetne kaviárt venni. Négy veszélyes külsejű figura jött érte, nagy körülnézések közepette egy rejtett, titkos alagútba kalauzolták, majd négy föld alatti kazamatán vezették át. Végül egy asztalon ott volt egy nem egészen egykilós hal egy tálban, A fő pacák rámutatott és azt mondta, kaviár. Egy eszméletlen összeget is említett.
Iván kb. 20 deka lepucolt, jegelt, enyhén sózott fekete belugára gondolt, olcsón, és nem egy egész halra méregdrágán. Így csak intett, hogy ez nem kell. Nagy nehezen talált ki a labirintusból.
A török határ felé igyekezve az egyik hátsó gumi olyankor dobta be javíthatatlanul a spongyát, amikor hihetetlenül éppen a messze környék egyetlen abroncsüzlete előtt mentek el: a másik pedig javíthatóan. Ez mázli volt, mert így megúszták az időveszteséget. De az abroncsüzlet tulaja kétszer annyi pénzt kért az új gumiért, mint járt volna. Iván csekkel fizetett, helyben elhatározva, hogy a csekket le fogja tiltani.
Késő nyári melegben mentek át a török határon Erzurum környékén, és váratlanul egy meredeken emelkedő hegyoldalon találták magukat egy hóvihar kellős közepén, hógumik vagy hólánc nélkül. A kocsi csúszkált, a kettős rövid időre pánikba esett, megértve, hogy ha megállnak, még egyszer elindulni semmi esélyük.
Csak hajtottak felfelé a kanyargós szerpentinen, káromkodva és jó sokáig, mert egy 6,000 méter magas hegyen ügyeskedtek. 20 percenként váltottak a kormánynál, menetközben átcsúszva egymás mögött, mert nagyon fárasztó volt a vezetés a dilis körülmények között. Átharcolták magukat a hegyen, a végén hajszál híján üres tankkal, és Iván elismerte, hogy ez főleg Péternek volt köszönhető, mert ő volt a biztosabb kezű és fáradhatatlanabb.
A völgyben később mindenütt csorbalevest árultak. Be is ültek imitt-amott az útszéli
kafetériákba, amik előtt a teraszon kuprumfejű törökök és kurdok távlit játszottak, és nagy, mogorva csoportok üldögéltek, bámulva a semmibe.
Péter nőies külseje és mozdulatai rövidesen szíven ütöttek egy nagy, 150 kilós, kopasz török effendit, aki egyik hatalmas mancsával fogta, a másikkal etette finom húsfalatokkal, és itatta sörrel és ánizsos rohadt erős rakuval. Péternek a szemei forogtak, és rémülten próbált emelkedni időnként, de erre semmi esélye se volt. Ivánt ellenállhatatlan röhögés fogta el, de sikerült palástolnia, és rámutatott Péterre és azt mondta a töröknek, hogy “magyar”. „Magyar?” – kérdezett vissza a török vad örömmel. „Rokon…unokatestvér.” Most már olyan szorosan fogta, hogy moccanni se tudott, és közben öntötte bele a rakit és kérdezgette: „Magyar? Magyar?” Péter elhaló hangon válaszolgatott…”that’s right, you raving old turd” (persze, te őrjöngő vén lószar). Iván megértette a mondást, hogy törököt fogtam, de nem enged.
Isztambulba érve Cirkejiben kaptak közös hotelszobát, és Iván első útja a Nagy Bazárba vezetett, ahol megegyezett egy aranyművessel, hogy 150 köves gyűrűt csinál a colombo-i féldrágakövekkel, 50 pecsétgyűrűt és 30 háremgyűrűt az Afganisztánban vásárolt Lapis lazuli kövekkel, mindezt négy napon belül.
Esténként a Beyöglü hastáncos bárjaiba mentek iszogatni és a genre ritmikusan tapsoló török támogatóinak vad és meglehetősen érthetetlen lelkesedését figyelni az asztalok mellől.
A gyűrűk a megegyezés szerinti időre meg is lettek, szépek voltak, és Iván csekkel fizetett. Az aranyműves fenyegetően figyelmeztette, hogy meg fogják találni Londonban, ha baj támad a csekk beváltásával és az élete lesz veszélyben. Iván komoly arccal bólogatott, de már eldöntötte, hogy ezt és a gumiért kibocsátott csekket Thessalonikiből fogja leállítani.
Szalonikából George Sakalis már leszerelt és régen Londonba költözött, ahol a pszichiátriai intézetben egy hároméves kurzuson vett részt. Iván pár napot maradt a városban, hogy a banki dolgait elintézze, és közben a redőny-igazító Helena csúnya nővérénél laktak Péterrel együtt.
A jugoszláv határon Titogradnál mentek át, ami közben kiderült, hogy egy 30 napra érvenyes normál vízum helyett csak egy egynapos tranzitvízumot kapott a bombay-i jugoszláv követségen. Ezt Belgrádban készült meghosszabbítani, ahol édesanyjával volt találkozója megbeszélve négy év után először.
Útközben Belgrád felé két stoppos lányt felvettek, és ahogy Pétert hátraküldték és egy-egy ült be elöl és hátul, Iván arra következtetett, hogy profik, akik pénzt akarnak. Míg a mellé kerülő egy tűzről pattant szerb menyecske volt, 23-24 körüli, vadul csillogó szemekkel, Péteré idősebb volt, gyengébb, és láthatóan nem is tetszett neki a vékony, nőies fickó, aki neki jutott.
Iván ravaszul megfogta az övének a térdét, és mikor pozitív reakciót kapott, becsúsztatta a kezét a szoknyája alá. Nem volt rajta bugyi, és érezhetően alig várta, hogy megrépázza. Az idősebb észlelte, hogy mi történik, és kikéredzkedett a kocsiból, ahogy a falujukhoz értek. Iván rászólt Péterre, hogy udvariasan szálljon ki vele, és mihelyt elérte, amit akart, rálépett a gázra és lefordult egy bokros mezei útra.
Egymás agyát kikefélték a következő fél órában, és mikor elfogyott a cérna, visszavitte a lányt a falujához, letette és egy opálgyűrűt adott neki, az meg a kezét csókolgatta. Utána elment megkeresni Pétert, aki az úton gyalogolt a csepergő esőben, dühösen bőgve. Mikor beült, Iván nem tudta megállni, hogy meséljen a tüzes, ropogós csajról, miközben társa mérgesen nézett ki az ablakon. Az éjjelt átutazták.
Másnap reggel 8-kor Péterrel együtt ment el Iván meghosszabbítani a vízumot egy erre specializált, egyszemélyes szövetségi irodába. Azonnal átadta Nansen Pass utazási dokumentumát az irodaszobában ülő 35 év körüli hivatalnoknak, majd mindketten kint üldögéltek egy kőpadlós folyosó végén lévő, padokkal ellátott várószobában, türelmesen várva.
Ők voltak az egyetlen látogatók, az idő múlt és délután négykor Iván úgy érezte, hogy ideje volt megnézni, hogy is áll az ügye. Kopogtatott, benézett az irodába és a bugris szerb hivatalnokot a székében elnyúlva találta, amint újságot olvasott, patáival az íróasztalon. Az utazási dokumentum az íróasztalon hevert. A pacák azonnal üvölteni kezdett angolul, anélkül, hogy mozdult volna, hogy várjon a sorára.
Iván nem tudta eldönteni, hogy magyaroknak kijáró különleges bánásmódban részesül-e, vagy csak egy lusta, indolens fazonnal került ütközőpályára, ami szerbek közt nem egy ritka típus. De annyit átlátott, hogy butaság lenne tovább várni, mert az adott helyzetben sok jóra nem számíthat. Így elkapta a hontalan útlevelét az íróasztalról, és kilépett az ajtón, csak annyit mondva, hogy „kösz, te ütődött szerb állat”.
A pacák habozás nélkül megpróbálta visszaszerezni a dokumentumot, és Péter leesett állal nézte, ahogy a dulakodó duó elviharzott mellette a várószobában. Iván kétszer is jó erősen bokán rúgta. Kint az utcán kölcsönös anyázás következett és miközben a kettős beült a kocsiba, a hivatalnok lázasan felírta a kocsiszámot.
A következő közel egy hónap alatt, amit Jugoszláviában töltöttek, kerülték a bejelentkezést, a rendőröket az utcán, kizárólag magyar barátoknál laktak és a kocsit rejtve parkolták.
Iván nem merte még egyszer megpróbálni meghosszabbítani a vízumát, és nagyon tartott a határőrségtől az ország elhagyásakor. Ok nélküli volt a majré, mert közel se kerültek egy balhés helyzethez a papírok kapcsán, de egyébként természetesen igen.
Miután édesanyjával megvolt az érzelmes találkozás a vasútállomáson, elmentek a Bácskába. Pétert Belgrádban hagyták, és anyja családjának, az endrédi Kisséknek réges-régen nem látott rokonait keresték fel. Egy faluhoz érve a jobbkormányos angliai Ford magasra állított lámpái felbosszantották egy szembejövő lovas kocsin a hajtó társát. Sziklákat szállítottak, és a paraszt a bakra felállva kiütötte Iván kocsijának az egyik fényszóróját, majd leugrott.
Iván azonnal utána fordult és megpróbálta elütni, de a merénylő szerencsés volt és a házak közé rohanva sikerült egy hajszállal megmenekülnie. Az anya élvezte az ilyen jeleneteket, és nem bánta, mikor egy fényszóróval hajtottak Zombor felé, zuhogó esőben.
Az út mellett szaladt egy alacsony, tömzsi, 28 körüli cigány, aki elővigyázatlanul belépett
az autóútra. Iván, akinek a jobboldali lámpáját és fényszóróját ütötték ki, nem látta az út mellett, és mikor belépett az útra, csak 6-7 méterre volt tőle, 100 km/h sebességgel haladva lassítani se tudott a sikamlós aszfalton.. Nagy erővel hátba vágta a cigányt, aki nem tudott levegőt venni rendesen, és a kocsiba behúzva az anyja és maga közé, attól félt, hogy megfullad.
Inteni tudott azért, hogy merre vigyék, és felvitték egy tisztásra, úgy 200 méterre az úttól, ahol több száz cigány rajzott elő a sötétben, és átadták nekik. Készültek megtámadni a kocsit, de a sérült férfi rendes volt, intett, hogy az ő hibája volt a baleset és Ivánék rendesek voltak vele, így hagyták őket elhajtani.
Sokat voltak Belgrádban, ahol Iván eladta a kézi szövésű selymeket Indiából és a gyűrűk egy részét is, de az igazán kellemes időket Szabadkán és Palicson töltötték, aranyos, vendégszerető délvidéki magyarok között. Édesanyjától a belgrádi vasútállomáson búcsúzott el Iván.
Hármasban utaztak tovább, mert Péter magával vitt egy magyar kislányt Belgrádból Londonba, és Iván az osztrák–német határon keveredett egy kellemetlen incidensbe, ami félreérthetetlenül figyelmeztette, hogy szerencsés volt, hogy egy egész évtizedet kapott arra, hogy felkészüljön egy felelős, maradéktalanul becsületes második fázisára az életének, és maga mögött hagyja azt a fránya fordított cserkészt.
Az osztrák határon egy többé-kevésbé eldugott fülkében, reflektor alatt nagy fekete könyvekben keresték a nevét. Ezt észlelve Iván gyorsan átvitte a kocsit a határvonalon a német oldalra. Az osztrák határőrségtől a pacák, akinek átadta a hontalan útlevelét, már közelített felé az útlevéllel a kézben, nyilván, hogy átadja neki, mikor intettek neki, hogy várjon csak kicsit, s kezdett visszafordulni.
Iván villámgyorsan odarohant hozzá, kikapta a kezéből az útlevelet és átment a vonalon a német oldalra. A határőr utána ment a vonalig, és onnan próbálta rábeszélni, hogy jöjjön vissza, ő meg a nyerő pozíciójából cukkolta pár percig. De ahogy továbbhajtottak München felé, egy jó órát gondolkozott az eseten, és belátta, hogy az már egy nagyon rossz jel, ha fekete referencia könyvekben, határok keresztezésekor, meg lehet találni a nevét.
Német, francia és belga földön még eladta csaknem az összes gyűrűt, majd továbbmentek Ostendébe, onnan a révvel Doverbe és azután Londonba. A Nagy Utazás befejeződött.
Iván két barátjához költözött Kensigtonban a Holland Road-on. Az egyik magyar volt, Gábor, egy fényképész, aki újságoknak dolgozott és már a Life International-ben is jelent meg képe; a másik francia, André, aki szórakoztató elektronikai cikkeket javított. Egy négyszobás alagsori lakásban laktak ingyen egy 15-szobás, háromemeletes házban, aminek az ír tulajdonosa, John, bolond volt.
Egy magányosan élő, negyvenes, nagyon vallásos pasas, állandóan erőpróbákon törte a fejét. Így pl. mikor Iván a ház egyetlen, a földszint és első emelet közti pihenőn lévő telefonon beszélt, John mögötte sündörgött és váratlanul megjegyezte, hogy egész erősnek néz ki, és nem tudja, hogy meg tudná-e verni. Ne próbáld meg, John, mondta neki Iván, mert egyből tökön rúglak.
Egy időben hallani is lehetett John-t szobája ajtaján kívül, hogy Moszkva támadását tervezte és azt kiabálta, hogy már látja a Kreml tornyait. Elég erős volt, mert egy ilyen alkalommal kidobta a nagyszekrényt a szobája ablakán úgy, hogy az az ablaktokot is magával vitte és a belső udvaron egyik sarkával a földbe állt.
Gabi és André egyszerű lakók voltak a házban két évig, s az alagsori négy szobában hat lány lakott, akik mindenkivel tüffentettek és úgy voltak ismertek, mint a „nyulak”. Mikor elköltöztek, a lakást koszosan és lepusztultan hagyták maguk után, és John megkérdezte a fiúkat, hogy nem hoznák-e rendbe. Kitakarították, 1-2 napot festegették a falakat és másodkézből vettek pár faldíszt, és mikor John kérdezte, hogy mindez mennyibe került, azt mondták, hogy 1500 fontba. John elkezdte írni a csekket, de leállították, hogy inkább ingyen laknak a lakásban egy ideig. Ez két évvel előbb volt.
Az utóbbi időkben már senki sem fizetett lakbért a házban, és John azt tervezte, hogy egyetlen szobáját középen elfelezi és így kettő lesz belőle. Már az összes lakó sajnálattal várta, hogy egy nap fehér ruhás emberek jönnek, John-t besötétített ablakú kocsiban elviszik, és a papság veszi át a ház menedzselését, véget vetve az ingyen lakásnak.
Iván Japán elhagyása óta levelezésben maradt Junkóval, és eljött az ideje, hogy pénzt küldjön neki a repülőjegyre, hogy át tudjon jönni és összeházasodhassanak, ahogy már régóta tervezték.
A gyűrűkből begyűjtött pénzét egy amerikai bankban tette félre, hogy majd házvásárláshoz a letétet képezze, és ellátogatott saját bankjába, a Martins Bank Golders Green-i fiókjába, hogy a repülőjegyre kölcsönt vegyen fel.
Mikor a fiók főnök megkérdezte, hogy mire kell az 1500 font, mondta, hogy egy nőt Londonba hozzon Japánból, mire az visszakérdezett, hogy: „miért, itt nincs elég belőlük?” De megadta a kölcsönt, Junko azt mondta otthon, hogy fodrászhoz megy, titokban átrepült és megvolt az esküvő.